Atlétika: „Nem akarok Bolt lenni!” – az új világbajnok a Nemzeti Sportnak

– Tudatosan készült arra, hogy megdöntheti a világrekordot, vagy csak kiszaladt az eredmény?
– Kettős érzés van bennem. Igazából számítottam rá, mert jó formában éreztem magam, és előtte rengeteg munkát öltem bele, hogy az év elején kirukkoljak valami nagy eredménnyel fedett pályán. Emiatt nagy volt rajtam a nyomás. A futamból csak arra emlékszem, hogy szinte kirobbantam a rajtgépből, ott egy pillanatra éreztem, hogy meglehet, aztán az a következő emlék, hogy a levegőben van a két kezem. Nem tudtam visszafogni az érzelmeimet, de ha kint vagyok a pályán, sosem tudom.

– Maurice Greene 6.39-es világrekordját döntötte meg. Beszélt vele azóta?
– Persze, Maurice-szal 2016-ban találkoztunk először, és mondhatni, baráti a kapcsolatunk, ugyanaz az ügynökünk is. A verseny után rögtön felhívott, és azt mondta, büszke rám, tudta, hogy meg tudom csinálni, mert látja, mennyire gyors vagyok. Nincs harag, hiszen az ő teljesítményéből ez semmit sem von le. Egyrészt mert a világcsúcsa húsz évig állt, másrészt a rekordokat egyszer úgyis megdönti valaki.

– A felnőttmezőnyben a 2018-as az első teljes szezonja, ugye?
– Így van, de mielőtt megkérdezné, nem dőltem hátra a februári világrekordom után, mert tudtam, a nyakamon a világbajnokság, amit meg kell nyernem – ez sikerült is. Még tanulófázisban vagyok, egyelőre igyekszem kiismerni a rendszert, a pályákat, az újságírókat és mindent, ami a profi élettel jár. Egyelőre minden új egy kicsit, de készen állok rá, hogy megmutassam magam a világnak. Ezért konkrét céljaim nincsenek erre az évre, csak azt akarom, hogy legyen egy jó szezonom.

– Önnek volt példaképe?
– Nem szívesen neveznék meg egyetlen embert, de mivel mindenkinek az a példaképe, akit gyerekként futni lát, nekem Usain Bolt és Justin Gatlin. Persze ott volt Maurice Greene is, de vele együtt sok más sprinter is, akik akkor kerültek a világ tetejére, amikor én még csak gyerek vagy nagyon fiatal atléta voltam.

– Ha már Usain Bolt, mennyire lepődött meg, amikor a tavaly nyári világbajnokságon kétszer is legyőzte?
– Ó, ne is mondja, az elképesztő érzés volt! Az ember csak álmodozik ilyesmiről, aztán ő lepődik meg a legjobban, mikor valóra is válik. Így voltam ezzel én is, miután előtte értem be a célba. Óriási megtiszteltetésnek éreztem már azt is, hogy vele versenyezhettem, pláne, hogy le tudtam győzni. Emiatt aztán olyannak éreztem az egész világbajnokságot Londonban, mint egy áldást, mert kevés embert tisztelek annyira, mint őt.

– Beszélt is vele?
– Csak röviden, a döntő után mondta, kicsit izgult miattam, mert látta, hogy jó vagyok. Az pedig külön is jólesett, amikor azt mondta, nagy jövő vár rám, és figyelni fogja a pályafutásomat.

– A sportág berkeiben azt mondják, ön lehet az utódja.
– Ó, egyáltalán nem akarok a következő Usain Bolt lenni! Én csak Christian Coleman akarok maradni, megvan a saját utam, ráadásul elég jól is indult. De tudja mit? Jó lenne mégis, ha évek múlva egy fiatal srácot ugyanígy megkérdezne egy riporter, mint most ön engem: mit szól ahhoz, hogy önt tartják a következő Christian Colemannek?