A PL legjobbjai (8.): nem volt kiváló játékos, de kiváló futballista lett – Steven Gerrard

Nyolcadikként az elmúlt 30 év egyik, ha nem leginkább meghatározó nyolcasa, Steven Gerrard. Mi ez, ha nem sorsszerű?

Gerrard 1998-ban mindössze 18 évesen, egy Blackburn Rovers elleni találkozón mutatkozott be a Liverpool felnőttcsapatában. 2015-ben a Stoke City ellen góllal (igaz, egy 6–1-es fájdalmas vereséggel) búcsúzott el a Mersey-parti alakulattól, hogy aztán egy levezető idényt fusson még a tengerentúlon a Los Angeles Galaxyban.

Hogy mi történt a köztes 17 idényben?

A középpálya szinte minden posztján bevethető és bizonyító futballista 710 hivatalos tétmérkőzésen szerepelt a Liverpoolban, ezeken 186 gólig jutott. Akad nála több meccsel rendelkező és messze több gólt szerző játékosa is a klubnak. Előbbi rangsorban a harmadik, utóbbiban „csupán” az ötödik. Ám ha most megkérném a kedves olvasót, sorolja fel az előtte állókat, aligha menne a teljes lista csettintésszerűen (Jamie Carragher – 737, Ian Callaghan – 857, ill. Billy Liddell – 228, Gordon Hodgson – 241, Roger Hunt – 285, Ian Rush – 346).

Mindegy, hogy húszéves, negyven vagy hetven, amitől mégis szinte mindenkinek Gerrard ugrik be elsőre, ha a Liverpoolról van szó, talán az, hogy (klubrekorderként) 473 meccsen vezette csapatkapitányként pályára az együttest. Ő lett az arc, akit az elmúlt 20 évben megannyiszor láttunk, ha a vörös mezes alakulat felbukkant a játékoskijáróban. És ő lett az arc, akit a középpontban mutatott a kamera, ha magasba kellett emelni egy trófeát – vagy épp megkönnyezni egy ezüstöt.

Egyszer nyert Bajnokok Ligáját, kétszer FA-kupát, háromszor Ligakupát és egyszer UEFA-kupát. Szívfájdalom, hogy a Premier League-serleget nem kaparinthatta meg. 710 meccséből 372-n lehetett győztes csapat tagja, 171 döntetlen és csupán 167 vereség részese volt. Ez 52 százalékos győzelmi mutató. Góljai közül 120 a PL-ben született, 41 az európai kupaporondokon, 15 az FA-kupában, kilenc a Ligakupában és egy klub-vb-n.

Góljai mellett a gólpasszokkal sem maradt adós (135), ha kellett, igazi szervezővé lépett elő, ha kellett, kimagasló mezőnymunkával bizonyított egy sorral hátrébb. Nem túlzás, ha azt mondjuk, Michael Owenből az ő passzai faragtak aranylabdást 2001-ben. S nem sok hiányzott ahhoz, hogy néhány évvel később Fernando Torresszel is eljátssza ugyanezt. A spanyolból végül „csupán” egy 58.5 millió euróért eladott támadót „hozott ki”. Hogy mi a közös a két csatárban (túl a Liverpoolban elért gólözön mellett)? Hogy Gerrard nélkül már sehol nem tudták megismételni az Anfielden mutatott teljesítményüket.

„Fiatalok voltunk, éhesek a sikerre és bátrak. Hiába volt alig húsz, amikor Gerrard ott volt a pályán, képes volt az egész csapatra hatni. Már ekkor látszott, hogy igazi vezéregyéniség lesz Liverpoolban. Mint ahogyan azt is nagyon hamar megtanulta, mikor kell lőnie, mikor kell passzolnia. Néha talán a szíve elragadtatta, de ez a szív mindig is a Liverpoolért dobogott” – így a vörösöknél 158 gólig jutó Owen, amikor Gerrardot méltatta nem sokkal annak visszavonulása után.

„Mindig is mondtam, a legjobb játékos, akivel együtt futballozhattam, az Stevie. Ő volt az a futballista, aki tökéletessé tudta tenni a játékomat. Egészen más szinten tudtam futballozni, amikor ott volt mellettem a pályán” – áradozott Gerrardról a Liverpoolban 142 tétmeccsen 81 gólig jutó spanyol, amikor 2019-ben bejelentette a visszavonulását.

Az AC Milannal két BEK-ket nyerő Arrigo Sacchi csak ellenfélként láthatta Gerrardot. Velős véleménye amolyan mottó is lehetne: „Kiváló futballista, de nem épp kiváló játékos”. Az olasz eredetiben talán még pontosabban fogalmazódna meg az üzenet, de talán így is érzi mindenki, miről lehet szó. Ahogyan a liverpooli statisztikáiban, úgy játékát tekintve sem akad túl sok olyan elem, amire azt mondanánk, Gerrard a világ legjobbja volt benne, ám sokoldalúsága összességében mégis a világ egyik legjobbjává tette fénykorában.

„Gerrard egyszerűen jó volt mindenben. Lenyűgöző meglátásai voltak a hosszú passzokhoz. Bátran lőtt, fénykorában zsinórban háromszor is húsz gól feletti idénnyel zárt. Szenvedélyes harcos volt. Energikus. Tudott beadni. Remekelt a rögzített helyzeteknél. Szeme volt a labdáinak – jellemzi a The Athletic szerzője, Michael Cox. – Nehéz lenne találni még egy olyan Premier League-játékost, aki annyi mindenre lett volna használható a pályán, mint Gerrard. Roy Keane és Patrick Vieira nem szerzett ennyi gólt. Paul Scholes a labdaszerzésekben marad el. Yaya Touré nem volt ennyire állhatatos. Frank Lampard pedig igazi specialista volt: három területen, állóképességben, a tizenhatos előterébe való felfutásokkal, valamint a jó lövésekkel jeleskedett. De Gerrard egyszerűen jóval sokoldalúbb futballista volt.”

Miként Sacchi, úgy a Liverpoolban Gerrardot leghosszabb ideig edző Rafa Benítez (a középpályást először bevető Gérard Houllier nem sokkal marad el tőle) is a csapatjáték megrögzött híve volt. Nem egyéniségekben, még csak nem is játékosokban, hanem szerkezetben gondolkodott. Gerrard pedig a Benítez szemében oly sokra tartott 4–2–3–1-es hadrendben a középpálya tényleg minden pontján helytállt. Ha kellett szűrőként, ha kellett a jobb szélen, és végül, de nem utolsó sorban, mikor Benítez végre hagyta, hogy kibontakoztathassa a kreativitását, akkor a tízesek, már-már luxusnak tűnő posztján karmesterként. Talán nem véletlen, hogy a 2005–2006-os idényt követően jöttek a gólokban legtermékenyebb évei.

„Benítez nem volt mindig elégedett a játékával. Azt mondogatta neki, túl sokat fut feleslegesen. A szükség mellett azért is tette ki rendre a jobb szélre, mert úgy gondolta, ott kisebb gond, ha elkóborol a helyéről. Ha visszatekintünk, az igazat megvallva talán túl soká tartott, mire Rafa meghozta a döntést, Gerrard számára a legtökéletesebb hely a tízes pozíció” – tette hozzá Cox.

Gerrard zokszó nélkül rendelte alá a játékát a csapat érdekeinek. S mindig ott volt, ha kulcspillanatban valami váratlanra volt szükség. Nemegyszer az utolsó pillanatokban eleresztett, bombagólt érő átlövéseivel – 2004-ben például az Olympiakosz, 2005-ben a Milan, 2006-ban a West Ham ellen.

Visszavonulásakor a Liverpool honlapja a 2006-os FA-kupa-finálét egyszerűen csak „A Gerrard-döntőként” aposztrofálta. A csapat kétgólos hátrányból kapaszkodott vissza a cardiffi Millenium Stadionban lejátszott döntőn. Ám Djibril Cissé és Gerrard gólja még kevés volt az üdvösséghez, a 64. percben Paul Konchesky ismét előnyhöz juttatta a West Hamet. A 90. percre fordult az óra, a hangosbeszélő már épp a hosszabbítás perceit mondta be, amikor Gerrard a védőktől kifejelt, felé pattogó labdát jó 35 méterről, átvétel nélkül a kapu jobb oldalába zúdította. A Pool ezzel kiharcolta a folytatást. Gerrard végül a tizenegyespárbajban is betalált, John Arne Riise sikeres lövése után pedig jöhetett az ünneplés.

Mint a legtöbb ikonikus játékosnak, Gerrardnak is megvolt az a pillanata, ami bizonyítja, bármekkora hőst is jelentett drukkerek millió számára, mégiscsak ember volt. Sokáig vitatkozhatnánk, melyik lövése volt a legnagyobb – valóban a fenti, West Ham elleni, vagy egy másik –, ám hogy melyik mozdulata lett a legtragikusabb, arról nem.

2014 áprilisában, három fordulóval a bajnokság vége előtt a Chelsea látogatott az Anfield Roadra. A Liverpool köszönhetően tizenegy meccses győzelmi- és tizenhat meccses veretlenségi sorozatának a tabella élén állt, ám közvetlen a nyomában loholt a Manchester City. Nem tűnt egyszerűnek, de lehetetlennek sem, hogy végre megtörjék az átok, összejöjjön a várva-várt 19. bajnoki cím.

Ám a mérkőzés 45. percében egy különösebben nem nehéz labdaátvételnél Gerrard elcsúszott, Demba Ba lecsapott a labdára, majd húszméteres szóló után a kirohanó kapus mellett a hálóba helyezte a Chelsea vezető találatát. Hiába történelem, az ember torka még ma is összeszorul, ahogy látja a felvételt, azt a kétségbeesett sprintet, amellyel a Liverpool kapitánya javítani igyekszik a hibáján, de már késő, nem érhet oda...

A Man. City pontszámban beérte, jobb gólkülönbségével pedig meg is előzte a Liverpoolt a forduló végére. Egy héttel később a Pool háromgólos előnyről vesztett pontokat a Crystal Palace ellen – ezzel pedig el is úszott a hajó.

Sorstragédia. Évek távlatából is úgy emlegetik a Chelsea elleni vereséget, és így az elszalasztott esélyt a PL-címre, mint ami Gerrardon múlt. Azt, hogy a 2013–2014-es idényben micsoda játékkapcsolatot alakított ki Luis Suárezszel, hogy 34 bajnokin tizenhárom gólt és tizenöt gólpasszt lapátolt a közösbe, vagyis addigi teljesítménye nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy a Poolnak egyáltalán sansza legyen a bajnoki aranyra – elfelejtik.

Persze feledi ő is.

„Nem az egyetlen fájdalmam, de kétségkívül a legnagyobb” – reagált így a 21. század legnagyszerűbb Liverpool-játékosa 2015 májusában arra a felvetésre, mennyire sajnálja, hogy a bajnokoknak járó serleget sohasem emelhette a magasba. Akkor épp az utolsó liverpooli fellépésére készült.

„Nagyon imádnám, ha teljes lenne a kollekció, de hát az csak a hab lenne a tortán. Mert ugyan buktam el FA-kupa-döntőket, BL-finálét, bajnoki címet, büszke vagyok a karrieremre, nem is cserélném el senkiével” – idézte Gerrard akkori nyilatkozatát a Képes Sport.

A középpályás iránti szeretetről és tiszteletről sokat elmond, hogy amikor a Liverpool idén nyáron, a koronavírus-helyzet miatt maratonira nyúlt PL-idény végén végre valóban a megkaparinthatta a bajnoki trófeát, a drukkerek egy része petíciót indított, kapjon ő is aranyat. Sőt, a merészebbek egyenesen reaktiválták volna, hogy az utolsó játéknapok valamelyikén pályára is léphessen (más kérdés, hogy az angol élvonal szabályai szerint – hivatalosan – akkor sem járt volna neki az aranyból). Gerrard persze mindezen csak hálásan mosolygott.

„Nekem is kijárt volna egy trófea? Nem, sosem voltam ez a típus. A fájdalmaimmal nekem kell együtt élnem, és azt hiszem, sosem múlnak el teljesen. De gyerekkorom óta ennek a klubnak vagyok a szurkolója, és ha majd Jordan Henderson felemeli a serleget, semmi mást nem fogok érezni, mint örömöt. Alig várom, hogy átéljem, és tudom, hogy én leszek a világ legbüszkébb embere.”

Steven Gerrard – a The Athletic szerkesztősége szerint – a PL-történetének nyolcadik legjobb játékosa. S a pályán mutatott mentalitását látva aligha fogunk meglepődni, ha egy napon a PL-történetének egyik legjobb menedzsere is lesz. Hol másutt, mint az Anfielden. Ám addig még sok víznek kell lefolynia a Merseyn.

Készült a The Athletic: The Premier League 60 című sorozata alapján.