El akartak vonatkoztatni a karizmájától, de szakmailag is lenyűgözte a Poolt

Jürgen Klopp 2015 májusában majdʼ hét-hét évnyi mainzi és dortmundi edzősködést követően pihenőre vonult. Ugyan lehetősége lett volna a szinte azonnali folytatásra, inkább fújt egyet. Szabadsága így sem tartott kimondottan sokáig, öt hónappal később már Európa egyik legnagyobb klubját irányította.

Ez nagyon jól hangzik persze, de az angol együttes ekkoriban nem olyan csapat volt, amelytől alapvető elvárás lett volna, hogy minden idényben trófeát nyerjen, 2010 és 2015 között például csak egy BL-csoportkörös szereplést tudott felmutatni.

Hogy megértsük, milyen helyzetben lévő csapatot vett át Klopp, érdemes visszarepülnünk kicsit az időben.

A Liverpool 2005-ben örökké emlékezetes döntőben Bajnokok Ligáját nyert, majd a következő évadban az európai Szuperkupában és az FA-kupában diadalmaskodott. Az azt követő nagyjából tíz évben viszont mindössze egy Ligakupa-győzelmet sikerült összeszednie Kenny Dalglishsal 2012-ben, miközben az együttes abban az idényben csak nyolcadik lett a Premier League-ben.

A Manchester United ekkor (legalábbis Sir Alex Ferguson 2013-as visszavonulásáig) még ereje teljében volt, az Arsenal stabilan top4-es klub volt, a Chelsea, majd idővel a Manchester City pedig pénzügyi lehetőségeit tekintve megelőzte a „vörösöket”.

Az egymással is viaskodó, a klub ügyeiről, lehetőségeiről gyakorta hazudozó Tom Hicks és George Gillett körülbelül hároméves regnálása 2010 őszén ért véget, kaotikus időszakuk nem csak eredménytelen volt (bár néha közel voltak sikerhez), majdnem csődbe vitte a klubot. Az új amerikai tulajdonos, a John W. Henry nevével fémjelzett Fenway Sports Group (akkor még New England Sports Ventures) nehéz helyzetben érkezett, de a türelmes építkezés mellett tette le a voksát, így csalódniuk kellett azoknak, akik azt hitték, egy csapásra megoldódnak a gondok.

Persze már eleinte voltak reménykeltő időszakok, jó erősítések, de az új amerikai éra kezdetét botlások, csalódások és sokszor elhibázott igazolások is jellemezték.

A 2012-ben kinevezett Brendan Rodgers második idényében fájdalmasan közel volt a bajnoki címhez, az északír menedzsernek azonban 2015 októberében mennie kellett, miután a csapat csak a tizedik helyen állt. A Pool vezetősége nem hirtelen döntött a menesztéséről, addigra már majd' egy hónapja keresték az új menedzsert.

„Olyan tapasztalt edzőben gondolkoztunk, aki a legmagasabb szinten is sikereket ért el – emlékezett vissza Mike Gordon, az FSG egyik vezetője. – Jürgennek ez sikerült a Bundesligában, és kis híján a Bajnokok Ligájában is. No meg tetszett a futball, amelyet a Dortmund játszott. Próbáltam függetleníteni magam a népszerűségétől és a karizmájától, hogy elfogulatlan képet kapjak róla. Sok kutatást végeztünk a klubon belül, hogy futballszempontból ő a megfelelő ember-e. Büszkén mondhatom, noha jó volt a megítélése, a tisztán szakmai elemzés alapján még jobb képet kaptunk róla.”

Az FSG vezetői ezután New Yorkba invitálták jelöltjüket, akit Raphael Honigstein Klopp, Hadd Szóljon című könyve szerint már a müncheni reptéren felismert egy dolgozó, akinek kérdésére annyit válaszolt, egy baseballmeccs miatt repül Amerikába (négy héttel az MLB-idény kezdete előtt…). Az óceán másik oldalán a szálloda egyik recepciósa éppen egy mainzi fickó volt, de a titkos találka így sem tudódott ki. A találkozón Klopp elképzelései annyira lenyűgözték a liverpooli vezetőséget, hogy egy óra elteltével már a szerződéstervezeten dolgoztak.

A német szakember hivatalos bemutatásakor időt kért és azt mondta, négy éven belül szeretne trófeát nyerni a Liverpoollal. Ez a mai hisztérikus időkben talán nem tűnik eléggé ambiciózusnak, hiszen egy nagy klub esetében sok drukker vagy a média már akkor tragikusan látja a helyzetet, ha csapat egy trófea nélküli évadot zár. A Pool esetében azonban felelőtlenség lett volna azonnali sikert ígérni, pedig ez kis híján már az első idényben sikerült.

Klopp 2015. október 17-én a Tottenham elleni 0–0-val mutatkozott be a Liverpool kispadján. Első kezdőcsapata így festett: Mignolet – Clyne, Skrtel, Sakho, Moreno – Lucas, Can – Milner, Lallana, Coutinho – Origi. Joe Allen és Jordon Ibe csereként állt be, Bogdán Ádám a kispadon ült. A tizenhárom lehetőséget kapó játékos közül egyébként már csak James Milner, Adam Lallana és Divock Origi van a klubnál, kilenc játékost eladtak, egy pedig kölcsönben más csapatban szerepel. A 4–2–3–1-es felállás többé-kevésbé megmaradt, az első győzelmet pedig a negyedik összecsapás hozta el a Bournemouth elleni Ligakupa-meccsen.

Ebben a sorozatban a döntőig ment a gárda, ott azonban a Manchester City tizenegyesekkel legyőzte, az Európa-liga fináléjában pedig a Sevillától kapott ki 3–1-re. A sors fintoraként az El-döntőbe éppen a Dortmundon keresztül vezetett az út, a negyeddöntő 1–1-es első felvonását követően az Anfielden tíz percen belül kétgólos előnybe kerültek a németek, majd egy óra elteltével 3–1-re vezettek, ám a Pool elképesztő hajrával 4–3-ra győzött.

Voltak tehát hangos sikerek, de a csapat még nem tudta kiegyensúlyozottan vagy legalábbis eredményesen alkalmazni a Klopp által favorizált visszatámadásra, letámadásra építő stílust, és a bajnokságban végül nyolcadik lett. Azt azonban a vezetőség is érezhette, hogy jó irányba halad az együttes, és még a tavasszal 2022-ig hosszabbított az edzői stábbal.

Az idény közben érkező szakember nyáron még inkább a saját szája íze szerint alakíthatta a keretet. Ekkor jött a most is alapembernek számító Sadio Mané és Georginio Wijnaldum, Trent Alexander-Arnold pedig felkerült a nagyok közé. Az erőnléti részleg élére kinevezett Andreas Kornmayer is sokat segített, hogy a csapat jobban bírja az edző sok energiát követelő stílusát, igaz, a beszámolók szerint már ekkor elkezdtek dolgozni azon, hogy a labdabirtoklás is nagyobb hangsúlyt kapjon. A bajnoki idény az Arsenal elleni 4–3-as győzelemmel kezdődött, innentől már a 4–3–3-as felállás vált jellemzővé, a támadósor jobb oldalán Mané, bal oldalán Philippe Coutinho, középen pedig rengeteg dolgozó, sokat visszalépő Roberto Firmino játszott.

A januári Afrika-kupán szereplő Mané hiányzása, illetve Coutinho sérülése viszont azt mutatta, kissé vékony a keret. A hazai kupákból is papíron gyengébb ellenfelek ejtették ki a liverpooliakat, akik a Premier League-ben csak olyan (talán azért, mert ezek inkább a védekezésre koncentráltak) csapatoktól kaptak ki, amelyek a hetediknél rosszabb helyen végeztek. A bajnoki negyedik helyet az utolsó fordulóban sikerült biztossá tenni, ez azt jelentette, hogy a csapat két idény kihagyás után visszatér a Bajnokok Ligájába.

Bár a Pool több szempontból is fejlődött, a 2016–2017-es évadot így sem nevezhetjük kimondottan sikeresnek, de látszott, valami elindult. Nyáron újabb meghatározó futballisták érkeztek, a balhátvéd Andy Robertson (aki télre vált alapemberré) a kieső Hulltól, és az akkor jó futballistának, de világklasszisnak nem tekintett Mohamed Szalah az AS Romától.

A támadósor jobb oldalán szereplő egyiptomit (Mané átkerült a másik szélre) nem sokkal később már királyként éltették Liverpoolban, a 2017–2018-as idényben a világ legjobb játékosai közé emelkedett, 52 tétmérkőzésen 46 gólt szerzett. Télen a klub elengedte a Barcelonába vágyódó Philippe Coutinhót, az érte kapott 105 millió font bőven fedezte a szintén akkoriban érkező Virgil van Dijk megszerzését, aki 75 millió fontos vételárával a világ legdrágább védője lett, és gyorsan bizonyította, minden pennyt megért az átigazolása.

Ugyan a Pool az FA-kupából és a Ligakupából is gyorsan kiesett, a bajnokságban újabb negyedik hellyel sikerült biztossá tennie a BL-indulását, és már csak egy meccsre volt szüksége ahhoz, hogy az idény rég látott dicsőséggel záruljon.

Ehhez a Real Madridot kellett legyőznie a Bajnokok Ligája döntőjében.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. március 21-i lapszámában jelent meg.)