Sadio Mané útja a földműveléstől a klubfutball csúcsáig

Hogy a Barcelonának, a Real Madridnak, a Manchester Unitednek vagy épp a Liverpoolnak szerte a világban létezik fan clubja, magától értetődő, de hogy konkrétan egy játékosnak is legyen, az azért korántsem hétköznapi. A Sadio Mané életét feldolgozó dokumentumfilm márpedig egy elég plasztikus képpel indul: a liverpooli légiós az egyik válogatott meccsét követően mezét a kezében tartva bandukol le a pályáról egy hatalmas Fan Club Sadio Mané transzparens előtt. Szenegálban ő több, mint egy klub. Bálvány, félisten, az ünnepelt szupersztár. „Fogalmam sincs, mi tesz különlegessé. Nem vagyok tökéletes. Azt viszont tudom, az életben muszáj álmodni. Az én álmom, hogy történelmet írjak, hogy minden létező serleget begyűjtsek. Ez persze a gyerekkorból fakadó álom. Egy kis faluból, Bambaliból származom, minden ott kezdődött, ott tanultam meg focizni.”

CSAK A FUTBALL

Földes, homokos, gazos talajon, a labdát – vagy az azt helyettesítő akármit – mezítláb kergetve. A körülmények persze ma sem különbek, talán csak annyiban, hogy immár több gyereken feszül Liverpool-mez.

„Nagyon nehéz volt futball-labdát szerezni. Sokszor ezért grapefruitot rugdaltunk. Kemény volt az élet. Nem nagyon csinálhattál mást, mint hogy a földet műveled.”

„Egy nap, amikor szokás szerint felkeltettem reggel hétkor, hogy menjünk a földekre dolgozni, ő panaszosan megjegyezte: bácsikám, mindig oda viszel dolgozni, de isten kegyelméből egy nap elérem, hogy egyikünknek se kelljen többé. Azt feleltem, az lehetetlen. Ő meg csak nevetett, de jött velem” – révedt a múltba az egyik nagybácsi, Ibrahima Touré.

„Száz százalékig meg voltam győződve arról, egy nap kiszabadulok a faluból, és futballista leszek. Az egyetlen kérdés az volt, hogyan törhetek ki. Csak ez járt a fejemben. A futball volt ugyanis az életem. Amióta az eszemet tudom, futballista akartam lenni, csak ez érdekelt. Kész voltam mindent feláldozni érte. Mert onnan, ahol én születtem, önfeláldozás nélkül képtelenség volt futballistává válni.”

A futballal és hazája válogatottjával a 2002-es világbajnokságon esett végleg szerelembe. Televízió ugyan nem nagyon akadt a faluban, áramszolgáltatás is minimális, itt-ott azért össze tudtak verődni, hogy lássák a meccseket.

A szenegáli futball fénykorát figyelhették a fekete-fehér készüléken El Hadji Diouffal, Khalilou Fadigával, Henry Camarával, Papa Bouba Dioppal és Aliou Cissével.

A negyeddöntőig meneteltek az „oroszlánok”, Ronaldinho mellett honfitársai lettek az idoljai. „Egy nap eljutok a szintjükre” – hajtogatta barátainak.

„Sadio nagyon eltökélt gyerek volt, nagyon erős akarattal – emlékezett vissza a másik nagybácsi, Sana Touré. – A suliban is csak a foci érdekelte.” „Iskolába menet is focizott, bármivel, ami az útjába került. Köveket rugdosott, konzervdobozokat, bármit, amit talált” – tette hozzá Ibrahima Touré.

„Az emberek azt gondolták, nem vagyok normális. Amikor elmondtam anyámnak, hogy futballista akarok lenni, azt hitte, megőrültem. Neki ez csak egy gyermek vágyálma volt.”

A MÉLYBŐL A CSÚCSRA

Mégis megvalósult.

„Mindig az volt az álmom, hogy a legjobb európai klubok egyikében játsszak. Amikor esélyem nyílt a Liverpoolba szerződni, egy pillanatig sem hezitáltam. Ha csak arra gondolok, kik viselték, viselik a Liverpool mezét, megtisztelve érzem magam. Amikor a tavalyi döntőt elveszítettük, nagyon csalódott voltam, mert nagy utat tettünk meg és nagyon közel jártunk a dicsőséghez. Ezúttal nyernünk kell” – fejtegette 2019 áprilisában a marbellai edzőtáborban, a barcelonai 3–0-s zakó tükrében azonban az elődöntőn túljutni is lehetetlen küldetésnek tetszett. Pláne, hogy sem Roberto Firmino, sem Mohamed Szalah nem szerepelhetett az Anfielden. Jürgen Klopp a visszavágó előtti sajtótájékoztatón meg is jegyezte: „Nézzék, a világ legjobb csatárai közül kettőt nélkülöznünk kell, miközben négy gólt kell rúgnunk a Barcelonának. Tudjuk, micsoda kihívás ez.” Távol a nyilvánosság zajától, az öltöző csendjében Klopp azért hozzátette: „A feladat lehetetlennek tűnik. De azért, mert rólatok van szó, csakis azért, mert ti lesztek ott a gyepen, megvalósítható.”

„A Barcelona ellen játszani, pláne ilyen tét mellett, kivételes alkalom – emlékezett vissza később Mané. – A világ legjobb csapata. A pályán mégis azt gondoltam, megcsinálhatjuk. Főleg az első, korai gól után. Az volt a kulcs. Elhittük, hogy ez a mi napunk lesz. Elképesztő volt. A hidegvérünket mindvégig meg kellett őrizni, három nullánál is arra gondoltunk, továbbra is ugyanilyen keményen kell játszanunk.” „Sadio három ember helyett futballozott, ez az igazság – dicsérte mestere. – Elképesztően teljesített.”

„Klopp a szünetben, egy nullás előnynél is elégedett volt. Tudjátok, mi Klopp legnagyobb erénye? Hogy optimista. Hogy mindig optimista. Ha veszítünk is azt mondja, büszke vagyok rátok, jól játszottatok.” A bravúros továbbjutás után azonban nem csak edzője gratulált neki: a meccs lefújását követően a szenegáli államfő hívta Mané sajtófőnökét, hogy személyesen gratulálhasson az ország büszkeségének.

„A siker alapja a munka – tekinti Mané mottójának, amihez mindvégig hű maradt. – Mindig top fizikai állapotban akarok lenni, ez kell ahhoz, hogy bírjam a kilencven percet.” Így aztán a Barca elleni varázslat másnapját is otthoni erősítéssel, gyúrással kezdte, majd elment istentiszteletre. „Muszlim vagyok, a hitem a létem alapja. Igyekszem minden nap ötször imádkozni. Legyek rossz vagy jó passzban, mindig hálás vagyok Allahnak. Minden évben felolvasok a Koránból, édesapámért imádkozva, az emléke előtt tisztelegve. Emlékszem a halála napjára. Hétéves voltam, kint játszottunk a földeken, amikor az egyik unokatestvérem jött rohanva: Sadio, meghalt az apád. Igen? Azt gondoltam, viccel. Nem tudtam elhinni. Nem akartam elhinni. Fájt a gyomra, és miután a falunkban nem volt kórház, a hagyományos orvoslással próbálkoztunk. Elvitték aztán egy másik faluba, ott halt meg. Akkoriban sok lázadás pusztított az országban, nem tudtuk hazahozni. Ott kellett eltemetni.”

A SZÖKÉS

Az apai örökség azonban nem kedvezett a tizenéves Mané terveinek. „A faluban a legjobb játékosként tekintettek rám. Igazából az egész régióban. Büszkén hordtam a mezünket. Már ez is egyfajta beteljesülés volt. Híres voltam. A családból mégsem akarta senki, hogy futballista legyek.” Ősei voltak ugyanis az imámok a faluban, édesapja haláláig szintén, ami annyit tett, jó példával kell szolgálni. A futballt szépen el lehet felejteni, hívják bár társai és barátai „Ballonbuwának”, azaz „A labda varázslójának”. A sikerhez nem a labda, a tanulás vezet.

„Sanszom nem volt rá, hogy elengedjenek otthonról. Semmi. De volt egy ismerősöm, akinek voltak dakari kapcsolatai. Azt gondoltam, az egyetlen esélyem, ha a fővárosban folytatom. Titokban kellett tartanom a tervem, csak a legjobb barátomnak, Lucnek szóltam: elmegyek Dakarba szerencsét próbálni.” „Egyértelmű volt a terve. Korán reggel felkelni és eltűnni” – idézte fel a tervet Luc Djiboune.

„Egy reggel mindenemet bepakoltam, és reggel hatkor elindultam. Nagyon izgatott voltam. Követtem az álmaimat. Gambián keresztül vezetett az út, a határon sokszor ellenőrzik az embert, nekem nem volt akkor személyim, úgyhogy a diákigazolványomat mutattam fel. Elég hosszú út végén érkeztem meg. Az én szememben a civilizált, modern Dakar maga volt Párizs. Az ismerősöm dakari kontaktja azt ígérte, egy hétre befogad, amiből kettő lett, ezalatt a csapattal edzhettem.” „Az édesanyja persze kérdezősködött: láttad Sadiót? De én mindvégig tagadtam – így Luc. – Veréssel fenyegettek, ha nem mondom meg, hol van, én viszont azt gondoltam, megverhettek, akkor sem árulom el.”

„A családom egy hétig keresett, fogalmuk sem volt, hol vagyok. A második héten találtak rám. A faluba visszatérésem napja életem legrosszabbja. Utáltam miatta a családomat. De előre lefektettem, csak akkor megyek haza, ha egy év suli után futballistának állhatok. Elfogadták a feltételt. Az iskolaév végén ugyanazzal az elszántsággal közöltem mindenkivel, a sulinak vége, innentől csak a futball. A Generation Foot volt akkoriban a legnagyobb utánpótlásközpont Dakarban, próbajátékra hívtak. Ez volt az egyetlen esélyem.”

Mady Touré, a GF alapítója elárulta, a központ úgy működik, mint bármely futballklub: ötéves koruktól készülhetnek a gyerekek a futballiskolában, a cél: annyi játékost adni Európának, amennyit csak lehet.

„Azzal az egy cipőmmel érkeztem, amivel a különböző tornákon játszottam korábban, szakadt volt persze, kopott. Volt ott egy idősebb edző, megkérdezte, te ilyen felszerelésben, ezekkel a cipőkkel akarsz futballista lenni? Nekem csak ez van, feleltem, majd elkezdtem játszani. Az első meccsemen rúgtam négy gólt. Azt hiszem, jó benyomást tettem.” Olyannyira, hogy az utánpótláscentrumban úgy döntöttek, érdemes a Mané gyerek gondját viselni.

„Reggel nyolckor kezdődtek az edzések, én azonban már sokkal korábban, mindenkit megelőzve kint voltam a pályán. Futballista akartam lenni, nem szúrhattam el az esélyem.”

Mané hat hónapja élt Dakarban, amikor felfedezte őt Olivier Perrin. „Elutaztam Szenegálba egy meccsre, és azt láttam, hogy egy srác szerez egy labdát a saját tizenhatosán belül, végigviszi a pályán, majd ad egy kiváló gólpasszt. Mintha csak egy videojátékot néztem volna. Elképesztő volt” – idézte fel az első találkozást a Metz játékosmegfigyelője. „Fél év elteltével közölte, kellek a Metznek, küldött is egy szerződést, amit aláírtam. De akkor sem hittem el, hogy valóban Franciaországba igazolok, állandóan azt kérdeztem magamtól, még a repülőtéren is, hogy ez tényleg megtörténik velem? Csak a gépen hittem el, hogy mindez igaz.”

LIVERPOOLI ÜNNEP

2011. január 4-én érkezett meg Metzbe. „Tél volt, az első dolog, ami megérintett, a hideg szél volt. Aztán az első edzésre kimentem rövid ujjúban. Azt szoktam meg. Bár a csapattársaim szívélyesen fogadtak, ezt látva fogták a hasukat a röhögéstől. Nem tudtam mire vélni, öt perccel később viszont, amikor szétfagyva rohantam vissza az öltözőbe, tudtam, miért. Hamar a forró víz alá tettem a kezem, ami persze nagyon nem esett jól. Hú, hogy én aznap mennyit szenvedtem!”

Sőt, még azután is. „Az első meccsén húsz perc után lekaptam a pályáról – emlékezett vissza Perrin. – Csak kóválygott, felismerhetetlen volt. Kérdeztem, mi a baj, az időjárás miatt? De nem mondott semmit.”

„Az eleje nem volt egyszerű. Fájt a combközelítőm, én azonban játszani akartam. Attól féltem, ha ezt elmondom, visszaküldenek Afrikába. Amikor az első meccsemen lecseréltek, megszégyenülten bandukoltam le a pályáról, majd elbőgtem magam. Azt gondoltam, a sérülés miatt nem fogom tudni beteljesíteni az álmaimat. Hogy máris vége a karrieremnek.”

A műtét elkerülhetetlen volt, ami ugyancsak nem könnyítette meg a helyzetét. Végtére is, ha egy fiatal francia futballistát megoperálnak, a műtét után hazamegy a szüleihez, akik gondoskodnak róla. De ha valaki Szenegálból érkezett, egyedül, ráadásul épp csak ismerkedik a földrésszel, az éghajlattal, a kultúrával, komplikáltabb az ügy. Mané azonban ezt a próbát is kiállta. Nyolc hónap után térhetett vissza a pályára, és elkezdett úgy futballozni, mint a legnagyobbak. „A metzi időszak indította be a karrierem. Az tett azzá, ami ma vagyok.”

Szó mi szó, bármikor is lépett pályára, valami történt. Fantasztikusan futballozott. 2012 nyarán aztán a szenegáli olimpiai válogatottal elutazhatott a londoni ötkarikás játékokra. „A hír hallatán hívtam az édesanyámat, a nagybátyámat, a barátaimat, mindenki nagyon boldog volt.” Kezdett beteljesedni az álom: még azon a nyáron leigazolta a Salzburg, két évvel később a Southampton. Mindkét helyen tovább varázsolt.

„Emlékszem az első találkozásomra Sadióval – merengett el a múlton Jürgen Klopp. – Dortmundban történt. Ült ott egy nagyon fiatal srác baseballsapkában, szőke tinccsel, úgy nézett ki, mint egy kezdő rapper. Azt gondoltam, na jó, nincs nekem erre időm. Akkor nem volt rossz a csapatunk, nekem olyan játékos kellett Dortmundban, aki azt is kezelni tudja, ha nem kezd mindjárt. Valaki, akit fejleszthetek. Mondhatom, elég jó az emberismeretem, akkor azonban nagyot tévedtem. Követtem a későbbi karrierjét, láttam a salzburgi sikereit, hogy mennyire jól játszik Southamptonban, nem vesztettem szem elől.”

Ha akarta volna sem tudja. Elég ehhez a 2016 márciusi Southampton–Liverpool bajnokit felidézni.

„A kispadon kezdtem azon a meccsen, kettő nullára égtünk a félidőben. Az edzőnk, Ronald Koeman a szünet után beküldött, két gólt szereztem, megfordítottuk a mérkőzést. A Liverpool követni szokta azok pályáját, akik remekelnek ellene, engem sem hagytak figyelmen kívül. Klopp később hívta is az ügynökömet.”

„Minden jól alakult, mert Sadio legalább annyira velem akart dolgozni, mint én vele – erősítette meg a német tréner. – Sadio gyors, technikailag nagyon jó, kétlábas, kiegyensúlyozottan hozza a magas szintet. Ő az all in one, ez teszi tökéletessé.”

Mané csillaga 2016 júniusa óta valóban egyre magasabban ragyog. A 2018-as BL-döntőt ugyan még vesztesként volt kénytelen megélni, tavaly a Tottenham ellen sikerült javítania. A madridi örömünnepet másnap a liverpooli fieszta követte, a hősöket busz szállította, amely körül több százezres vörös tömeg hömpölygött.

„Gyerekkori álmom volt megnyerni ezt a serleget, a győzelem után büszkeséget éreztem, megtiszteltetésnek vettem, hogy felemelhetem a BL-trófeát. Ahogy mindig is mondtam, álmodni muszáj.”

AFRIKAI (RÉM)ÁLOM

A Mané-sztori mégsem tökéletesen kerek. Szenegálban a személye előtt tisztelgő fan club és százezrek csodálata ellenére sem mindenki elégedett vele. A róla készült dokumentumfilmben az utca embere is megszólal, egyenesen Dakarból. Valaki szerint Mané csak a Liverpoolban parádézik, a válogatottban nem. Nem is vagyunk vele elégedettek, teszi hozzá egy utcai árus. „Afrika egyik legjobb játékosa, de a válogatottban ezt képtelen megmutatni. Nem vagyunk nagy rajongói” – így egy másik. „Ő a legjobb, de haza kéne már hoznia az Afrika-kupát.”

Azt ugyanis egyelőre nem sikerült neki. Három éve a gaboni negyeddöntőben épp ő rontotta el csapata ötödik tizenegyesét, Kamerun jutott az elődöntőbe, amit nehezen emésztett meg a szenegáli publikum. „Az egész család sírt, mindenki a földre vetette magát, szörnyű volt. Az emberek meg csak jöttek a házunkhoz, szétverték Sadio autóját” – elevenítette fel a 2017-es eseményeket Mané testvére, Mariatou. „Túl nagy a nyomás – vette védelmébe játékosát a szövetségi kapitány, Aliou Cissé. – Minden Európában játszótól azt várják, hogy nyerőember legyen a válogatottban, Sadiótól főleg. Ha nála a labda, azt remélik, egymaga eljuttatja a kapuba. Pedig neki volt a legnehezebb feldolgozni az elrontott tizenegyest. Ha ebben a helyzetben hibázol, az olyan, mintha rád szakadna a Föld. Azt sem tudod, hol vagy.”

„Nagyon szeretném megnyerni az Afrika-kupát. Reméljük, Allah segítségével ez a mi évünk lesz” – mondta Mané a tavalyi kontinenstorna előtt. Nos, Tunézia legyőzésével Szenegál 17 év után ismét döntőbe jutott.

„Ha a hozzám közel állókra gondolok, a családomra, a barátaimra, mindazokra, akik szeretnek, minden nyomás elszáll. Ilyenkor egyedül arra törekszem, hogy örömükre tegyek. Amikor a döntőben egy nullára vezetett Algéria, csak az járt a fejemben, valahogy egyenlítenünk kell. Mindenki más is erre gondolt a csapatból. Mindent megtettünk érte, mégsem sikerült. De minden vereségből tanulok, és továbbra is mindent megpróbálok megtenni a pályán a győzelemért.”

Azon kívül is próbál tenni Szenegálért. Alapított iskolát, építtetett kórházat, segíti a rászorulókat. „Nagyon nagy szíve van – teszi hozzá Aliou Cissé. – Tunéziában megérintettük a trófeát, de nem tudtuk megszerezni. Az az én nagy vágyam, hogy ez a fantasztikus szenegáli generáció egy nap megnyerje a kupát.”

Mané sem gondolkodik másképp.

„Győzni akarok. Újra és újra megnyerni a Premier League-et, a Bajnokok Ligáját és persze az Afrika-kupát Szenegállal. De ami nekem személyesen a legtöbbet jelentené, az az Aranylabda. Végtére is, az életben muszáj álmodni.”

A megjelent cikk a Képes Sportban is olvasható! További Képes Sport-os cikkekért kattintson a digitalstand.hu/kepessport oldalra!