NBA: „Mindig jön valami s...fej, aki azt mondja, adjam el a csapatot”

Amikor egy dollármilliárdos azt énekli édes-bús countrymelódiákra, fájdalmas akkordokat pengetve, hogy egy NBA-csapatot birtokolni bizony „maga a földi pokol”, az felvet néhány kérdést.

Például hogy az illetőnek, aki amúgy elismeri, hogy „a legtöbb ember számára ez valóra vált álom”, mégis mi a problémája, illetve hogy vajon hányan jelentkeznének a helyére, hogy nekik kelljen elviselniük, hogy – ismét a nótát idézve – „mindig jön valami seggfej, aki azt mondja, adjam el a csapatot”, továbbá hogy miért kell erről az egészről mérsékelten vállalható countrynótákat írni.

És ezek mind jogos kérdések, csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne az előadónak, James Dolannek tegye fel őket, mert azzal magára szabadítja a világvégét.

NEKIMEGY EGY NYUGDÍJASNAK IS

Dolan ugyanis hiába főtulajdonos és teljhatalmú üzletvezető a Forbes gazdasági magazin szerint a világ legértékesebb kosárlabdacsapatának számító New York Knicksnél (plusz a legdrágább hokicsapatnál, a New York Rangersnél, de az egészen jól el is ketyeg, meg nem is érdekli annyira – a két dolog között lehet összefüggés), és birtokolja a legendás arénát, a Madison Square Gardent (meg még jó néhány sportcsarnokot, promótercéget és tévécsatornát), nem a gondtalan, elegáns és nagyvonalú milliárdosok táborát erősíti.

Néha alkoholistának és gyűlölettel teli romhalmaznak nevez egy kritikus emailt író nyugdíjast, máskor kidobatja és kitiltatja a meccsekről azokat a drukkereket, akik beszólnak neki (általában arra ugrik, ha azt kiabálják, adja el végre a Knickst), de a vele kritikus hajdani csapatlegendát, Charles Oakleyt is a biztonságiak vezették ki bilincsben egy mérkőzésről.

Dolan emellett bukott már a bíróságon is, mert kirúgta egy alkalmazottját, aki szóvá tette, hogy az egykori kosárzseni, az akkortájt hol edzőként, hol csapatvezetőként alkalmazott Isiah Thomas zaklatja, továbbá cikk-kivágásokkal teli dossziékat vezet és folyamatos háborút vív azokkal az újságírókkal, akik nem írnak elég szépeket róla és a Knicksről.

Csak hát a Knicksről nem könnyű szépeket írni: amellett, hogy e pillanatban is az egész NBA legrosszabb csapata, 71 meccsből alig 14 győzelemmel, ebben az évezredben még csak három idényben nyert több meccset, mint ahányat elveszített, és ha el is jutott a playoffig, mindössze egyetlen alkalommal nem esett ki azonnal – csak a második körben.

Dolan közben az elmúlt 15 évben 11 alkalommal váltott edzőt: jellemző példaként a történelem egyik legjobb szakemberének tartott, Hírességek Csarnoka-tag Larry Brownt 2005-ben öt évre szerződtette, majd csakhamar kirúgta, a végkielégítéssel együtt 28 millió dollárt fizetve neki 11 hónap munkáért.

A csapatvezetőkkel is rendszeresen mellényúl, miután beleszeret valamelyik nagy névbe: a már említett Isiah Thomashoz is évekkel tovább ragaszkodott, mint kellett volna, ám még nagyobb öngól volt, hogy 2014-ben kinevezte általános menedzsernek az erre a posztra minden edzői zsenialitása mellett abszolút alkalmatlan legendát, Phil Jacksont, aki három év alatt végképp szétverte az eleve küszködő csapatot: kezei alatt a Knicks változatos franchise-rekordokat döntött meg, a 16 meccses vereségi sorozattól a mindössze 17 győzelmet hozó szezonig. Jackson emellett kiutálta a városból a szupersztár Carmelo Anthonyt, és végképp megmérgezte a viszonyt a lett csodafiúval, Kristaps Porzingisszel is – ma már egyikük sincs New Yorkban, és ezt is sokan Dolan nyakába varrják.

VALÓJÁBAN INKÁBB GITÁROZNA

Persze NBA-csapatot sikerre vezetni nem egyszerű, és a tulajdonos mentségére szóljon, hogy eredetileg nem is akart különösebben foglalkozni ilyesmivel.

Mindig is rockzenész akart lenni, csak éppen kábeltévémágnás édesapja, az HBO csatornát kitaláló Charles Dolan viharos gyorsasággal leállította a fűnyíráspénzből, kölyökként vásárolt első gitárját azóta is nagy becsben őrző, csak azóta további néhány százat mellévásároló csemete álmodozását, és elzavarta tanulni.

A derék sarj némi főiskolai botladozás után kisebb, persze apja tulajdonában lévő rádióállomás élén találta magát, hogy beletanuljon a médiamogulkodásba. James Dolan ugyan nem volt boldog ettől, ám választása sem volt, úgyhogy miközben felfelé lépdelt a családi ranglétrán, az aranykalitkából a drogokhoz és az alkoholhoz menekült, ami valószínűleg szintén nem a legjobb irányba formálta amúgy sem hibátlan karakterét. És bár 38 éves kora óta, több mint 25 esztendeje már tiszta, a sértődékenysége, alkalmankénti dühkitörései, bosszúálló természete és indokolatlan makacssága néha most is felszínre kerül – ebből kerekednek a sajtóban felkapott botrányok, amelyek után ügyetlen, sértett és otromba magyarázkodásával rendszerint csak tovább ront a helyzetén.

És bár a fentiek alapján úgy tűnik, a New York Knicks tulaja (aki egyébként némi iróniával azt szokta mondogatni, azért örökölte meg a családi sportvállalkozást is, mert öt testvére közül egynek sem kellett) privilegizált helyzetbe született, szülei révén elnyomott, üzletemberként párját ritkítóan sikeres, vezetőként viszont gyalázatos óriáscsecsemő, James Dolan egyáltalán nem rossz ember.

Már több mint 150 millió dollárral támogatott egy hasnyálmirigyrák-ellenes alapítványt, miután elődje, majd mentora és tanácsadója, Marc Lustgarten ebbe a betegségbe halt bele. Segélykoncerteket szervezett és milliókat gyűjtött össze a 2001. szeptember 11-i terrortámadás vagy a Katrina hurrikán áldozatainak, emellett minden karácsonykor ételt oszt New York utcáin a hajléktalanoknak, fizeti az alkalmazottai nehéz sorsú rokonainak egyetemi tanulmányait, egyik játékosa pedig számtalanszor repülte át Amerikát a magángépével, hogy a meccsek után bárhonnan a rákbeteg édesanyja kórházi ágyához siethessen.

Sokszor tart motivációs előadást szenvedélybetegeknek, élharcosa a nők és feketék alkalmazásának a klasszikusan fehér férfiakra szabott felsővezetői pozíciókban. De akkor a legboldogabb, ha megvalósíthatja élete álmát és színpadra állhat blues-, rock-, countryzenekarával, amely már hat lemezt adott ki, jobbára sajnos teljes érdektelenség közepette.

Dolan persze milliárdosként a legmagasabb körökben forog, így felléphetett már legendás rockegyüttesek előzenekaraként az Eaglestől a ZZ Topig, de hiába bérelte fel Paul McCartney énektanárát, játszik együtt a neves énekesek háttérzenészeivel, és nyomja be a saját dalait a médiacége gyártotta tévésorozatok zenéi közé, a világhír nem akarja utolérni, egyik lemezéből például fél év alatt 113 példány kelt el – akik pedig egyébként sem kedvelik, emiatt is csak nevetnek rajta.

CSAK Ő MAGA A SIKERÉNEK AKADÁLYA

Dolan hírnevének alighanem az tenné a legjobbat, ha végre sikerülne ismét legalább korrekt csapatot csinálnia az 1970-ben és 1973-ban bajnok, de még 1999-ben is nagydöntős Knicksből, amire elvi esélye végül is van: Anthony és Porzingis távozásával akkora űr tátong a bérplafon alatt, hogy abban két maximumfizetésű szupersztár is megférne.

Dolan álmai szerint a két legutóbbi nagydöntő legértékesebb játékosa, Kevin Durant, és a hatszoros All Star-válogatott Kyrie Irving remekül mutatna Knicks-mezben, amiről persze az NBA szabályai szerint konkrétan nem beszélhet, viszont a pletykákat, sugalmazásokat és célozgatásokat nehéz szankcionálni.

Csak hát ehhez az kellene, hogy a két klasszis is kék-narancssárgába akarjon öltözni, amire semmi garancia sincs, sőt: Dolant az utóbbi évtizedben LeBron Jamestől kezdve Joe Johnsonon és DeAndre Jordanen át magáig Durantig számos klasszis kosarazta ki, kimondva-kimondatlanul a csapatnál általában uralkodó őskáosz miatt, sőt egyszer a korábbi ligakomisszár, David Stern is azt találta mondani, hogy a Knicks „nem egy intelligensen vezetett franchise”.

Mindez pedig nem túl hízelgő James Dolanre nézve, akiből, hiába szeretné, így nehezen lesz sikeres csapattulajdonos. A platinalemez is hamarabb fog összejönni.