NHL: a sztár beszélt súlyos betegségéről, amibe majdnem belehalt

Csodák márpedig léteznek.

Mással aligha magyarázható, hogy a tavaly március 29-én egy NHL-bajnoki kellős közepén pánikrohamot kapó, s mint kiderült, akkor már évek óta mániás depresszióban és ennek nyomán alkohol- és gyógyszerfüggőségben szenvedő, saját elméje elől hajszál híján az öngyilkosságba menekülő Robin Lehner most nem a temetőben fekszik, hanem az NHL rájátszásának legjobb kapottgól-átlagával bíró kapusa, és talán legfontosabb láncszeme az idény egyik meglepetéscsapatának, a New York Islandersnek.

A svéd klasszis a The Athletic hasábjain osztotta meg saját, megrendítő erejű önvallomását a betegségével, tulajdon démonaival és a függőségeivel vívott iszonyatos harcáról, szuicid gondolatairól, a pokoli megtisztulási folyamatról, s végül arról, hogyan élt élete valószínűleg utolsó esélyével saját és családja érdekében. Az alábbi idézetek mindegyike a theathletic.com honlapon megjelent írásból származik.

TÚLNŐTT RAJTA A PROBLÉMA

„Elkezdődött a meccs, de néhány perc múlva nagyon kimerültnek éreztem magam. Fájdalom hasított a mellkasomba, és kapkodni kezdtem a levegőt. Az első szünetben bementem egy szobába, mert tudtam, valami nagyon nem oké. Az edzőnk ott próbált nyugtatni. Meggyőztem magam, hogy vissza tudok menni a második harmadra, biztosan csak fáradt vagyok kicsit. De csak még rosszabb lett minden. A fájdalom a mellkasomban szorítani kezdett, egyre homályosabban láttam és egyre kevésbé tudtam koncentrálni. Csak vissza akartam menni a jégről abba a szobába, de iszonyatosan lassan peregtek a másodpercek. Végre letelt az idő, besétáltam, de a cuccaimat is alig bírtam levenni. Összeomlottam. Súlyos pánikrohamom volt, amely teljesen eluralkodott rajtam. Úgy éreztem, mintha szívrohamom lenne – fogalmam sem volt, mi történik...”

Az akkor a Buffalóban védő Lehner ráadásul senkinek sem mert szólni arról, mi játszódik le benne, helyette inkább abba menekült, ami csak tovább rontott a helyzetén: az alkoholba és a gyógyszerekbe.

„Nem a kórházba mentem, mert azt a média és mindenki megtudta volna. Helyette azt tettem, ami akkoriban mindennapos volt: megálltam sörért. Hazaértem, és csak ittam és ittam... Végül az éjszaka közepén felkeltettem a feleségemet, és kimondtam azt a két szót, amelyet sosem volt bátorságom kimondani: »Mennem kell.« Azzal egy nagyon sötét helyre távoztam, amely tele volt öngyilkos gondolatokkal. Meg akartam ölni magam. Iszonyatosan közel álltam hozzá... A harc, ami a jégen zajlott, semmi volt ahhoz a harchoz képest, amely az agyam legmélyén játszódott le.”

Hogy Lehner valóban közel volt-e ahhoz, hogy eldobja az életét? Nos, nagyon...

„Borzasztóan mélyre kerültem, és egyre többet vedeltem. Minden nap megittam egy rekesz sört, mert csak így voltam képes elhallgattatni a démonaimat az elmémben. Aztán gyógyszereket vettem be, hogy aludni tudjak. Begyógyszereztem magam, mert nem tudtam önmagam lenni a saját fejemben. Csak az ital és a tabletták tudták »lenyugtatni« az agyamat. Tudtam, hogy ez nem helyes, de csak ezek voltak képesek elnyomni az állandó fejfájásaimat, illetve megakadályozni, hogy éjszakánként egyedül maradjak a gyilkos tudatommal. A gondolat, hogy ennek az egésznek véget vessek végre, nagyon is valós volt – és nagyon közel volt.”

AZ ELSŐ LÉPÉSEK A GYÓGYULÁS ÚTJÁN

Lehner végül – hála istennek – nem volt képes megtenni, amit akart, és belátta: sürgős segítségre van szüksége. Következett az igazi pokol: a rehabon az elvonási tünetek miatt az első három hétben képtelen volt aludni, megállás nélkül hallucinációk és éber álmok gyötörték – majd mindennek a tetejébe megkapta a lesújtó diagnózist...

„Öt hete tartott a kezelés, amikor egyes típusú bipoláris zavarral diagnosztizáltak: évek óta mániás depresszióban szenvedtem. Mániás és hipermániás időszakok váltakoznak a depresszív időszakokkal, azaz folyamatosan hullámzik az ember. Amikor »magasan vagyok«, akkor tényleg a csúcson érzem magam, tévedhetetlennek, ellenállhatatlanul magabiztosnak, kirobbanó erőben. Amikor viszont lent, akkor nagyon mélyen vagyok – a depressziós rész iszonyatos... Ilyenkor az alapfunkcióim sem működtek, semmit nem akartam csinálni, nem érdekelt a családom és semmi más sem. Állandóan ideges voltam, ingerült és fáradt – ez nemcsak az elmémre hanem a testemre is kihatott, ilyenkor edzeni sem tudtam, és a védés is rosszul ment.”

Lehner végül emberfeletti erőről tanúbizonyságot téve végigcsinálta a terápiát. Szembe kellett néznie erőszakos gyerekkorával, amely idáig juttatta, majd újra fel kellett építenie magát szakmai és magánéletében egyaránt, hogy végre jó ember, apa és sportember lehessen. Ebben pedig rengeteget segített neki, hogy rátalált a hitre, és a kezelés után megkeresztelkedett.

„Féltem kilépni a rehab ajtaján. Tisztában voltam vele, ha újra elkezdek inni, valószínűleg meghalok. A következő néhány nap sorsfordító volt: eldöntöttem, végre boldog akarok lenni! Nagyon régóta nem éreztem igazi boldogságot – én is, a családom is sokkal többet érdemelt volna. Tudtam, csak akkor léphetek ki azokon az ajtókon, ha száz százalékig biztos vagyok benne, meg tudom csinálni. Nem tehettem ki a családomat annak, hogy még egyszer keresztülmenjenek ezeken a dolgokon. A gyermekeim megérdemeltek végre egy igazi apát, a feleségem pedig egy igazi férjet. Soha nem bántottam fizikailag, de a mentális szenvedés, amit azzal okoztam neki, hogy éveken át azt kellett néznie, a férje lassan, módszeresen megöli magát, iszonyatos volt. Minden egyes alkalommal úgy mentem el, hogy soha nem lehetett biztos benne, hazajövök-e... A terápia alatt végig beszéltünk telefonon, az utolsó héten pedig a családdal együtt bejött hozzám látogatóba. Amikor először megláttam a gyerekeimet mindazok után, amin keresztülmentem... Zokogni kezdtem. Végre készen álltam arra, hogy valódi férj és apa legyek. Készen álltam, hogy szeressek és engem is szeressenek.”

AZ UTOLSÓ SZALMASZÁL: AZ ISLES AJÁNLATA

Lehnernek legalább ennyire nehéz volt elérnie, hogy újra számításba vegyék az NHL-ben. Végül a New York Islanders adott neki egy utolsó esélyt.

„A betegségeim miatt egyetlen józan idényem sem volt a pályafutásom alatt. És bár az ügynököm kapott néhány hívást, a legtöbb csapat hezitált a rossz hírnevem miatt. Azok a tárgyalások voltak az új, józan életem legnehezebb kihívásai. Egyik rosszabb volt, mint a másik: egyfolytában olyan kérdésekkel bombáztak, miért voltam rossz ember és rossz csapattárs, én meg nem tudtam mit mondani. A legnehezebb az volt, hogy egy-egy ilyen alkalom után automatikusan inni akartam. Egy ízben ott álltam a reptéren egy bárral szemben, egyre csak bámultam – de aztán elővettem a telefonomat, felhívtam a feleségem és a barátaimat, hosszasan beszélgettem velük, és józanul szálltam fel a gépre. Végül az Islanders kész volt adni nekem egy esélyt, én pedig iszonyatosan boldog voltam, hogy új fejezetet nyithatok az életemben, mert végre akadt, aki bízott bennem.”

A többi már történelem: Lehner vezetésével a tavaly a liga legtöbb gólját kapó csapatból egy csapásra a legkevesebb gólt kapó gárda lett az Islanders, amely nemcsak bejutott a rájátszásba, de ott söpréssel, sima 4–0-val ejtette ki az elmúlt négy évben két Stanley-kupát nyerő Pittsburgh Penguinst! Avagy minden jó, ha a vége jó...

„Ma boldog ember vagyok, életemben talán először meg tudom élni a pillanatot napról napra. Ez a szituáció még nekem is új: minden nap egy új harc és egy új esély, hogy felnőtt férfiként viselkedjek. A történetemet ugyanakkor nem azért osztottam meg, hogy sajnáltassam magam, hanem hogy segítsek azoknak, akik hasonlókon mennek keresztül. Nekem is sokkal hamarabb segítséget kellett volna kérnem. Itt az idő, hogy levegyük a bipoláris zavarban szenvedőkről, depressziósokról az »őrült ember« stigmáját, és együtt harcoljunk a betegség ellen. Most, hogy én már megvívtam a harcom, itt az idő azokért a célokért harcolnom, amelyek előttem állnak!”