NHL: túlélte a leukémiát, visszatért, most mesterhármast lőtt

Méretes és szentimentális közhely, hogy az élet a legnagyobb rendező, de néha tényleg produkál olyan történeteket, amelyeknél menő hollywoodi forgatókönyvírók sem tudnának jobbat írni, készakarva sem.

Na, ilyen Brian Boyle története is.

BECSÜLETES MUNKÁSEMBER

A krisztusi korban lévő csatár alapvetően az NHL-ben játszó szürke eminenciások egyike: nem egy kimagaslóan jó játékos, de egyáltalán nem is rossz; társai pedig minden csapatánál felnéztek rá, hiszen a tipikus harmadik-negyedik soros hokisok életét élve tisztességgel végezte a munkáját és a reá osztott vízhordó szerepet. Ezzel nincs is semmi gond, az ilyen „jó melósok” legalább annyira fontos láncszemek, mint az állandó jelleggel a reflektorfényben tündöklő gól- és pontgyárosok – csak utóbbiak nyilván sokkal kevesebb figyelmet kapnak.

Boyle például csak 23 évesen mutatkozott be az NHL-ben jó tíz évvel ezelőtt (amivel elég későn érő típusnak számít, már ha azt vesszük alapul, hogy Sidney Crosby, Connor McDavid, Auston Matthews és Patrik Laine 19 évesen már a liga szupersztárja volt), az azóta eltelt időben megjárt öt különböző csapatot, 700 alapszakaszmeccsen egy híján 200 pontot szerzett. Magyar idő szerint kedd hajnalban pedig meglőtte pályafutása első mesterhármasát, maholnap 34 esztendősen!

Persze, ez önmagában még mindig soványka apropó volna ahhoz, hogy valakit e hasábokon szerepeltessünk, ám hősünk ezen tette valóban meseszerű, és sok szempontból csodaszámba megy. Brian Boyle ugyanis megjárta a poklot: túlélte a leukémiát, visszatért, és most meglőtte ezt a bizonyos mesterhármast – hát persze, hogy a liga rákellenes kampányának hetén!

KÉT VESZTES DÖNTŐ EGYMÁS UTÁN

A tavaly óta a New Jersey Devilsben játszó Boyle-nak annak idején nagy jövőt jósoltak, hiszen az egyetemi bajnokságban, majd az NHL előszobájában, az AHL-ben is brillírozott – de a legtöbbet talán az árulja el, hogy a Kings már a 2003-as játékosbörzén lecsapott rá, méghozzá az első kör 26. helyén!

A szélsőként és centerként is bevethető támadó azonban a későbbiekben, bár stabil NHL-játékossá vált, sosem futotta be azt a pályaívet, amit vizionáltak neki – de nem is erről fognak emlékezni rá.

Miután az „angyalok városában” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Kings elcserélte őt a New York Rangershez, ahol már jóval türelmesebbek voltak vele: egy szörnyen pocsék (71 meccsen 6 pont) szezon után is megkapta a bizalmat, ezt a következő évadban a karriercsúcsát jelentő 82 meccsen szerzett 35 pontjával hálálta meg.

A „parkőröknél” otthonra lelt, a csapat 2013–2014-es meneteléséből pedig ő is kivette a részét: a rájátszásban nyolc pontot tett be a közösbe a Rangers Stanley-kupa-döntőig tartó útján, ám roppant fájó, hogy a fináléban végül előző csapata, a Kings győzte le őket. S ha ez nem lett volna elég, Boyle a vesztes döntő után az őt a Rangerstől leigazoló, és őt alkapitánynak megtevő Tampa Bay Lightninggal megint a fináléig jutott, de megint veszített – ezúttal a Chicago Blackhawks dinasztiája örülhetett –, azaz két éven belül két nagydöntőt bukott el...

2017-ig maradt a Tampa kötelékében, hogy aztán egy rövid torontói kitérő után még ugyanabban az évben a Devilshez igazoljon. Ám New Jersey-i kalandja nem is indulhatott volna rosszabbul.

ENNYIT SZÁMÍT A HIT EREJE

Már a csapatváltást követően is érezte, hogy valami nem stimmel: folyamatos kimerültségre panaszkodott, a nyári edzőtáborok egyikén sem tudott jégre lépni. Ám ennél is drámaibb volt, amikor kiderült, mi okozza a furcsa fáradtságot. Az orvosi diagnózis lesújtó volt: krónikus myeloid leukémia.

A legtöbben bizonyára összezuhantak volna egy ilyen hír hallatán, de nem ő, aki az első pillanattól megdöbbentő optimizmussal állt hozzá nem túl szívderítő helyzetéhez. Ebben rengeteget segített neki a hit, ugyanis egy mélyen vallásos, 13 gyermekes amerikai családban cseperedett fel.

„Nagyon szerencsésnek és áldottnak érzem magam. Rengeteg imádságot és jókívánságot kaptunk az elmúlt időben, ha bármit kérhetnék, az lenne, hogy ez folytatódjon. Első kézből láttunk meggyógyulni gyógyíthatatlannak mondott rákos betegeket, én is ezt fogom tenni” – szögezte le tényszerűen Boyle tavaly szeptemberben, miután napvilágot látott a betegsége. Mi több, fanyar humorral hozzátette, reméli, már az októberi szezonnyitón ott lehet majd a jégen, mert nem szeret meccseket kihagyni...

Hogy végül rekordgyorsasággal gyógyult meg és térhetett vissza a jégre, abban – az időben elkapott betegség kezelése mellett – ennek a hozzáállásnak is óriási szerepe volt. Noha a szezonnyitón nyilvánvalóan nem lehetett ott, csoda, hogy így is csak az előző idény első tíz meccsét kellett kihagynia. Majd jött november azon hete, amelyet az NHL a rákellenes küzdelemnek és a figyelemfelhívásnak szentel (ez az ún. Hockey Fights Cancer-kampány), Boyle visszatért – és természetesen betalált a Vancouver Canucks ellen. Az egész csarnok skandálta a nevét, mindenki őt éltette, a meccs után pedig a csapattársak nem győzték hangsúlyozni, mekkora inspirációt jelent mindannyiuk számára.

Boyle a szezon végén meg is kapta a legkitartóbb és leginkább példamutató játékosnak járó Bill Masterton-emléktrófeát (amelyet azelőtt éppen Craig Andersonnak ítéltek oda – lásd keretes írásunkat), de ami sokkal fontosabb, azóta is tünetmentes, minden idejét családjának, a jégkorongnak és a rák elleni harcnak szenteli. A Jóisten ezért újabb felejthetetlen ajándékkal ajándékozta meg: az idei rákellenes hét alkalmával Boyle, aki sosem volt nagy pontgyáros, 33 évesen, pályafutása során először szerzett mesterhármast, ráadásul a klasszikus fajtából, továbbá a legutóbbi három bajnokságból kettőt megnyerő Pittsburgh Penguins otthonában – ezzel mintegy üzenvén mindenkinek és a gyilkos kórnak is, hogy köszöni, jól van.

„Ez olyan kór, ami nem fair módon játszik... – mondta Boyle, aki négy nagyszülőjéből hármat is a rák miatt veszített el. – De a remény és a hit a két legfontosabb összetevő, amivel sikeresen kerülhetsz ki ebből a csatából. Remélhetőleg az én példám ösztönzőleg hat az emberekre!”