Clough, Wenger: a legendák, akik túl sokáig maradtak

Ez a letargia szinte rosszabb annál, mint mikor „Wenger Out” transzparensekkel tüntetett dühösen a drukkerek egy része. Mintha már düh sem lenne, csak beletörődés: ez van, ennyit tudunk, középcsapattá süllyedtünk. Az Arsenal 28 forduló után 30 ponttal marad le a listavezető Manchester Citytől, nyolccal az 5. helyezett Chelsea-től és tízzel a 4. helyezett észak-londoni rivális Tottenhamtől – az „ágyúsok” valószínűleg maradnak a táblázat 6. helyén a szezon végéig.

Ahogy a Fociláz című könyv írója, Nick Hornby fogalmazott, a világ legfrusztrálóbb dolga, ha a csapat annyira nem rossz, hogy kiessen, de annyira nem is jó, hogy komolyan vehető élcsapat legyen. Ez a „szürke zóna” keserítette a hetvenes-nyolcvanas évek jó részében az Arsenal drukkereit, hogy aztán George Graham majd Arsene Wenger irányításával óriási sikereket éljenek át.

Mondjuk a foghíjas Emiratesben lefocizott Arsenal láttán nehéz arra gondolni, hogy hamarosan (vagy akár középtávon) óriási sikerek várnak a csapatra.

A NYOLCVANAS ÉVEK ELEJE ÓTA NEM VOLT ILYEN ROSSZ

Az egykori Arsenal-védő, Martin Keown az észak-londoniakkal nőtt fel. Még Terry Neill regnálása alatt érkezett kölyökjátékosként a klubhoz, majd dolgozott Don Howe, George Graham, Bruce Rioch és persze Arsene Wenger alatt is. Keown úgy vélekedett, ennyire letargikus hangulat Terry Neill és a nyolcvanas évek eleje óta nem uralkodott a lelátón.

„Azt hiszem, nem is láttam ennyire rossz állapotban levő Arsenalt azóta, amióta Terry Neill elment a nyolcvanas években. Nem hiszem, hogy Arsene Wenger feláll a kispadról, de ez azért próbára teszi az eltökéltségét. Súlyos kérdéseket kell feltenni – többek közt azt is, hogy vajon a játékosok minden tőlük telhetőt megtesznek-e Wengerért?” – kérdezte Keown.

A Sky Sports szakkommentátora, Jamie Carragher nem kertelt túl sokat a stúdióban.

„Az egyetlen út, hogy a vezetőség pozitív irányba fordítsa a folyamatokat az, ha bejelentik a menedzserrel közösen: Wenger távozik a nyáron. Ha ez megtörténik, mindenki beáll mögéjük. Azt mondogatjuk majd: micsoda figura – a Premier League történetének, a brit futball történetének egyik legnagyobb edzője. Most azt hiszem, az a helyzet, hogy akadnak olyan Arsenal-drukkerek, akik inkább annak szurkolnak, hogy meg ne nyerje a csapat az Európa-ligát, mert az BL-kvalifikációt jelent, az pedig az edző maradását. Ez szomorú. Imádom Wengert. Egy legenda. De eljött az idő, hogy a felettesei kimondják: ebből elég, itt az ideje, hogy jöjjön egy új ember és új irányvonal. Nem mondom azt, hogy rossz munkát végez – négy szezon alatt nyert három FA-kupát, ez jó teljesítmény –, de jönnie kell valakinek, aki nagyszerű munkát tud végezni. Rengetegen megkérdőjelezik a menedzsert és a játékosokat, ám fölfelé, a vezetőség felé is kellene nézniük” – mondta Carragher, miközben az Arsenal-legenda Thierry Henry elég lehangoltan ücsörgött mellette.

„Nem lenne szabad megengedni, hogy a szezon végén elzavarják Wengert, addig meg üres lelátók előtt kelljen dolgoznia. Mondják ki most, hogy a következő szezon előtt edzőt cserélnek, és minden drukker lerója majd a háláját, méltó módon búcsúztatva az edzőt. Ezt meg is érdemelné a húsz év alatt elvégzett munkájáért. Nem azért, amit a legutóbbi öt, hat, tíz évben tett” – folytatta Carragher.

Maga Arsene Wenger már a mérkőzés közben sem festett túl jól, a találkozó után pedig eléggé magába roskadva nyilatkozott – üzenete lényege az volt, hogy az Arsenal önbizalomhiányban szenvedett egy kiemelkedő kvalitású ellenféllel szemben, de biztos abban, hogy a csapat feláll a padlóról.

Ez volt a Premier League-érában az első olyan mérkőzés, amelyen az Arsenal pályaválasztóként egy félidő alatt három gólt kapott. Ez egyben az Arsenal holtversenyben legsúlyosabb hazai veresége a PL-periódusban. Az „ágyúsok” 2018-ban az összes tétmérkőzést figyelembe véve több vereséget szenvedtek el, mint a Premier League bármely másik csapata.

Közben egyre inkább úgy tűnik: az utókor Arsene Wengerről úgy fog beszélni, mint egy zseniális edzőről, aki túl sokáig maradt a posztján. Csakúgy, mint egyik nagy példaképe.

A CLOUGH-WENGER PÁRHUZAM

A Nottingham Forest és az Arsenal története több ponton összefonódik, kezdve azzal, hogy egykori Forest-játékosok hozták azokat a piros mezeket, amelyekből „kifejlődött” az észak-londoniak mai meze. Már egyre kevesebb olyan futballdrukker van, aki még látott jó Nottinghamet, de a Forest és legendás menedzsere, Brian Clough óriási hatással volt Arsene Wengerre is annak idején.

„Amikor fiatal voltam, akkor nagyon felnéztem a sikeres sztáredzőkre. Számomra Brian Clough olyan volt, mintha egy más bolygóról jött volna. Clough különleges személy az angol futballban – olyan erős személyiség, aki a játék történetébe írta be magát. A három-négy valaha volt legjobb angol edző között tartja számon az utókor” – beszélt januárban a legendás Forest-edzőről Wenger.

Érdekes, hogy Brian Clough Wenger egyik edzői nemezisét, José Mourinhót is éppúgy lenyűgözte – a portugál tréner úgy véli, vannak bizonyos hasonlóságok is köztük.

„Óriási önbizalma és hite volt, félelmetesen biztos volt magában, és jól érezte magát a reflektorfényben. Talán azért, mert olyan erős és karizmatikus egyéniség volt, mindenki a szövegeire emlékszik, és néhányan elfelejtik a tehetségét. Nem a karizmája miatt nyert két BEK-et a Nottingham Foresttel. Az eredményeik, a trófeáik egészen elképesztőek. Rendkívüli módon tisztelem a munkáját” – mondta Mourinho Clough-ról.

No de vissza Brian Clough és Arsene Wenger párhuzamára. Wengert 1996-ban nevezték ki az Arsenal kispadjára, nem kis meglepetést okozva ezzel – a francia edző Monacóval elért sikerei ellenére szinte ismeretlen volt Angliában. Clough nem volt ismeretlen, sőt, inkább egyszerre híres és hírhedt, mikor a Nottinghamhez érkezett: bajnoki címre vezette a Derby Countyt, összeveszett a vezetőséggel, dühében meg sem állt Brightonig, hogy aztán az általa korábban verbálisan rendszeresen földbe döngölt Leeds Unitedet vegye át. 44 napot bírt ki a kispadon – erről az időszakról ad képet a The Damned United című könyv és film, amely rendkívül szórakoztató, még ha a Clough család szerint messze nem pontosan ábrázolja a történteket. A rendkívüli képességű, ám balhés edzőt 1975. január 6-án nevezte ki menedzsernek a Nottingham Forest.

Két és fél évvel később Clough, ha nehezen is, de fölvitte az élvonalba a Forestet, hogy aztán egészen lenyűgöző széria kezdődjön – egy új aranykort hozott el, csakúgy, mint Wenger az Arsenalnak. Az újonc Nottingham hétpontos előnnyel megnyerte az angol élvonalbeli bajnokságot, hogy aztán 1978–1979-ben és 1979–1980-ban is elhódítsa a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. A Forest az egyetlen csapat, amelynek több BEK- vagy BL-trófeája van, mint bajnoki címe. Közben még két angol Ligakupa, egy angol és egy európai Szuperkupa is a „vitrinben találta magát”, nem csoda, hogy Brian Clough támadhatatlan legendává vált Nottinghamben. Csakúgy, mint Arsene Wenger az Arsenalnál: a klub megreformálásával, a „Legyőzhetetlenek” összekovácsolásával a francia edző szűk egy évtized alatt olyat alkotott, amely biztosította támadhatatlan státusát – és biztosítja is, immár több mint húsz éve.

Brian Clough-nak 1978–1980, Arsene Wengernek alighanem 2004 volt a csúcspont. Előbbinek előbb a középmezőnybe süllyedés lett a sorsa egy nyolcvanas évek végi rövidke reneszánsszal (két bajnoki bronz és két Ligakupa-győzelem), majd a meredek úttal lefelé. A Nottingham Forestet sosem látott magasságokba emelő, pályafutása vége felé egyre tehetetlenebbnek tűnő és alkoholizmusától is egyre jobban sújtott Brian Clough utolsó mérkőzésén a Forest kiesett az angol élvonalból. A patinás csapat ekkor még (majd ezt következően még egyszer) visszakapaszkodott a Premier League-be, ám a kétezres években már egyszer sem játszott az élvonalban.

A korabeli leírások szerint Clough utolsó hazai mérkőzése Nottingham-menedzserként egészen különös volt. A csapatot az élvonalból kiejtő edző, a klubtörténet legnagyobb és legsikeresebb edzője tiszteletkört tett a City Groundon – ha nem is példátlan dolog ez egy kiesés után, de igen ritkán fordulhatott elő. A szurkolók és szakírók érzéseit talán a legjobban Joe Lovejoy, az Independent újságírója öntötte szavakba – érdemes a leírást összevetni azzal, amit Wenger mostani Arsenalja láttán érez a néző, drukkoljon bármelyik csapatnak.

„Clough búcsúmeccse szombaton a City Groundon szívbemarkoló volt, szomorú látvány. Az egész szezonban nem jöttek ki ennyien, reménykedtek egy utolsó csodában, de az Öreg Nagyfejű már rég nem csinál csodákat, a Sheffield United elleni 2–0-s vereség pedig csak megerősítette az elkerülhetetlent (…) Röviden megfogalmazva, legalább egy évvel túl sokáig maradt, és a szakma doyenje egy romhalmazt hagy maga után. A Forest gyengécske játéka az elmúlt hetekben, de különösen szombaton rámutatott arra, mekkora kamu volt az a szöveg, hogy a csapat túl jó a kieséshez. Eltűnt a szép és hatékony passzjáték, a csapathoz köthető gyilkos kontratámadások sincsenek már sehol. Clough végső öröksége egy bénultan futballozó banda, amely annyira erőtlen, hogy még egy közvetlen kiesési rivális ellen sem tudja felvenni a harcot.”

„A szurkolók, akik ünnepelve kísérték a nyugdíjba, a leglojálisabbak közül valók, akiknek szokatlanul hosszú a futballmemóriájuk. Tizenöt éve már, hogy bajnoki címet hozott Clough nekik, és a menedzser az elmúlt években már inkább azt a szerencsétlen szokást vette fel, hogy eladja a legjobb játékosaikat és rosszul igazol helyettük. Még mindig azt skandálják, hogy Brian Clough egy futballgéniusz. Pedig lehet, a múlt idő megfelelőbb lenne. Elvesztette a receptet, ahogy Bill Shankly mondaná, már jó néhány évvel ezelőtt, és aztán nem túl ígéretes hozzávalókat dobált a kondérba. Az eredmény, nem túl meglepő módon, fogyaszthatatlan. És így is szeretik.”

CSAK IDŐ KÉRDÉSE?

Természetesen Arsene Wenger nem fog kiesni az Arsenallal – ehhez messze túl jó a klub és az alap, amelyet Wenger megteremtett –, de akárhogy is nézzük, a bénult és erőtlen szavak az „ágyúsok” teljesítményére is minden további nélkül alkalmazhatók. Mint ahogy azt az érzést sem lehet elkergetni, hogy Brian Clough-hoz hasonlóan Arsene Wenger is túl sokáig maradt, bármennyire is briliáns művet alkotott a klubnál. A különbség az, hogy az Arsenal tradicionális angol nagycsapat, míg a Nottinghamre ez nem igaz – egy általában az élvonal és a másodosztály között ingázó klubot tett Clough naggyá. A klubok alapvető státusa azt is meghatározza, hogy milyen mélyre eshetnek.

Hogy a klub vezetősége elküldi-e Wengert? Semmi jel nem utal erre, legalábbis addig, ameddig az Európa-ligában versenyben van az Arsenal, mely az AC Milannal találkozik a következő körben. Az „ágyúsok” mindenkori vezetősége egyébként is a türelméről híres: tíz olyan edző van a klubtörténetben, aki több mint 230 mérkőzésen irányíthatta a csapatot, hat olyan (Herbert Chapman, Terry Neill, Tom Whittaker, George Graham, Bertie Mee és Arsene Wenger), aki több mint 400-on. Wenger több mint 1200 meccsen vezette az Arsenalt. Hogy a számláló hol áll meg, kérdés.

„Wenger legyőzött embernek nézett ki az elmúlt néhány napban, és elképzelhető, hogy a két vereség képe, valamint az, hogy a lelátón ülő vagy otthon maradásukkal tüntető szurkolók miként reagáltak, megpecsételte a sorsát. Szomorú lesz az a nap, amikor Wenger elhagyja az Arsenalt – de ez egy olyan nap, amelyet sokáig már nem lehet elkerülni” – vélekedett a BBC Sports vezető futballszakírója, Phil McNulty.

Ha Arsene Wenger ebből a letargiából számottevően ki tudja mozdítani az Arsenalt, az egyik legnagyobb edzői teljesítménye lesz. Ha nem – akkor már tényleg csak a visszaszámlálás marad. Meg a tény: hosszú, hosszú évek élcsoportbeli szereplése után az Arsenallal már inkább csak nagyon erős középcsapatként kell számolni.

ANGOL PREMIER LEAGUE
28. FORDULÓ
Arsenal–Manchester City 0–3
London, Emirates, 58 420 néző
Gólszerző: B. Silva 14., D. Silva 28., Sané 33.