Ezüstöt érő balcsapott – interjú a hetvenéves Kelemen Endrével

– Öt éve ment nyugdíjba. Nem hiányzik a nyüzsgés?
– Nem. Már a baráti kör és a család a legfontosabb, a feleségem is élsportoló volt, röplabdás, van három gyerekünk és hét unokánk. Élsportolói pályafutásom után voltam edző, 1989-től közel harminc éven keresztül vezettem az ELTE testnevelési tanszékét. Szép volt, jó volt, de elég volt – abbahagyni is tudni kell. Persze jó érzés a tudat, hogy összességében magam alakítottam az életemet, és egy kis faluból idáig jutottam.

– Melyik volt ez a kis falu?
– Túrkevén születtem, de mivel nagyapám több hold földet birtokolt, mint azt akkoriban szabad volt, ezért kitettek minket egy kis faluba a román határ mellé, Elekre. Ott telt a gyerekkorom, és érdekes belegondolni, hogy azért sikerült kitörnöm, mert nagyobbat ugrottam, mint azt bárki hitte volna.

– Hogy került a fővárosba?
– Középiskolába a gyulai Erkel Ferenc Gimnáziumba jártam, ez volt sportpályafutásom bölcsője. Amikor feljöttem Budapestre felvételizni a Testnevelési Főiskolára a mamám varrta szerelésben, meglátva a pesti nagy dumás vagányokat Adidasban, majdnem visszafordultam. Az is érdekes, hogy miként kerültem az Újpesti Dózsába. Vidékiként nekem az volt a legfontosabb, hogy az eredményeim után melyik klubtól kapok lakást. Éppen a müncheni előolimpiára készültem, amikor az Újpest képviselője behozta a lakáskulcsot a kollégiumba, egy nappal megelőzve Németh Imre bácsit, a Vasas elnökét, aki szintén le akart igazolni. Egyébként többen is mondták már, hogy mi minden lehetett volna még belőlem, mire én rendre visszakérdeztem, hogy mégis mi? Országos bajnoki címek, fedett pályás Európa-bajnoki érmek, Európa-kupa-győzelmek, két diploma, és ami a legfontosabb, emellett megéltem a fiatalságomat, minden sikerével és a hibájával együtt.

– Van azért hiányérzete?
– Van, amit mai fejjel másképpen csinálnék, de hát a bölcsességet az idő és a tapasztalat hozza meg… És ott van még a szerencsefaktor is, amely nagyon sokszor kisegített. Mi van, ha például nem Szigeti Istvánhoz kerülök Gyulán, vagy ha nem vesznek fel a TF-re, ahol olyanoktól tanulhattam, mint Koltai Jenő, Bácsalmási Péter vagy Békesi Sándor? Az ismerőseim szerint jó lettem volna szobafestőnek, mivel nekem nem kell létra… Koltai Jenő bácsi, a TF egykori rektora mondta nekem egyszer, hogy „Bandi, te voltál az egyetlen, aki világversenyen is mosolyogtál”. Mire azt válaszoltam neki, hogy „valóban, Jenő bá, de voltak ott mogorvák is, akik meg megnyerték”. Mondjuk a verseny utáni banketteken tényleg meg nem mondta volna rólam senki, hogy nyertem-e vagy veszítettem. Ha hangulat kellett, rám lehetett számítani.

– Ki tudott kapcsolni egy vereség után is?
– Igen, és edzőként is fontosak éreztem, hogy tiszteletben tartsam mindenkinek az egyéniségét. Alakítani és terelgetni lehet, de nem szabad belenyúlni, mert senki sem tud kibújni a bőréből. Tihanyi Józsi például már versenyzőként is a tudomány elkötelezettje volt, precízen megtervezett életritmussal, míg én nemigen bírtam a korlátokat.

– Az olimpiai szereplés miatt sem csalódott?
– Nekem csak az 1976-os montreali olimpia jutott, amely nem sikerült túl fényesen. Az ok talán banális, de meghatározó. Annak idején a műanyag pályán jelet szúrtunk le oda, ahonnan elindítottuk a nekifutást, ám a sok résztvevő miatt gyakran útban volt a másiké, ezért arrébb tettük, persze ugyanabban a síkban. Amikor elkezdtem az ugrásokat, jó magasra felmentem, mégis rendre ráestem a lécre. Megtörtént egyszer, kétszer, s amikor újra kimértem a távolságot, jó egy méter volt a különbség az eredetihez képest. Tehát a jelemet arrébb tették. A harmadik kísérlet, ha hajszállal is, de lebillent.

– Több ötkarikás esélye nem adódott?
– Az 1972-es müncheni játékok lett volna az igazi, de az olimpia előtt egy hónappal elcsúsztam a Népstadion betonzuhanyzójában, és az Achilles-inamat bevágtam a padkába. Részleges szakadás… Így vissza­tekintve, nem volt szerencsém a világversenyeken.

– Mire gondol?
– Az első fedett pályás Európa-bajnokságomon, 1971-ben Szófiában csak kevesebb kísérlettel vertek meg ketten is, a győztes Major Pisti is 217 centit ugrott, akárcsak én. Négy év múlva, Katowicében Európa-bajnok lehettem volna, de az utolsó ugrásom után, amikor éreztem, hogy átvittem a lécet, örömömben beleöklöztem a levegőbe, és mit ad Isten, éppen a lécet találtam el, amely így leesett. Márpedig ami leesik, az leesik. Így lettem ezüstérmes. Gyulai Pisti, aki akkor a Magyar Televízió tudósítója volt, mondta is, hogy Papp Laci óta nem látott ilyen balcsapottat.

– És melyik versenyre emlékszik vissza szívesen?
– Büszke vagyok a három fedett pályás országos bajnoki címemre – mindegyiket 220 centivel nyertem meg, majd’ ötven évvel ezelőtt… Hasonlóképpen a négy szabadtéri országos bajnoki címemre, a fedett pályás Európa-bajnoki érmeimre, és az Európa-kupa-győzelmeimre. Akkoriban még nem rendeztek fedett pályás világbajnokságot, ami szívfájdalmam, mert ott is érmet szerezhettem volna. Az olaszországi viadalokat kifejezetten szerettem, volt olyan év, hogy tizennégyszer versenyeztem kinn. Imádtam a légkört, a tömeget, de mindig oda is kellett tennem magam, mert ha három meghívásból kétszer betlizel, harmadszorra nem hívnak. Egyszer még a La Gazzetta dello Sport címoldalára is felkerültem, még az olimpiai bajnok Sara Simeoni is lerohant hozzám a nézőtérről gratulálni.

– Az olaszok híresek arról, hogy nagyon értékelik a jó sportteljesítményeket.
– A Nápoly melletti Casertában megnyertem egy versenyt, miután a 215 centis magasságot követően a hasmántról áttértem a saját magam által kifejlesztett „maszek” technikára. A második kísérletemnél már őrült módon kattogtak a fényképezőgépek, pörögtek a filmfelvevők, mert hasonlót még nem láttak. Az esti bankettet egy hadihajón rendezték, svédasztallal, pompával, díszsorfalat álló matrózokkal. Legjobbnak a rövidtávfutó Pietro Menneát és a magasugró Sara Simeonit választották, de az egyik dán versenyzőtársam odaszólt nekem, hogy menjek már ki, mert engem is szólítanak. Azt hittem, szórakozik, de láttam, hogy mindenki rám néz . Azért kaptam a haditengerészeti marsall különdíját, mert egy addig ismeretlen magasugró-technikát mutattam be.

– Mi volt az itthoni visszhangja?
– A sportnapilapban valami olyasmi jelent meg, hogy Kelemen már megint szórakozott. A vezetőség nemigen volt vevő az efféle akciókra, ami talán érthető is. Egyébként éles versenyen a hasmántot használtam, míg Major Pisti a Fosbury-floppot, amely nagyon bejött neki. Mindig azzal cikiztem, hogy a flop egyszerű ugrás, a hasmánttal nem is tudna mit kezdeni. Lehet, hogy ezért gyepált el annyiszor…

– Mi volt a különbség önök között?
– Például az, hogy amíg én egy edzésen mondjuk százötvenet szökdeltem súly nélkül, Pisti ezret súllyal. És ha egy sorozatot kihagyott, éjfélkor felkelt és pótolta. Egy ilyen ember ellen nem könnyű versenyezni. De nemcsak riválisok, hanem nagyon jó barátok is voltunk. És azok is maradtunk, a 65. születésnapomra, amelyet Angyal János barátom szervezésében a somoskői ugrógála helyszínén ünnepeltünk, Pisti hazalátogatott Kanadából. Engem egyébként senkivel sem tudtak összeugrasztani. Az akkori nagy generáció tagjaival – Noszály Sanyi, Medovárszki Jancsi, Tihanyi Józsi, Szepesi Ádám – felfelé húztuk egymást. Volt merítés, és ami a legfontosabb, volt utánpótlás is. Csak összehasonlításképpen, az elmúlt években előfordult, hogy a magyar bajnokságot 210 centi alatti eredménnyel nyerték meg…

– Ön szerint még nem jött ki a gödörből a magyar atlétika?
– Szerintem még nem teljesen, de a magyar sporttámogatás nagyon jó, és az elmúlt években a helyzet sokat javult a sportágban. Ha megkapnánk a 2023-as világbajnokság rendezési jogát, az visszatenne minket a térképre, mint történt ez Pekinggel a 2008-as olimpia kapcsán. Spiriev Attilának, akárcsak az édesapjának, a kisujjában van az atlétika, és szurkolok a Gyulai testvéreknek, már csak azért is, mert az édesapjukkal nagyon jóban voltam. Az iránnyal ugyan nem teljesen értek egyet, szerintem a hazai atlétika fontosabb lenne, mint a nemzetközi vonal. Vezetőként el kell menni azokhoz, akik a pálya szélén állnak, az edzőkhöz, a testnevelőkhöz, és őket kell minél jobban segíteni munkájukban, figyelve a szakmai műhelyekre. Én is voltam a Magyar Atlétikai Szövetség elnökségi tagja, akárcsak a budapesti szövetségé, öt universiadén vezettem az atlétaválogatottat, így sokáig dolgoztam a sportág vezetőségében, de most már csak kívülről formálok véleményt. Azért nem árt, ha megjegyzik, hogy a központban mindig a versenyző álljon!

– És sportág hazai eredményeivel elégedett?
– Két sportolónk tartozik a nemzetközi elithez, Baji Balázs és Márton Anita. Amit Baji a londoni vb-n véghezvitt, az maga a csoda, azt meg nem is tudom, Anita honnan meríti az energiát, hogy mindig ott tud lenni a dobogón. A kalapácsvető Pars Krisztián mögött már ott van Halász Bence, a diszkoszvető Kővágó Zoltán után viszont senkit nem látok a szakágban. Van két eredményes többpróbázónk, Zsivoczky-Farkas Györgyi hamarosan visszavonul, Krizsán Xénia egyre jobban jön fel, neki is nagyon szerencsés edzői háttere van. Az utánpótlás-eredményeink is szépek, csak meg kell oldani az átmenetet az utánpótlás és a felnőtt korosztály között, mindig ez a kritikus időszak. Mindent egybevetve úgy látom, hogy elsősorban még mindig a dobószámokban vagyunk kiemelkedők.

– Pedig van tehetséges magasugrónk is, Bakosi Péter. Azt mondják, ő lehet az első magyar, aki átugorja a 230 centit.
– Minden adottsága megvan hozzá, de mondtam is az édesapjának, Bakosi Bélának, hogy nem engedheti meg magának ezeket a hullámzásokat. Petinek mentálisan kell megerősödnie ahhoz, hogy ki tudja hozni magából, ami benne van.

– Ön kihozta annak idején magából?
– Igen is, meg nem is. Edzéseken ugrottam 230 centit is, miközben 228 volt a világrekord. De nekünk a 240 centi elképzelhetetlen volt, aki képes volt 220-ra, az már a világ krémjéhez tartozott. Ma sokkal jobbak a körülmények, a felkészülési lehetőségek, a pályák, a tudományos és orvosi háttér, a versenyzők mögött komplett csapat dolgozik, az atléták már a szöges cipőt is a lábukra készítve kapják. Ezek centiket tesznek hozzá a teljesítményükhöz, ugyanúgy, mint ahogy századmásodpercek döntenek a Formula–1-ben.

– Mondana konkrét példát a különbségre?
– Ha akkoriban egy magyar ugró megsérült, fél évet ki kellett hagynia, nyugaton viszont ugyanazzal a sérüléssel két hét múlva már bárki versenyzett. Mi Bukarestbe és Pozsonyba mehettünk edzőtáborozni, ma a legjobb magyar atléták Dél-Afrikába járnak. Nem mindegy, hogy mínusz tíz fokban kell dolgozni, vagy ragyogó napsütésben. Itthon nem volt műanyag atlétikai pálya, mi tornateremben edzettünk, parkettán és bányából kölcsönkért gumiszőnyegen.

– Mekkora az egzisztenciális differencia?
– Abból éltünk, amit a külföldi turnékról hazahoztunk, vagyis a megrendelésekből. Nem volt ideális, mivel a biznisz figyelemeltereléssel járt. Csak az arányok érzékeltetésére: amíg régen kis borítékban kaptuk a rajtpénzt, ma már egyre több a pénzdíjas verseny, amelyen százezer dollárt is kap az, aki régen mondjuk háromszáz dollárt kapott. Akkoriban nem volt egyszerű nyugatra járni, és akkor is kaptál ötven dollárt, hogy boldogulj. Óriási vonzereje volt a külföldi utaknak, és tarkón is vágott minket, amikor láttuk, hogy kint nem a szakadék szélén állnak, mint azt itthon belénk sulykolták.

– Kik voltak a legkeményebb ellenfelei?
– Furcsa, de nem a nyugatiak. Akárhova mentünk, a szovjet versenyzőkre külön figyelni kellett. Mindig a legjobb formában lévőt küldték, a sok tagköztársaság miatt arrafelé széles volt a merítés.

– És a híres, doppingoló keletnémet sportolók?
– Nem szerettük őket, mert már akkor is tudtuk, hogy valami nem stimmel velük, valamit szednek. Nemegyszer előfordult, hogy egy sportolójuk eltűnt néhány évre, majd visszatért, mi pedig csak néztünk, hogy ki ez a srác, aki ilyen simán legyőz minket? De amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen el is tűntek, hamarosan már a nevükre sem emlékeztünk. Az NDK-sokról jut eszembe, egy verseny utáni banketten mellettem ült Rosemarie Ackermann és az edzője. Ő volt az első nő, aki két métert ugrott, pedig csak százhetven centi magas volt. Az edzője mondta nekem, ha náluk versenyeznék, olyan világrekordot ugranék, amit senki sem dönt meg. Ja, persze, válaszoltam, utána meg egy év múlva mehetnék a süllyesztőbe.

– A beszélgetésünk elején azt mondta, van, amit mai fejjel másképpen csinálna, de önt végighallgatva egyáltalán nem érzem, hogy bármit is megbánt volna.
– Így van. Volt valami, amihez mindig is tartottam magam: inkább azt bánjam meg, amit megtettem, mint azt, amit nem mertem.