Steven Gerrard
„Nem az egyetlen fájdalmam, de kétségkívül a legnagyobb” – reagált így a 21. század legnagyszerűbb Liverpool-játékosa 2015 májusában arra a felvetésre, mennyire sajnálja, hogy a bajnokoknak járó serleget sohasem emelhette a magasba. Akkor épp az utolsó liverpooli fellépésére készült: a 710.-re (!), amelyek közül egy-egy azért Bajnokok Ligája-győzelemmel, UEFA-kupa-diadallal, FA- és Ligakupával kárpótolta. „Nagyon imádnám, ha teljes lenne a kollekció, de hát az csak a hab lenne a tortán. Mert ugyan buktam el FA-kupa-döntőket, BL-finálét, bajnoki címet, büszke vagyok a karrieremre, nem is cserélném el senkiével.” Idén júniusban, az újraindulás előtt másképp faggatták ugyanebben a témában: most, hogy a Liverpool megkoronázása csak idő kérdése, elfogja-e az irigység, az érzés, hogy „nekem is kijárt volna egy trófea”? „Nem, sosem voltam ez a típus. A fájdalmaimmal nekem kell együtt élnem, és azt hiszem, sosem múlnak el teljesen. De gyerekkorom óta ennek a klubnak vagyok a szurkolója, és ha majd Jordan Henderson felemeli a serleget, semmi mást nem fogok érezni, mint örömöt. Alig várom, hogy átéljem, és tudom, hogy én leszek a világ legbüszkébb embere.” A saját pályafutására is joggal lehet az: 710 mérkőzésén középpályásként szerzett 186 gólt, kiosztott 131 gólpasszt, de ami ennél vagy a trófeáknál is fontosabb, örökre helyet követelt magának a Liverpool-szurkolók szívében.
Jamie Carragher
Nála többször csak Ian Callaghan szerepelt vörösben (857-szer), persze Jamie Carragher 737 fellépése is tekintélyes szám. Azt talán kevesebben tudják, hogy gyerekkorában megveszekedett Everton-drukker volt, apai örökségként. Teljes nevéből – James Lee Duncan Carragher – a középső két keresztnév is az Everton iránti rajongásra utal: a menedzser Gordon Lee, valamint a közönségkedvenc csatár, Duncan McKenzie előtt tisztelegve választotta az édesapja. Ő meg hálából a Liverpool legendás labdarúgójává vált, de ahogy Gerrardnak, Carraghernek sem adatott meg a PL-öröm. A legközelebb 2014-ben járt hozzá, amikor három játéknappal a vége előtt a Liverpoolnak hét pontra volt szüksége ahhoz, hogy véget vessen a 24 esztendőnyi böjtnek. A meccset kibekkelni igyekvő Chelsea ellen az első félidő ráadásában Steven Gerrard a félpályánál, utolsó emberként azonban elcsúszott, a lehetőséget Demba Ba használta ki, majd egy 94. percben szerzett Willian-góllal a győzelmet is bebiztosította a Mourinhocsapat. A portugál mester azóta is hiába várja a bajnokká előlépő Manchester City hálálkodó ajándékkosarát.
Michael Owen
Hogy mikképpen sikerül feldolgoznia, hogy három évig a gyűlölt rivális Manchester United mezét hordta, legyen Michael Owen gondja, ami azt illeti, Liverpoolban sokan nem feledik neki az „árulást”. „Még mindig imádom a klubot, de más már a megítélésem, mint neked, Jamie – fakadt ki idén a korábbi klubtárs, később szakkommentátorrá váló Jamie Carragher podcastjében. – Téged ma is bálványoznak, persze velem is így volt ez egykor, de azzal, hogy elmentem a Real Madridba, minden megváltozott.” A Kop sehogy sem bocsátotta meg addig hőn szeretett fiának, hogy elhagyta nevelőklubját, így aztán amikor a Newcastle-lal először járt az Anfielden, iszonyatos pfujolást kellett elviselnie. Nem bírta, a meccs után mint egy kisgyerek bőgött a játékosok számára fenntartott teremben, azt remélve, senki sem látja. „Olyan ez, mint egy válás. Persze csak magamat okolhatom, amiért igent mondtam a Real Madridnak.” A hibából nem nagyon tanult, merthogy később a Manchester Unitednek is beadta a derekát, amit végképp nem tudott megbocsátani az Owen 158 liverpooli gólján, két hazai Aranycipőjén és európai Aranylabdáján felnövő vörös drukkerhad. „Ha ma végigsétálok a Kop előtt, azt kell hallgatnom, hogy »egy kib...ott Mancunian (manchesteri)« vagyok, és bármennyire is fáj, ezzel immár együtt kell élnem.”
Robbie Fowler
Liverpool szülötte, aki 26 éves koráig egyetlen más klub mezét sem viselte, 2001-ben 171 góllal hagyta el a vörösöket, pedig Owenhez hasonlóan imádták az Anfielden. Csatártársával szemben nem vált azonban közellenséggé, amit jelez, hogy 2006-os visszatérésekor a csak Istennek becézett centert a nagyságát hirdető transzparens fogadta. Ikonikus státuszát csak növelte, hogy bár a Manchester City játékosa volt, szurkolóként foglalt helyet a lelátón 2005-ben az isztambuli BL-döntőben, idén pedig, amikor márciusban még javában azon agyalt a Premier League, szabad-e folytatni a bajnokságot, vagy inkább törölni volna érdemes, teljes mellszélességgel kiállt szeretett klubja mellett: „Ha valaki amellett érvel, hogy a Liverpoolt nem szabad további játék nélkül bajnokká avatni, szólok, ez a csapat az egész szezonban öt pontot vesztett. Ötöt. Emlékszem, az iskolai bajnokságban előfordult, hogy egy meccsen tizenhat gólt lőttem, az egész szezonban több mint százat, ennyire nőttünk a mezőny fölé, de még mi is több pontot veszítettünk ötnél.” Azóta a Liverpool elvesztett ugyan újabb hetet, a bajnoki serleget azonban visszavonhatatlanul megkaparintotta.
Steve McManaman
Érdekes, hogy a '90-es, 2000-es évek legendás liverpooli neveltjei közül Carragher, Fowler és bizony Steve McManaman is a kékért rajongott gyerekkorában a vörös helyett, ám amikor iskolásként döntenie kellett, édesapjával egyetemben az Everton helyett a Liverpool ajánlatára bólintott rá. Az egykori terepfutóbajnok végtelen munkabírását a futballpályán is kamatoztatta, és mert kifinomult technika társult remek fizikumához, az Anfield után a Bernabéuban, végül pedig az Etihadban is megfelelt. Az angol bajnoki cím a Liverpoollal azonban egyszer sem jött össze abban a kilenc szezonban, amelyben az első csapat kötelékébe tartozott (a Reallal viszont kettő is, BL-győzelemből szintén). „A legnagyobb bánatom, hogy a Liverpoollal nem sikerült többet nyernem – adott hangot csalódottságának az FA-kupát és a Ligakupát azért begyűjtő korábbi középpályás. – Jó csapatunk volt de sajnos sosem sikerült a célszalagot átszakítanunk, elsősorban a Manchester United miatt. Hogy tehettünk volna többet a sikerért? Nem tudom. Roy Evans idejében sokszor fantasztikusan futballoztunk, de talán nem volt meg bennünk eléggé a győztes mentalitás.” Nem úgy a maiakban...
AKIK MÉG LECSÚSZTAK RÓLA
Luis Suárez
82 gól négy szezon alatt, állandó rettegésben tartott védők, nem csoda, hogy hamar közönségkedvenccé vált. Gerrard rábeszélésére nem ment el az Arsenalba 2013-ban, egy év múltán – a bajnoki címről hajszállal lemaradva – a Barcába igen.
Philippe Coutinho
A Suárez, Sturridge, Sterling csatársor aligha működhetett volna olyan pompásan Philippe Coutinho nélkül, a brazil hét gólpasszal és számos remek labdával segítette az övéit. Liverpooli öt évében vált világklasszissá, Barcelonában képtelen volt ugyanazt a magas szintet hozni.
Fernando Torres
A Kölyöknek sem szabadott volna elhagynia azt a klubot, amelyben kiteljesedett, három és fél remek szezon, 65 bajnoki gól után azonban továbbállt a Chelsea-be. Ha azt vesszük, hogy a londoniakkal BL-t nyert, megérte váltani, ha azt, hogy bálványból tucatjátékos lett, aligha.
Xabi Alonso
A spanyol mélységi irányító is simán megérdemelt volna egy liverpooli bajnoki címet, be kellett érnie azonban egy Bajnokok Ligája-győzelemmel... Az FA-kupát is megnyerte azért a vörösökkel, Fabinho személyében valahára megtalálta méltó utódját a klub.
Pepe Reina
A jelenleg az Aston Villát benn tartani igyekvő kapus sem őriz angol bajnoki címet a Liverpoollal, pedig nyolc éven át védte remekül a kapuját. Hogy milyen az, amikor tízezrek ünneplik önfeledten, az FA-kupa- és a Ligakupa-győzelmek után átélhette, igaz, spanyolként azt is, amikor milliók emelik a vállukra.
A megjelent cikk a Képes Sportban is olvasható! További Képes Sport-os cikkekért kattintson adigitalstand.hu/kepessportoldalra!