Az előadás pompás, de mi van a színfalak mögött?

URALJA EURÓPÁT A PREMIER LEAGUE, DE HA LEJJEBB NÉZÜNK...

Több mint 600 napja, azaz mintegy 20 hónapja nincs ügyvezető igazgatója annak a Premier League-nek, amelyet a világ legjobb, leggazdagabb futballbajnokságaként tartunk számon. Nincs felelős vezetője a ligának, amelynek csapatai játszották az idei döntőt a Bajnokok Ligájában (Liverpool, Tottenham) és az Európa-ligában (Chelsea, Arsenal) egyaránt. Richard Scudamore távozása óta Richard Masters megbízottként intézi a PL ügyes-bajos dolgait, és a liga a The Guardiannek küldött közleménye szerint „folyamatban van az új ügyvezető kiválasztása, de nincs időhöz kötve”.

A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhány jelöltet, akik egytől egyig nemet mondtak a felkérésre: a Discovery ügyvezetője (Susanna Dinnage), a BBC stúdióvezetője (Tim Davie), a La Liga elnöke (Javier Tebas), valamint az ITV stratégiai vezetője (Tom Betts). Aligha a bátorság hiányzott mindegyikükből... Az okokat nem firtatva is egyértelmű, hogy ha a világ egyik legjövedelmezőbb és legnagyobb érdeklődésre számot tartó bajnokságának idestova másfél éve nincsen vezetője, ott valami nincs rendben. Az előadás parádés, hiszen a Premier League továbbra is száguld a népszerűségi indexen, gazdasági és szakmai szempontból sem közelíti meg egyik európai élbajnokság sem, ugyanakkor a topszint mögötti hátország helyzete korántsem rózsás.

Beszédes, hogy az ezredforduló óta Angliában 44 klub (!) került csődeljárás alá, azaz évente legalább két egyesület. Gondoljunk csak a Portsmouthra, vagy a Plymouthra, esetleg a Premier League-résztvevő Crystal Palace-ra, hogy csak néhány példát említsünk az elmúlt évekből. Az utóbbi hetekben a megszűnés szélére sodródó Bolton WanderersésBuryesete kongatta meg a vészharangokat a szigetországban, ahol kezdenek ráébredni, hogy nagy változásokra van szükség a sportágban. Ugyanis a Bolton és a Bury példája nem egyszeri és kivételes eset, és nem is csak Angliában fordul elő hasonló – nem is kell messzire mennünk, gondoljunk az NB II-ből kizárt Balmazújvárosra, amelyrőlITTírtunk bővebben.

Miközben a nagyobb tömegek figyelmét leköti a Premier League (amelynek közvetítési jogait csillagászati összegekért értékesítik világszerte), vagy a hamarosan rajtoló Bajnokok Ligája, amely a gazdag klubok játszótere lett, addig a hátországban a kisebb, szerényebb lehetőségekkel rendelkező klubok tengődnek. A Bolton és a Bury példáján keresztül egy globális probléma is szemléltethető.

HELYTELEN GAZDÁLKODÁS, HOZZÁ NEM ÉRTŐ MENEDZSMENT, KISKAPUK

Mindenekelőtt fontos tudni: Angliában ha valaki klubtulajdonossá vagy igazgatóvá szeretne válni, át kell mennie egy átvilágításon („fit and proper person test”), mielőtt hivatalba lépne. Csakhogy a kritériumok nem teljesen tisztázottak: a büntetlen előélet az elsődleges, ami igazán fontos lenne, az anyagi háttér és stabilitás nincs megfelelően vizsgálva. Ráadásul az EFL a legtöbb esetben nem az érintett személyek, hanem a klubok ellen lép fel és szankcionál, ahogy tette az említett két esetben.

A hónapok óta csődeljárás alatt álló Bolton ugyan szeptember 12-ig haladékot kapott az Angol Labdarúgóligától, ám a szakadék szélén ténfereg. A Bury pedig már le is zuhant onnan, a 134 éve alapított klub licencét megvonta az EFL, amelynek 125 éve volt tagja az 55 ezer lakosú város csapata. Az összeomláshoz mindkét klubnál ugyanaz vezetett: helytelen gazdálkodás, a menedzsment hozzá nem értő vezetési stratégiája. Nézzük meg közelebbről.

A Bolton Wanderers – amelyben Bogdán Ádám évekig futballozott – több idényt is eltöltött a Premier League-ben, így a The Guardian elemzése szerint érthetetlen, hová tűnt az a rengeteg pénz, amivel akkor gazdagodott. Phil Gartside, aki 1999 és 2015 között volt a Bolton elnöke, átláthatatlanná tette a klub gazdálkodását, majd 2016 márciusában jött az új tulajdonos, Ken Anderson. Róla azt érdemes tudni, hogy 2005-ben nyolc évre eltiltották a cégvezetéstől, miután nyolc vállalkozása ment csődbe szinte egy időben – elfelejtette befizetni az ÁFA-t, majd nem működött együtt a hatóságokkal sem. Ezt követően Svájcba költözött, és mivel 2013-ban lejárt a büntetése, ő lehetett a Bolton új tulajdonosa.

A csőd gyakorlatilag borítékolható volt: Anderson több százezer fontos konzultációs díjat fizetett egy cégnek, amely egyik családtagja nevén volt. Alig egy éve volt a Bolton tulajdonosa, amikor már csúsztak a fizetések, ekkor még játékosok eladásával tudta valahogyan fedezni a kiadásokat. Idén tavaszra azonban teljesen kiürült a kassza, és bekövetkezett az, amitől a szurkolók a legjobban féltek.

A Bury problémái már évekkel ezelőtt elkezdődtek, és a liga, azaz az EFL szabályozásának hanyagságára vezethetők vissza. Stewart Day korábbi tulajdonos rendkívül magas éves kamatra vett fel kölcsönt egy új stadion építésére 2014-ben – a projekt nem valósult meg. Mindemellett a Bury nem vette figyelembe az EFL iránymutatását, miszerint egy klub kölcsönből nem fedezheti a játékosok fizetését, azt a tulajdonosnak mindig önerőből kell megoldania. Stewart Day azonban nem így tett, olyan bérekért igazolt futballistákat, amelyeket hosszabb távon nem tudott tartani, mivel saját cégei is halmozták az adósságokat – a Bury ugyan az idény végén feljutott a League One-ba, de már őszre csődközelben volt. Day ezt érezte is, így decemberben jelképes 1 fontért eladta a klubot Steve Dale-nek. Az EFL átvilágítása – mint utólag kiderült – ezúttal sem működött, hiszen a „tőkeképes” kritériumnak Dale sem felelt meg.

Az üzletember a máltai székhelyű Capital nevű befektetőcsoporttól vett fel 3.7 millió fontos hitelt az adósságok rendezésére, és mint kiderült, a Capital tulajdonosai az adóparadicsomnak tartott Virgin-szigeteken vannak bejegyezve. A kölcsön 40 százaléka sosem érkezett meg, a The Guardian által közzétett könyvvizsgálói jelentés szerint azt az összeget tranzakciós díjként egy meg nem nevezett harmadik félnek fizették ki. „Sokan már rég feladták volna, de az nem az én stílusom. Ugyanakkor nem vagyok kifogyhatatlan bankautomata. Az anyagi helyzetünk sokkal rosszabb, mint gondoltam. Nem vagyunk varázslók, idő kell, hogy megoldjunk mindent” ­– írta közleményében Dale februárban, miután másodszor kellett bíróságra mennie a tartozások miatt. A márciusi fizetést nem kapták meg a dolgozók és a játékosok sem „nem várt anyagi nehézségek” miatt, majd májusban a tulajdonos bejelentette, hogy a klub eladó.

Vevő hiányában így került nyáron a Bury csődeljárás alá, négymillió fontos tartozással, benne a játékosok és a klubnál dolgozok béreinek több hónapos csúszásával. A licencet pedig megvonták, és a klubot öt osztállyal lejjebb sorolta az EFL.

TÚL NAGY A SZAKADÉK A PREMIER LEAGUE ÉS A TÖBBI LIGA KÖZÖTT

Láthatjuk tehát, hogy a felelőtlen gazdálkodás, a szabályokon és útmutatásokon könnyen fellelhető kiskapuk végzetes dolgokhoz vezetnek – ezért a futball szabályalkotói ugyanúgy felelősek, mint a klubok. Noha a Manchester City stadionja mintegy 15 kilométerre van Burytől, a két helyet (legalábbis a futballban) egy világ választja el egymástól. Az 1885-ben alapított Bury 125 évvel ezelőtt, az első hazai bajnokiján 4:2-re legyőzte a Cityt, és 21 évvel ezelőtt szintén megtette ezt – ez ma elképzelhetetlen.

A Premier League-ben szereplő 20 klub a jelenlegi hároméves televíziós szerződés alapján 5 milliárd fonton osztozik. Ezzel szemben a PL alatt lévő három liga (amely még az EFL égisze alá tartozik) 72 csapata ennek a nyolcadán, egy ötéves szerződés keretein belül. Ha üzletként tekintünk a labdarúgásra, a topszint alatt rendkívül kemény a dió. A közvetítési díjak mellett a pénzdíjak tovább nyitják az ollót, gondoljunk csak a Bajnokok Ligájára, amelynek busás összegeit évről évre szinte ugyanazok a klubok (vagy legalábbis ugyanazon elit bajnokságok élcsapatai) teszik zsebre.

Maradva a Premier League-nél és Angliánál: a 20 élvonalbeli klub közül 12 termelt profitot a 2018–2019-es idényben, összesen 304 millió font értékben. Ezzel szemben a Championship, a League One és a League Two összesen 72 klubjának a 75 százaléka veszteséges, 388 millió fontos mínuszban zárva az évet! Rob Wilson, a Sheffield Egyetem kutatója aBBC-nekrámutatott a modern futball egyik rákfenéjére.

„A klubok húsz százaléka hosszú távon egyszerűen nem fenntartható. A Bury és a Bolton a jéghegy csúcsa, a rossz döntéshozatal áldozatai. Az alacsonyabb osztályokban nem úgy működik, ha egy klub pénzügyi gondokkal küzd, akkor csak szerez egy új szponzort vagy aláír egy reklámszerződést. A meccsnapi bevételek, jegyértékesítés a kulcs. Gyakran számolgatni kell, hogy egy csapat hányszor játszik hazai pályán, és az alapján emelni a jegyárakat.”

A szabályok puhák, a megfelelő szankciók hiányoznak, így könnyen zsákutcába juthat egy egyesület. A társadalmi, közösségi értékek a rideg üzleti érdekekkel találkoznak. Ahogy az angol, úgy az egész európai futballban problémát okoz ez, a Burytől és a Boltontól kezdve gondoljunk például a Manchester City vagy a PSG esetére, amikor BL-kizárással is fenyegetett az UEFA a pénzügyi fair play kijátszása miatt, végül „csak” pénzbüntetésre ítélte a vétkeseket.

Az angol liga (EFL) a kormánnyal és a Labdarúgó-szövetséggel (FA) közös belső vizsgálatot indított, és reformokat ígért. A Bundesliga licencszabályzata például sokkal feszesebb, évente átnézik a klubok üzleti terveit, és a nem átláthatóan gazdálkodó egyesületek nem is vehetnek részt a bajnokságokban.

A szélesebb körben megfogalmazható kérdés az, hány klub ingadozik a Buryhez hasonlóan a csőd szélén, hány ember munkája és jövője van veszélyben egy-egy kapzsi és hozzá nem értő tulajdonos miatt, egy olyan sportágban, amelynek rendkívül gazdag a kultúrája és a történelme.