Az újpesti nevelésű Varga Dénes a BL-serleggel (Fotó: Tumbász Hédi)

 

– Elrontották az örömét a bírók?
– Sajnálom, hogy ez a téma – kezdte Varga Dénes, a friss Bajnokok Ligája-győztes FTC-Telekom férfi vízilabdacsapatának kapitánya, aki a hannoveri nyolcas döntő legjobb játékosának járó díjat is kiérdemelte.

– Lesz más is.
– Nem baj, szívesen tisztázom, mert a meccs után fontos elmondanom. A siker nem mindig minden… Annyi érzelem „futott át” rajtam, annyira szerettem volna látni a csapattársaim sikerét, a saját sikeremet. Lepergett előttem az egész éves elvégzett munka, és biztos voltam benne, hogy az a mi napunk. És akkor vannak ezek a tényezők, nevezzük őket bíróknak, akik egyszerűen meg tudják fordítani a meccset, vagy úgy megváltoztatni, belenyúlni, hogy az adott napon alapvetően jobbnak bizonyuló csapat majdnem elveszítse a finálét. Nagyon elkeserítő és nehéz feldolgozni.

– Múló érzés, amiről a döntő után nyilatkozott, hogy a két játékvezető majdnem megutáltatta önnel a vízilabdát?
– Nem szeretem, ha erről beszélnek, de attól még objektíven látni kell: ez a vízilabda nagy hátránya, ezért tart ott a többi csapatsportághoz képest, ahol. Kilenc hónapig dolgozunk, hogy eljussunk egy ilyen eseményre, amelyen semmi sem garantálja a döntőbe jutást vagy azt, hogy nyerünk, és akkor majdnem az ő téves ítéleteiken múlik minden… Lelomboz. Ha nem nyerjük meg, nagyon csalódott lettem volna. Ha nem is ugyanaz a helyzet, a riói olimpia után estem össze úgy, ahogyan vereség esetén most estem volna.

– Mi játszódott le önben, amikor kívülről nézte az utolsó tíz percet?
– Tudtam higgadtan szemlélni a csapatot, illetve nagyon büszke voltam a fiúkra, mert olyan játékosok léptek előre, akikre nem feltétlenül számítottunk idény közben. Tetszett, ahogyan Aaron Younger vagy Sztefan Mitrovics húzóember volt, de Vogel Soma is nagyokat védett. A fiatalok átlépték a határaikat, ebből hosszú távon a magyar vízilabda is profitálhat.

– Ritkán halljuk érzelmekről beszélni. Ennyire különleges volt a nyolcas döntő?
– Igen, mert nagyon nehéz idáig eljutni, és kis szerencsénk is volt, hogy nem találkoztunk a Reccóval vagy a Bresciával – ők csúnyán megvertek minket az idényben. Igaz ez a Barcelonetára is, hiszen Barcelonában hat-egy is volt az állás, mégis úgy gondolom, szerencsésebb volt rajta keresztül a döntőbe eljutni, aztán az Olympiakosszal megmérkőzni, mint a Bajnokok Ligája döntőjében „komfort­zónában” lévő Reccóval.

– A télen és a tavasszal is hullámzott a játékuk. Gondolta akkor vagy akár az idény előtt, hogy eljut a végső sikerig a csapat?
– Kiegyensúlyozottabb, jobb teljesítményben bíztam a csoportkörben, hogy abból indulhassunk ki a final eight előtt. Ehhez képest nem lehetett kiindulni a csoportmeccseinkből, mert rémesen alakultak. Az volt a kulcs a sikerhez, hogy magunk mögött tudtuk hagyni a csoportkörös szériát, és eleget fejlődtünk a Jug Dubrovnik elleni negyeddöntőig. A bajnokság utolsó szakaszában jó élmények értek minket, három-nullára legyőztük az OSC-t a bajnoki döntőben, ami lökést adott.

– Többen először szerepeltek a BL végjátékában. A tapasztalt vízilabdázók egyikeként, csapatkapitányként mennyire kellett támaszt adni nekik?
– Elsődleges feladat volt, de úgy érzem, a fiúk jól vizsgáztak. Annyira homogének voltunk, hogy miután Vámos Marcival kipontozódtunk, a srácok megállták a helyüket. Ha nem is feltétlenül a rendes játékidőben, de az ötmétereseknél. Volt, aki elsőre kihagyta, ám a második körben bevágta, és nagyon kellett Vogel Soma magabiztossága is, amivel elbizonytalanította az ellenfelet.

 

– Az ön szempontjából mennyiben más ez a BL-győzelem a két évvel ezelőtt a Szolnokkal elért BL-elsőséghez képest?
– Akkor sérülten játszottam a döntőben, nem tudtam annyit hozzátenni a játékhoz, most viszont sok gólt lőttem, mielőtt a kispadra kényszerültem. Azért ez hozzáad az élményhez, a csapat sikeréhez.

– Az idénybeli produkcióját látva úgy tűnik, harminckét évesen önmagához képest is szintet lépett.
– Évek óta érzem magamban, amit most tudok, és szerintem természetes, hogy látunk magunkban erőt az előrelépésre. Nagyon fontos kiemelni a tavalyi nyarat, amelyet arra tudtam szánni, hogy magammal foglalkozzak. Több mint két hónapig nem mentem vízbe, ami jót tett, feltöltődtem. Aztán persze rengeteget dolgoztam azért, hogy a korszerű fizikai követelményekhez alkalmazkodni tudjak. Érdemes, mert a legszembetűnőbb erényeket az ellenfelek is észlelik, tudni kell mással kirukkolni. Sok összetevős a történet, és az is kérdés, mit tesz lehetővé a csapat, hogy újat mutathassak. Mondok egy példát: sok betörésgólt lőttem, amíg testvéremmel, Danival játszottam együtt, mert folyamatosan engem figyelt. Nem felejtettem el ezt az elemet, de egyrészt az ellenfelek is készülnek erre, másrészt nem biztos, hogy a többiekkel megvan annyira az összhang, hogy úgy figyeljenek most ők is engem, ahogyan korábban a bátyám. Ugyanakkor ebben az idényben is lőttem ilyen gólokat, mert Kállay Márk és Vámos Márton is kiszolgált. Úgy kell megújulni, hogy a régi erényeket is megtartjuk.

– Mit tett lehetővé a csapat a kiteljesedéséhez?
– Adott egy kis pluszt, hogy a kapitánya voltam, azért is feleltem, hogyan készül fel az együttes a meccsre, ami másfajta figyelmet is igényel. Sokkal hamarabb kezdtem el készülni, összerakni, melyek az ellenfél erősségei, gyengeségei, mit csináljunk. Ez a szerepkör pluszfelelősséget jelentett, ami által előreléptem, fejlődtem.

– Lubickolt a szerepben.
– Tényleg élveztem, ráadásul alkalmas volt a társaság is. Az idősebb szerbek személyében voltak eredményesebb játékosok, és ott voltak a fiatalabbak is, mégis százszázalékosan elfogadtak.

– A hannoveri diadal nagy sorozatnak lehet a kezdete?
– A klub hagyományait figyelembe véve egyértelműen így érzem, és nekem is ez a cél harminckét évesen. Nagy valószínűséggel innen vonulok vissza, és kétezerhét óta az a csapat nyerte meg a magyar bajnokságot, amelyben szerepeltem – az a terv, hogy a pályafutásom hátralévő időszakában is így legyen.

– Amely meddig is tart?
– Meglátjuk, mennyi fér bele, mennyit akar a Fradi, de harmincöt éves koromig biztosan játszom.