Vannak ezek a klasszikus apa-fiú tevékenységek, amelyek során a család férfi tagjai megerősítik amúgy is szoros kapcsolatukat: közös horgászat, vasútmodellezés, kirándulás a természetben, szerelgetés a fészerben, vagy éppen ugyanabban sorban pályára lépni egy NHL-hokimeccsen.
Jó, ez utóbbi talán nem annyira gyakori. Valójában eddig egyetlen kis családnak sikerült, de hát kinek sikerüljön, ha nem annak a famíliának, ahol az apa beceneve szerényen csak Mr. Hockey, és az egyik fiú is háromszoros NHL All Star?
EGY SORBAN HÁROM HOWE
Bizony, pontosan 38 évvel ezelőtt, 1980. március 9-én, egy máskülönben elég unalmas 1–1-gyel végződő Hartford Whalers–Boston Bruins találkozón vált valóra minden kicsit is hokibarát apuka nagy álma: a Whalers csapatában jobb szélen minden idők egyik legjobb jégkorongozója, a csodálatos Gordie Howe, míg a bekkpárban két profi játékossá lett fia, Mark (aki ezután még 15 éven át szerepelt sikeresen a nagy ligában) és Marty (akiből nem lett NHL-klasszis, de így is játszott 197 meccset). Ez volt az első alkalom a világ legjobb bajnokságában, hogy apa és két fia egyszerre legyen a jégen, és később még nyolc találkozón suhant együtt a család, mielőtt a fater, Gordie végleg visszavonult volna.
Csekély 52 évvel a háta mögött búcsúzott, utolsó szezonjában azért még simán összerakva 41 pontot és 42 kiállításpercet, mert hát az öreget nem kellett félteni, ha egy kis sunyiságról volt szó. Az ő korában például már nyilván nem tudott olyan sebességgel visszakorizni védekezni, mint a körülötte csúszkáló ifjoncok, de ha kartávolságra ért, csak beszúrta a botot a hónod alá és kicsit megpiszkálta a nyakadat az ütő tollával, amitől rögtön magad is lelassultál egy kicsit.
Gordie Howe legenda lett a sportágában:
A PÁLYA TÚLVÉGÉRŐL KILŐTTE A KÖLYKÖT
Gordie Howe a jégkorongnál csak a gyerekeit imádta jobban, és utóbb is azt mondta, arra a legbüszkébb életében, rekordot jelentő 1767 NHL-meccs és 23 All Star-szereplés ide, hat gólkirályi cím és négy Stanley-kupa-győzelem oda, 26 NHL-szezon amoda, hogy együtt játszhatott a fiaival.
És már kiskorukban is szó szerint játszott velük. Amikor egyikük ötéves korában épp vidáman suhant az üres jégpályán Gordie csapata, a Detroit Red Wings edzése előtt, elképzelve, ahogy a nem létező közönség ovációja mellett mindjárt bombagólt lő a nem létező ellenfél kapusának, miután kicselezett két nem létező hátvédet, egyszer csak mintha kirántották volna alóla a korcsolyát. Mikor feltápászkodott, csak azt látta, ahogy édesapja a pálya túlsó sarkában áll egy ütővel, még utcai ruhában, és a két karját magasba emelve mutatja a gól nemzetközi hokis jelzését: egy pillanattal azelőtt ő lőtte ki ugyanis a fia alól a korcsolyát egy egész pályás, tökéletesen pontos, bivalyerős csuklólövéssel… Gordie Howe számára ugyanis a jégkorong elsősorban szórakozás volt, és a fiúknak is azt tanította, hogy élvezzék a játékot: kölyökmeccseik során sosem kiabált a lelátóról, hanem mindent az edzőkre bízott, a lefújás után pedig sosem szúrta le a srácait, csak megkérdezte, jól érezték-e magukat, mindig keresett legalább egy dolgot, amiért megdicsérhette őket, majd vett nekik egy-egy fagyit. „Ha azt akarod, hogy a fiad jobb játékos legyen, akkor nem edzened kell őt – mondta egyszer. – Csak annyi a dolgod, hogy éreztesd vele, hogy büszke vagy rá.”