Valóra vált tündérmese – a Leicester-csoda nyomában

A HALADÓ DICSŐSÉG FÉNYE

Vichai Srivaddhanaprabha 1958. április 4-én látta meg a napvilágot, még Vichai Raksriaksorn néven a thaiföldi Bangkokban – egy thai-kínai család sarjaként.

Alapítója és vezérigazgatója volt a King Power Duty Free-nek, amely vámmentes üzleteket üzemeltet, és amely Thaiföld vezető utazási kiskereskedelmi csoportja.

Felesége, Aimon négy gyermekkel ajándékozta meg, Voramasszal, Apichettel, Aroonroonggal és Aiyawatt-tal, szabadidejében lelkes lovaspóló-játékosnak számított, tulajdonosa volt egy bangkoki csapatnak, a VR Polo Clubnak is, 2008 és 2012 között pedig a Ham Polo Club elnöke volt.

2010 augusztusában az Asia Football Investments konzorcium révén – fiával, Aiyawatt-tal közösen – megvásárolta a Leicester Cityt, 2011 februárjában a szerb származású amerikai Milan Mandaricot követve az angol csapat elnöke is lett, míg fiát alelnökké nevezte ki. 2011 júliusában a korábbi Walkers Stadiont King Power Stadiumra keresztelte át.

2012-ben az akkori thaiföldi király, Bhumibol Adulyadej adományozta a családnak a Srivaddhanaprabha vezetéknevet, ami nagyjából annyit tesz, hogy a „haladó dicsőség fénye”

2016-ban tiszteletbeli jogi doktori címet szerzett a Leicester Egyetemen, 2017 májusában a belga OH Leuvent is megvásárolta, vagyonát a Forbes 2018 októberében 4.9 milliárd dollárra (1400 milliárd forintra) becsülte, 60 évet élt.

KELLENEK A TÜNDÉRMESÉK!

Napjainkban, amikor gyakorlatilag csak az a kérdés, hogy a Dortmund vajon borsot tud-e törni a sorozatban hat bajnoki címet szerző Bayern München orra alá, hogy a Juventus és a PSG mikor biztosítja be egyhuzamban a nyolcadik, illetve az elmúlt hét idény alatt a hatodik aranyérmét, vagy hogy a Real Madrid és a Barcelona örök párharcába bele tud-e folyni egy másik csapat, akkor igenis szükség van néha tündérmesékre.

A németeknél ott volt a 2009-ben csúcsra érő Wolfsburg, amely mindenkit megdöbbentett, a spanyoloknál 2014-ben az Atlético tudott a két gigász elé kerülni – igaz, a madridiak sikerét aligha lenne szerencsés elképesztő meglepetésként értékelni, hiszen a 2010-es években nyertek három Európa-ligát és európai Szuperkupát és nem mellesleg játszottak két BL-döntőt is. Az olaszoknál a 2000-es évek eleji Lazio- és Roma-arany óta csak Milánóba (Inter: 5, Milan: 2) és Torinóba (Juventus: 9) került a scudetto, a franciáknál lényegesen nagyobb a fluktuáció, és teljes döbbenetet az sem jelentett, hogy a Kylian Mbappé fémjelezte Monaco 2017-ben megelőzte a PSG-t, de azért persze mindenképpen meglepetés volt.

De egyik sem hasonlítható Vichai Srivaddhanaprabha álmának beteljesüléséhez.

A Premier League napjaink talán legerősebb, legtöbb pénzt mozgató bajnoksága, tele elképesztően felpumpált együttesekkel.

A Serie A-ban a Juventus keretének értékét 783.5 millió euróra becsli a transfermarkt.de, a címvédőn kívül az Inter (555.1) és a Napoli (515.5) éri el a félmilliárdos határt. A Ligue 1-ben lényegesen nagyobb a szakadék a PSG (867.7) és „üldözői” között, itt még 400 milliós együttes sincs a favoriton kívül. A Bundesligában sem sokkal jobb a helyzet, a Bayern München (807.8) bő 300-zal veri a rivális Dortmundot (472.3), a La Ligában pedig az említett Barca (1.14 milliárd), Real Madrid (969 millió), Atlético (807) hármas emelkedik ki – jócskán.

A Premier League-ben ezzel szemben öt(!) csapat is átlépi a 800 milliós határt (Manchester City 1.09 milliárd, Liverpool 913, Chelsea 891.8, Tottenham 837.5, Manchester United 835) mellettük az Arsenal is fél milliárd felett van (574). de még Everton is fel tud mutatni még 426 milliót.

És akkor jött a Leicester City!

A DÖCÖGŐS KEZDETEK

Szerintem túlzás nélkül állítható, hogy a 2015–2016-os idényben a (végére elfáradó) Tottenham szurkolóit leszámítva gyakorlatilag mindenki azért szorított, hogy az előző kiírás utolsó négy meccsén tíz pontot szerző, ezzel bennmaradó Leicester végrehajtsa a csodát, és a kirakatcsapatokat háttérbe szorítva megnyerje a Premier League-t. De ne rohanjunk ennyire előre!

A thai üzletember 2010-ben 49.3 millió euróért vásárolta meg a klubot, amely egy évvel korábban még a harmadosztályban játszott – és nyerte meg. A 2009–2010-es kiírásban szenzációs hajrát kivágva, a bajnokság utolsó öt meccsét egyaránt megnyerve ötödikként végzett, így bejutott a rájátszásba, ahol azonban a Cardiff City tizenegyesekkel felülkerekedett.

AHOL KANE, VARDY ÉS DRINKWATER CSAK KISPADOS – SZERENCSÉS BEJUTÁS ÉS MINDEN IDŐK TALÁN LEGSZÜRREÁLISABB BUKÁSA

Két gyengébb idény (10. és 9. hely) után 2013-ban az utolsó fordulóban a Nottingham Forest otthonában egy 91. perces góllal nyerve ellenfelét és a botló Boltont (Bogdán Ádámék kétgólos hátrányból felálltak, de nem tudtak nyerni a Blackpool ellen) is megelőzve becsúszott a rájátszásba. Ezen a meccsen és a rájátszásban amúgy a kispadon olyan nevek foglaltak helyet a „rókáknál”, mint Harry Kane, Jamie Vardy vagy éppen Danny Drinkwater (Futács Márkó ebben az idényben kilenc bajnokin jutott szóhoz, december után viszont a keretbe sem nagyon került be).

A Cardiff City elleni tizenegyespárbaj azonban kedves kis lányregénynek bizonyult ahhoz képest, amit a Watford elleni viadal hozott...

Otthon David Nugent 82. perces góljával 1–0-ra nyert a Leicester, amely a visszavágón a 97. percben (négy perc hosszabbítást jeleztek) büntetőt lőhetett 2–1-nél. Anthony Knockaert lövését és a kipattanót követő ismétlését is védte azonban a korábbi Arsenal-kapus Manuel Almunia, így sokan már elégedetten elkönyvelték, hogy jöhet a hosszabbítás. Nem úgy a Watford játékosai, akik egy kontra végén bevették Kasper Schmeichel kapuját, így ahelyett, hogy a 97. percben büntetőből kiharcolta volna a továbbjutást a Leicester, és ahelyett, hogy annak kihagyása után hosszabbítás jött volna, a házigazda 3–1-re nyert, és bejutott a döntőbe.

ILYEN 20 MÁSODPERC RITKÁN VAN

A FELJUTÁS ÉS A BENNMARADÁS – VIHAROS HAJRÁVAL

A csapat azonban nem tört meg, bár még mindig Nugent volt az első számú sztár – ebben az idényben 20 találatig jutott –, a 2012-ben még hatodik, 2013-ban ötödik osztályban játszó Vardy egyre nagyobb szerepet kapott, ezt pedig 16 góllal hálálta meg. A januárban a francia másodosztályból érkező Rijad Mahrezt szerződtető együttes magabiztosan, 102 pontot szerezve nyerte meg a Champhionshipet, így tíz évvel a 2004-es kiesést követően visszajutott a Premier League-be.

Ahogy fentebb említettük, a 2014–2015-ös idény nem volt fáklyásmenet a „rókák” számára, bár a rajt különösképpen nem is sikerült rosszul, hiszen ikszeltek otthon az Evertonnal és az Arsenallal, idegenben legyőzték a Stoke-ot, majd otthon ötöt(!) vágtak a Manchester Unitednek (5–3), a végül bajnokként záró Chelsea otthonában elszenvedett 2–0-s vereség pedig egyáltalán nem számított szégyennek – a londoniak csak az utolsó félórában tudták feltörni riválisuk védelmét –, öt forduló után pedig a hetedik volt a csapat.

A Palace-tól elszenvedett vereség és a Burnley ellen a 94. percben (2–2) elbukott pontok miatt viszont mintha valami megtört volna a csapatnál, az MU szeptember 21-i legyőzése után december 28-ig kellett várni az újabb sikerre, közte két döntetlen mellett 11-szer kikapott a Leicester, amely november végére az utolsó helyre csúszott a tabellán.

Egy újabb negatív széria után a 21. fordulót követően a 30.-ig kellett várni az újabb győzelemre, a West Ham és West Brom hajrábeli legyűrése után viszont még mindig a 20. volt a gárda. A befejezés viszont huszárosra sikerült, a záró kilenc fordulóban hétszer nyertek Vardyék, a Sunderland ellen ikszeltek és csak a Chelsea elleni vereség csúszott be, így végül a 14. helyezettek lettek.

A 21. SZÁZAD FUTBALLCSODÁJA

2015 nyarán még két kulcsszereplő érkezett, a középpálya szívébe a 2013–2014-es idényben még a francia kettőben játszó Mr. Tüdő, N'Golo Kanté – az ő megkaparintását Vardyhoz és Mahrezhez hasonlóan egy bizonyos Steve Walsh úrnak köszönheti meg a klub, egész jó szeme van az alacsonyabb osztályú csapatoknál lévő gyémántok felkutatásához.... –, a kispadra pedig az olasz taktikus Claudio Ranieri.

A Leicester pedig repülőrajtot vett. A Sunderland 4–2-es legyőzésével egyből élre állt, a West Hamet is megverte, a Tottenham ellen pedig 1–1-re végzett. Ezzel egy kisebb hullámvölgy indult be, öt meccsből csak az Aston Villa ellenit – 0–2-ről az utolsó 18 percben fordítva (3–2)! – nyerte meg, három iksz mellett pedig az Arsenal elleni hazai kiütéses vereség jött (2–5). Még ekkor is a hatodik volt a gárda, ennél pedig már csak feljebb volt: a következő hat meccsből ötöt megnyerve a 13. forduló után már ismét éllovasként állt, a Manchester United elleni döntetlent többek között a Chelsea elleni sikerrel gyorsan feledtetve pedig csak egy hétig csúszott ki a kezéből ez a pozíció.

December végén jött egy újabb hullámvölgy, a Liverpooltól elszenvedett vereség (0–1), valamint a Manchester City és a Bournemouth elleni iksz során gólt sem szerzett a gárda, a Tottenham otthonában viszont a 83. percben a szintén 2015-ös – igaz még februári – vétel, Robert Huth megtörte a csendet (1–0). A következő fordulóban a Villa ellen egy iksz is elég volt ahhoz, hogy három fordulót követően ismét élre álljon az együttes, innentől pedig ki sem engedte már a vezetést a kezéből. A hátralévő meccsekből egyedül az Arsenal tudta (ismét) megverni, az 54. perctől emberelőnyben játszva, a 70. perc után fordítva egy 95. perces Welbeck-góllal (1–2).

A BL-BEN SEM SÜLTEK FEL

Ahogyan ezekben az években tapasztalható volt, a PL győztese a BL jelentette plusz terhelés miatt az új idényben alaposan visszaesett (persze Kanté elvesztése azért ezt is nagyban „segítette”), ez pedig Ranieri állásába került – február 12-én a Swansea otthonában zsinórban az ötödik meccsét bukta el a hat meccs óta gólképtelen klub, és a 17. helyen állt, egy pontra a kiesőzónától. Utódja, a jó nevű Craig Shakespeare öt győzelemmel kezdett a bajnokságban, és bár az utolsó három fordulóban csak egy pontot szerzett a Leicester, így sem volt kérdés a bennmaradás: a 44 pont a 12. helyre volt elég, viszonyításképpen, a 8. Southampton 46-tal zárt.

A BL-ben sem sült fel az angol csapat, sőt! A nem túl veretes Porto, Köbenhavn, FC Bruges csoportot megnyerte, majd nagy meglepetésre búcsúztatta a lényegesen rutinosabb nemzetközi szereplő Sevillát – ehhez persze nem ártott, hogy a híresen jó büntetőölő Schmeichelnek két kísérletből sem tudta bevenni a kapuját a spanyol együttes. Ez Antoine Griezmann-nak már összejött a negyeddöntőben, az Atlético Madrid pedig 2–1-es összesítéssel továbbjutott, hogy aztán a későbbi győztes Real Madrid jelentse a végállomást a számára.

LERABOLVA, VISSZA A KÖZÉPMEZŐNYBE

A Shakespeare-éra sem tartott sokáig, 2017 októberében a West Brom elleni hazai 1–1 után megköszönte neki a tulaj az eddigieket, mivel nyolc forduló alatt csupán egy sikert aratva a 18., kieső helyen álltak a „rókák”. Utódja, Claude Puel visszakormányozta a középmezőnybe a csapatot, amely az utolsó hét meccsén aratott egy sikere ellenére a 9. lett. Az új idényben a Leicester 10 fordulót követően 13 ponttal csupán a 12. helyen áll, Kanté után idén nyáron a régóta elvágyódó Rijad Mahrez is távozott (ő a Manchester Cityhez ment, pontom 60 millió fontért), hozzájuk hasonló gyöngyszemek pedig az újabb merítésekből nem kerültek a felszínre.

De a 2016-os aranyat már senki sem veheti el a csapattól.