Újraépíti önmagát – interjú Pars Krisztiánnal

– Hogyan bírja az eltiltása miatti kényszerű szünetet?
– Próbálom úgy felfogni, hogy a pihenő rám fér. Olyan szer miatt kaptam eltiltást, amely ugyan nem teljesítménynövelő, ám tiltólistán van, és mivel ezen a listán rengeteg olyan hatóanyag szerepel, amit a gyógyszerek is tartalmaznak, húsz év alatt egyszer az ember sajnos belefuthat ilyesmibe. De nem akarom mentegetni magam, az én hülyeségem volt, rosszkor és rossz helyen próbáltam ki valamit, amit nem kellett volna. Visszatérve a kérdésére: tizennyolc éve vagyok folyamatosan edzésben, és ha visszagondolok, sohasem tartottam olyan hosszú szünetet, amely alatt a szervezetem regenerálódni tudott volna. Erre különösen az utóbbi években lett volna szükségem, ezért félig-meddig terveztem is, hogy a 2018-as évet kihagyom, hogy újratöltődjek.

– A szándékát erősítette, hogy az elmúlt években folyamatosan sérüléssel bajlódott?
– Igen, és mert éreztem, hogy ezek a sérülések már nem olyanok, mint a korábbiak voltak. Már nemcsak azért jöttek ki, mert mondjuk rosszul mozdultam edzésen, hanem mert elkoptak az ízületeim. Tavaly év elején nem éreztem magam olyan állapotban, hogy képes legyek nyolcvan méter feletti dobásra, és ennek fő oka az volt, hogy pályafutásom eleje óta kilenc műtéten estem át, s ez nem múlik el nyomtalanul. De nem a fájdalom hátráltatott leginkább.

– Hanem?
– Amikor legutóbb kés alá feküdtem a lovaglóizmom letapadása miatt, fontos összetevőt veszítettem el a dobásomból. Én ugyanis a sebességemből éltem: nagyon gyors és dinamikus voltam a mozgásomhoz és az erőmhöz képest. Mivel azonban a lábamban meg kellett vágni a letapadt izmot, csaknem húsz százalékot elveszítettem a sebességemből. Ezt a tavaly januári dél-afrikai edzőtáborban kezdtem el érezni. Amikor hetvenöt méterig jutottam, nagyon örültem, mert úgy nézett ki, minden rendben, de amikor még rá kellett volna tenni egy kis sebességet, egyszerűen nem ment. A négy forgást nem tudtam olyan gyorsan megcsinálni, mint korábban, nem tudtam ugyanolyan lendületesen mozgatni a lábam. De más feladatoknál is éreztem, például a helyből távolugrásnál és a szökdelésnél. Nem volt meg a robbanékonyságom, és mivel nálam erre épült minden, vissza kellett szereznem.

– Az elmúlt éveket mentálisan nehezen kezelte?
– Nem volt könnyű, mert egy sportoló mindig menne előre, ha fáj valamije, ha nem. Ugyan a mai napig nem szedek fájdalomcsillapítót, de más a helyzet, ha a fájdalom annyira intenzív, hogy határt szab a mozgásomnak. A derékfájásommal nyolc éve élek együtt, egy évben kétszer jelentkezik, s akkor még a felállás is nehezen megy. Most már tudom kezelni, de nem volt ez mindig így. Emlékszem, 2017-ben volt egy versenyem Finnországban, amelyen a kisebb sérülésem ellenére úgy éreztem, nem lesz gond, az edzéseket rendre megoldottam valahogy, de a viadalon a lábam csak nem akart mozdulni, és betliztem. Akkor kaptam az első pofont, mert azt hittem, menni fog, és nem ment. Azóta figyelnem kell, hol a határ, türelmesebb lettem. Sohasem adom fel, ezt Németh Pali bácsinál tanultam meg, akinek a mennyiségi munka volt az első, akármennyire fájt, meg kellett csinálni a kiszabott feladatot.

Csak azért is meg akarta mutatni

– Ez vezetett odáig, hogy ki akarta hagyni a 2018-as évet?
– Úgy éreztem, csak így tudok jól szerepelni 2019-ben és 2020-ban. Mert 36 évesen is van miről álmodnom – az egyetlen aranyéremről, amely hiányzik nekem és a magyar atlétikának, a szabadtéri világbajnoki aranyról. Persze én is tudom, hogy a korral egyre kevesebb esélyem van rá, mert a szervezetem már nem engedi, hogy évente húsz viadalon építsem fel magam a főversenyre. Már gondosan meg kell megterveznem az idényemet, egészségesen is legfeljebb hat-hét versenyt szabad vállalnom, és akkor a világversenyen bármi előfordulhat. Ott ugyanis már mentális csata folyik, ki hogyan tudja meglepni a másikat egy jó dobással, és a másik hogyan kezeli, mert van, akit ez hibára kényszerít.

– Azt már tudja, mennyit és hogyan kell pihennie, hogy tényleg regenerálódjon?
– Azért nehéz, mert ilyen helyzetben még nem volt senki, így nem tudok tanácsot kérni, hogy mit tegyek 36 évesen, ennyi idénnyel a hátam mögött. Milyen munkát végezzek, mennyit pihenjek, hogy ott tudjak lenni a 2020-as olimpián? Ezt ebben az évben kell tesztelnem.

– Két évtizednyi kemény munka és néhány sikertelen esztendő után sincs gond a motivációjával?
– Amikor tavaly októberben nyolc hónap kihagyása után először kimentem a pályára, csak négyet dobtam, és a legjobb 68 méter körül volt. Engem már ez is motivált, mert éreztem, nem lesz gond, most pedig már kilenckilós kalapáccsal hatvanegy métert dobtam, ami jó eredmény, hiszen korábban egészségesen egy-két méterrel dobtam többet. Egy hónapja már hetente kétszer járok dobni, előtte csak kardioedzéseket végeztem, futottam, nyújtottam, és csak minimális erőnléti edzésem volt, mert a regenerálódást tartottam szem előtt. És persze az is ösztönző, hogy ki tudok tűzni magam elé egy időpontot, hiszen két hónappal az eltiltásom lejárta előtt, május 13-án edzésre jelentkezhetek a klubomnál, a Szombathelyi Dobó SE-nél.

– Mire lehet képes a visszatérése után?
– A következő, február eleji felmérés lesz a mérvadó, egyedül végzem majd itthon, hiszen az eltiltásom miatt nem mehetek a többiekkel a dél-afrikai edzőtáborba. A Gyulai Memorialon szerettem volna visszatérni, de arról lecsúsztam, így a júliusi országos bajnokság lesz az első versenyem, amelyen már teljesíteni szeretném a dohai világbajnokság hetvenhat méteres szintjét.

– Mi a titka annak, hogy több mint egy évtizedig a világ élvonalában tudott maradni?
– A folyamatos versenyzés. Az élsport anyagi oldalára nem szoktunk gondolni, pedig egy sportolót éppúgy motivál a pénz, mint bárki mást, hiszen élni kell valamiből. Az élsportoló ráadásul nem tudhatja, meddig sportolhat, meddig engedi a szervezete, ezért a pályafutásából a legtöbbet szeretné kihozni. Én is így voltam ezzel, ráadásul lentről indultam. Az ezredforduló környékén nem kaptam támogatást, és amikor Szombathelyre kerültem, laktam pincében, padláson, mindenhol, mert a szüleim sokat dolgoztak, mégsem voltak tehetősek. Kétezerben végre kaptam egy önkormányzati lakást Pali bácsi közbenjárására, de így is nagyon kevés pénzből kellett megélnem. Volt, hogy a támogatást vissza is tartották, és sokszor mondták azt is, hogy sohasem leszek dobogós világversenyen, mert szerintük gyenge vagyok mentálisan. Ez csak motivált, hogy megmutassam, csak azért is meg tudom csinálni!

– Mekkora szerepe volt ebben egykori edzőjének, a legendás Németh Pálnak?
– Nála szereztem meg az alapokat, és nagyon megerősödtem fejben is, rengeteget köszönhetek neki. Szerintem Pali bácsinál csak egy tényező nem működött jól: a formaidőzítés, sokszor nem a főversenyen dobtam a legjobban. Régi vágású edző volt, a munkában hitt, sokat dolgoztunk, talán többet is, mint kellett volna. A 2007-es oszakai világbajnokságon különböztünk össze először emiatt, mert megmondtam neki, hogy nem szeretnék annyit futni és szökdelni egy nappal a verseny előtt, amennyit előírt, hanem csak annyit, amennyi jólesik. Erre azt válaszolta, ő azt szeretné, ha nyolcvanegy métert dobnék a versenyen, mire mondtam, hogy Pali bácsi, higgye el, én is! Nem örült neki, de elfogadta, és a vége 80.93 méter lett, ami akkor csak az ötödik helyhez volt elég. Még napokig haragudott rám, mert ellentmondtam neki.

A kávézás a szokása, Murofusi a mumusa

– Verseny előtt sohasem látszott önön, hogy feszült lenne, pedig jellemző a kalapácsvetőkre is, elég csak a lengyel Pawel Fajdekre és a két olimpiai kudarcára gondolni. Ön nem izgul?
– Izgulni nem izgultam, de volt, ami miatt kissé aggódtam. Edzéseken sokáig nagyon begyorsultam a forgás elején, ezzel megváltozott a szer mélypontja, és sokáig kellett próbálgatnunk, mire sikerült kiegyensúlyoznunk. Féltem, hogy a versenyen is elszúrom majd, ezért edzőmmel, Pali bácsi fiával, Németh Zsolttal ezt többször is átbeszéltük, és meg is nyugodtam. Pali bácsival nem tudtam úgy megbeszélni a kétségeimet, mindig azt mondogatta: „Fáj? Nyugi, nekem is fáj...” Zsolttal át tudom rágni a problémákat, mert mindig partnerként kezelt. Pali bácsi szigorú volt, de nagyon szerettük, és tudtuk, főleg azokat noszogatja, akikben lát fantáziát. Ő ilyen volt, ezzel kellett tudnunk együtt élni. Persze volt, aki nem bírta és elment, de rendre meg is bánta. Nekünk is voltak konfliktusaink, fiatal voltam, forrófejű, de rengeteget dolgoztunk együtt, s ennek meg is lett az eredménye.

– Hogyan kezelte verseny közben a stresszhelyzetet?
– Menet közben mindenki figyeli a többie­ket, nézi, ki mennyire elszánt, mennyire változik a motiváltsága verseny közben. A 2013-as moszkvai világbajnokságon például Fajdek már elsőre 81.97-et dobott, s ez úgy hatott, mint egy nagy pofon a bokszmeccs elején. Tudtam, hogy én is képes vagyok rá, de azt is, hogy fel kell építenem. Aztán a 2011-es vb-n Teguban a japán Murofusi Kodzsival versenyeztünk az aranyért, jöttem is fel rá fokozatosan, ám végül hat centivel lemaradtam. A 2014-es zürichi Európa-bajnokságon viszont hatodik kísérletemre dobtam meg az egyéni csúcsomat, 82.69 métert, a fő rivális Fajdek pedig csak nézett, mert akkor már nem tudott mihez kezdeni.

– Melyik versenye volt a leginkább kiélezett?
– A 2009-es berlini világbajnokság, nem is szívesen beszélek róla. Toronymagas esélyesként érkeztem, de már az elején padlót fogtam. Az első kísérletemnél korán indították el az órát, és csak tíz másodpercem maradt a dobásra. Elkezdtem kapkodni, el is rontottam, és fejben nem sikerült összeszednem magamat. A kalapácsvetésnél rengeteget számít az idő, mert nagyon technikás versenyszám, a sportolónak négyet kell forognia a tengelye körül nagy sebességgel, aztán egy három és fél méteres résen kell kidobnia a kalapácsot. Ez már művészet, csak fiatalon lehet elsajátítani.

– Volt szokása, babonája a versenyek előtt?
– Amit sokszor utánoztak is: dobás előtt mindig háromszor rácsaptam a combomra. Egyrészt hogy felfrissítsem magam, másrészt hogy levezessem a feszültséget. A kalapácsvetőknek a dobókörben megvannak a beállási pozícióik, megnézik, mennyire van nyitva a háló, mert ezeket a bemelegítő dobásoknál be kell állítani. Ja, és nekem ott van a kávézás. Pedig sokáig egyáltalán nem ittam kávét, mert gyerekként belekortyoltam édesapáméba, és azt hittem, attól lettem bárányhimlős. Amikor aztán tinédzserként Szombathelyre kerültem, láttam, hogy mindenki kávézik, ezért én is rászoktam, sőt, sokáig azt hittem, ettől dobok jól!

– Melyik a kedvenc versenye?
– Van miből válogatni... A karrierem alatt mintegy négyszáz versenyen indultam, ráadásul egyre több lett a rangos viadal, a nemzetközi szövetség elindította a Hammer Throw Challenge nevű elitsorozatát. Én mégis jobban szerettem a kisebb versenyek hangulatát. Finnország mindig is nagy kedvencem volt, majd' ötvenszer jártam már ott, de a lahti viadal kiemelkedik a többi közül. Azért szerettem odajárni, mert rajonganak a dobóatlétikáért, különösen a kalapácsvetésért és a gerelyhajításért, öt-tízezer ember is kimegy a versenyekre. Jók a cseh és szlovák viadalok is, például Besztercebányán és Ostravában, utóbbiban ötször nyertem, és én voltam az első kalapácsvető, aki nyolcvan méter felett dobott ott. És persze a szlovéniai Celje, ahol 2006-ban 82.45 méteres akkori egyéni csúcsommal nyertem, a dobókör mögött harminc-negyven gyerek állt, családias volt a hangulat, az ausztrál Stuart Rendell pedig a kiesése után nekem tapsoltatta a közönséget. Japánt is nagyon szeretem, több mint tucatszor utaztam már oda – ám ott tapasztaltam meg, milyen is az időeltolódás hatása. Két versenyem volt két nap különbséggel, két városban: az elsőn néhány centi hiányzott az olimpiai szinthez, nem értettem, miért nem sikerült megdobnom, hiszen jó formában voltam, a másodikon aztán már nem volt gond, és rájöttem, néhány nap kellett ahhoz, hogy átálljon a szervezetem.

– A külföldi versenyekkel kapcsolatban nem motiválta az is, hogy beutazhatja a világot?
– Dehogynem, szeretek utazni, csak Ausztráliába nem jutottam el. Viszont volt kellemetlen oldala is: az utazások kilencven százalékán egyedül voltam. A németek, lengyelek, oroszok legalább hárman-négyen járták a világot, láttam, hogy jókat beszélgetnek. Azért volt kivétel, a lengyelországi Bydgoszczba – ahová szinte hazajártam – mindig nagyobb létszámú magyar csapat utazott.

– Kit tart a legnagyobb ellenfelének?
– Egyetlen versenyzőt nem tudtam megfogni sohasem, a japán Murofusi Kodzsit, neki mindig kijött a lépés ellenem. De mindenki tudta, hogy velem jókat lehet versenyezni, mert ha vállalom az indulást, biztosan nem fogok betlizni. Magamnak sem engedtem meg soha, hogy ne hozzam ki magamból a maximumot, ezért bevallom, rosszul is esett, amikor itthon olyanokat írtak rólam, hogy 79 méterrel „csak” második lettem. Érdemes megnézni, hogy ma mit lehet elérni 79 méterrel.

– Mit csinál Pars Krisztián, ha nem kalapácsot vet? Mivel vonja el a figyelmét?
– Szeretem a sportfogadás izgalmát, futballmeccsekkel szoktam játszani, s miután Barcelona-szurkoló vagyok, a spanyol bajnokra sohasem fogadok. Régebben volt játékbetegségem, ám abból négy éve kigyógyultam. Imádok a párommal moziba járni, képesek vagyunk Budapestre elautózni egy jó filmért, különösen, ha Imax-mozi­ról van szó, legutóbb a Ragadozó városokat láttuk, és nagyon tetszett a Hubble űrteleszkópról szóló film is. A hatalmas vászon miatt óriási élmény. Megnyugtat az autóvezetés is, közben elvagyok a gondolataimmal, a volánnál ülve nem is szeretek beszélgetni.

Asztapkovics példája hajthatja tovább

– Meddig tervez?
– Egyelőre két évre, a tokiói olimpiáig. Tovább még nem, de az sem zárható ki, hogy a 2023-as hazai rendezésű világbajnokságig folytatom. Nagy fájdalmam, hogy nem indulhattam esélyesként egy magyarországi világversenyen: az 1998-as budapesti Európa-bajnokságon még nem voltam elég jó, 2023-ban pedig már valószínűleg nem fogok tudni úgy szerepelni, ahogy korábban. Negyvenegy éves leszek, bár mondjuk láttam én a negyvenkét éves szovjet-fehérorosz Igor Asztapkovicsot remekül teljesíteni, fiatalkoromban még én is versenyeztem vele Svájcban, és emlékszem, addig szívta magát, amíg le nem győzött. A hozzáállása példaértékű volt.

– És az élsport után?
– Még én sem tudom biztosan, gyerekekkel szívesen foglalkoznék, de a maiakban nem látom azt, ami minket hajtott. Manapság minden fontosabb az edzésnél és a munkánál, edzőként pedig borzasztó lehet amiatt idegeskedni, hogy meddig tart egy tehetséges gyerek lendülete. Az ember belefektet többévnyi energiát, aztán kezdheti az egészet elölről mással. Az üzlettel sohasem foglalkoztam korábban, mert nem akartam, hogy elvonja a figyelmemet a kalapácsvetésről. Egyelőre 2020-ig tervezek, a jövőben pedig sok mindenre nyitott vagyok, de semmit nem akarok elkapkodni. Ezen a téren is türelmesnek kell lennem.