Még szerencse, hogy lelécelt

– Számolta, hányan keresték az elmúlt napokban?
– Pontos adatokat ne várjon tőlem, de az biztos, hogy ennyi hívásom legfeljebb karácsonykor akadt – felelte Miriuta Vasile, ismertebb nevén Laci, aki pénteken egy évre kötelezi el magát az ETO-hoz. – Amióta kiderült, hogy Győrben folytatom, állandóan csörög a német mobilom, barátok, újságírók, régi csapattársak hívnak. Bizonyára nagy lesz a számlám, de egye fene, ha ilyen örömteli apropóból kell ennyit fizetnem, akkor boldogan állom a cechet.
– És a kedves neje mit szól hozzá?
– Ha a telefonszámlára céloz, amiatt nem haragszik, ha pedig az újabb költözésre, akkor elárulom, hozzám hasonlóan alig várta már, hogy hazatérjünk.
– Nocsak, elegük lett Németországból?
– Szép volt, jó volt, de elég volt. Öt esztendő nagy idő ám, főleg akkor, ha az ember távol a hazájától tölti el azt a fél évtizedet. Úgyhogy összeült a családi kupaktanács, és úgy döntöttünk, irány Magyarország.
– Mint a mesében: és jött az ETO ajánlata…
– Így igaz, mint a legjobb mesében. Hozzáteszem, Varga Zoltánnal azóta tartottuk a kapcsolatot, hogy a Ferencvárosban együtt dolgoztunk, bármerre is jártunk, kerestük egymást. Ô tudta rólam, hol játszom, én tudtam róla, hol edzősködik. Szerencsére úgy alakult, hogy ősztől mindketten ugyanott folytatjuk.

"Miriutát nagyon jó labdarúgónak tartom. Korábban a Fradiban is együtt dolgoztunk, már akkor is rutinos labdarúgónak számított, de a Németországban töltött évek során további tapasztalatokat szerzett. Az alakuló, új csapatunkban nagy szükség lesz az ő irányítókészségére, tudására, remélem, Nyilas Elekkel együtt a pályán képesek lesznek összekapni együttesünket, és ez az eredményekben is megmutatkozik majd. Nem titok, ezért is kezdeményeztem a szerződtetését."
Varga Zoltán, a Győr szakmai igazgatója

– No, most ugorjunk vissza az elejére: Felsőbánya, az első állomás.
– Ott születtem, gyönyörű hely, de gyanítom, nem a helyi nevezetességek, hanem pályafutásom kezdete érdekli…
– Igaza van, úgy is kérdezhettem volna, hogy mikor húzott először futballcipőt?
– Miféle cipőt?! Elsőként síléc került a lábamra. A sport tagozatos iskolában, ahová a szüleim beírattak, választanom kellett, síelni vagy focizni akarok. Úgy voltam vele, a síelés jópofa dolog, így megpróbáltam. Mit szépítsem, nem sokáig tartott a szerelem, talán azért, mert nem a lejtőkről csúszkáltunk lefelé, hanem mert sífutót akartak belőlünk faragni, így hegyet legfeljebb akkor láttam, ha a hétvégén elmentem kirándulni. Szóval, hamar váltottam, gyerekfejjel azt gondoltam, a fociedzéseken nem kell annyira megizzadni. Harmincnégy és fél éves fejjel viszont el kell ismernem, tévedtem…
– Harmincnégy és fél?
– Bizony, annyi, harmincnégy elmúltam már, de a harmincötöt még nem töltöttem be.
– Logikus. Folytassuk a román belüggyel: ugyebár szerepelt a Dinamo Bucuresti színeiben is, amely köztudomásúan a rendőrség kezében volt akkoriban.
– Én nem a rendőrséget, hanem a csapattársaimat emelném ki: Selymes Tibor, Bogdan Stelea, Dorinel Munteanu, hogy csak három, jól csengő nevet említsek.
– És Miriuta Vasile?
– Egy vidéki srác volt, aki utólag azt mondja, noha nem igazán fogadták el a fővárosban, mégis egy álma vált valóra azzal, hogy magára ölthette a Dinamo mezét, illetve hogy kétszer is játszhatott a Steaua ellen.
– Azok lehettek a szép meccsek…
– Tiszta Fradi–Újpest. Félelmetes hangulat, hatalmas presztízs, több száz rendfenntartó, több tízezer szurkoló. Volt olyan, hogy rendőrkocsik vittek ki minket a pályára; hiába no, mi tényleg élveztük a belügy támogatását…
– Fogadni mernék, az illetékesek nem ugráltak örömükben, amikor megtudták, hogy Magyarországra igazol.
– Azért ne feledje, ez ezerkilencszázkilencvenegyben történt, két évvel Nicolae Ceausescu halála után… A Dinamóval Győrött edzőtáboroztunk, és az ETO vezetői éppen akkor kerestek egy irányítót, valamint egy támadót. Szerencsére előbbi posztra engem szemeltek ki, így, mivel a bukarestiek sem akadékoskodtak, aláírhattam a zöld-fehérekhez. Megjegyzem, huszonhárom évesen ez volt az első magyarországi látogatásom, és hála istennek, hosszúra nyúlt…
– Ha már Istent szóba hozta, tegyünk egy kis kitérőt: úgy tudom, mélyen vallásos.
– Jól tudja. Így neveltek a szüleim, és én is igyekszem így nevelni Marco fiamat. Rendszeresen járunk templomba, reggel, este imádkozunk, úgy vagyunk vele, Isten fent van, mindent lát, ezért a földi életünk után azt kapjuk tőle, amit megérdemlünk.
– És az a "műalkotás” a jobb vállán?
– Jó sztori. Amikor a Fradiban játszottam, Vincze Ottó egyszer csak karon fogott, és közölte: "Gyere, Kopasz, csináltatunk neked egy tetkót.” Kiderült, a tévében látta, hogy a Real Madrid akkori csatára, Predrag Mijatovics Timoteit, azaz Szent Timóteust, az ortodox keresztény egyház egyik szentjét tetováltatta magára, és rábeszélt, hogy én is csináltassak egy hasonlót. Fájt, persze, hogy fájt egy picit, de bármikor ránézek, nyugalom tölt el.

"Amikor először értesültem arról, hogy Laci hazatér, rögtön arra gondoltam, milyen jó lenne, ha hozzánk igazolna. Örülök, hogy így alakult, bár minden kívánságom így teljesülne… Ismerem őt, elvégre korábban már játszottunk együtt, remek játékos, lát a pályán, jól irányít. Biztosra veszem, hogy vele csak jobb lesz a csapatunk."
Herczeg Miklós, a Győr csatára

– Ha az eddigi klubjai közül egynek a nevét kellene a testére "hímeztetnie”, melyik lenne az?
– Csakis két zöld-fehér csapat jöhetne szóba, a Győr és a Ferencváros. Előbbi a szívem csücske, utóbbi meg a közepe. Igen, azt hiszem, a Fradi lenne a befutó. Az Üllői úton eltöltött két esztendő karrierem legcsodálatosabb időszakát jelentette.
– Miért is?
– Ezt csak az értheti meg, aki tagja a Fradi-családnak. Szenzációs közösség, kiváló közönség és figyelemre méltó eredmények.
– Régen volt az már…
– Figyelje meg, nemsokára visszatérnek a boldog békeidők a kilencedik kerületbe. Ami pedig minket illet, biztosan emlékszik például a Newcastle United vagy az Olympiakosz Pireusz elleni remek mérkőzéseinkre. Csupán azt sajnálom, hogy a ferencvárosi pályafutásomhoz nem kötődik bajnoki elsőség. Igaz, ezerkilencszázkilencvenötben a drukkerek megválasztottak a szezon legjobbjának, számomra az is arannyal ér fel. A teljesítményemért cserébe egy gyönyörű kupát kaptam, amely azóta is a gyűjteményem egyik legszebb darabját képezi. Holott, és ezt szerénytelenség nélkül mondhatom, van miből válogatni. Már kitaláltam, ha egyszer abbahagyom, lesz egy saját szobám, afféle múzeum, tele érmekkel és trófeákkal, no meg mezekkel. Többek között Effenberg, Elber és Lizarazu szerelése is a falon lóg majd.
– Könnyű annak, aki a Bayern ellen léphetett pályára…
– Azért nem volt az olyan könnyű, hiszen általában a kiesés ellen harcoltunk a Cottbusszal – habár rendre sikerrel vívtuk meg ezeket a csatákat. Jobban belegondolva, idáig gyakorta az a szerep jutott nekem, illetve a mindenkori csapattársaimnak, hogy egy kiesésre álló gárdát kellett valahogy az élvonalban tartanunk. Így volt ez egyszer Győrött, aztán Székesfehérvárott, majd éveken át Cottbusban is. Tényleg, a végén még feladok egy hirdetést, mondjuk, a következő szöveggel: "Lelkes, kopasz középpályás olyan együttest keres, amely hónapokig tartó idegeskedés árán akar az élvonalban maradni…” A Cottbusra visszatérve, nem túlzok, hősként ünnepeltek minket a városban. Abban a városban, amelyben a munkanélküliség eléri a negyven százalékot, így sokaknak a labdarúgás jelenti az egyetlen örömöt. Nem sztárok csapata volt az Energie, hanem szorgos hangyáké. Külföldi hangyáké, fűzhetem hozzá viccesen, mivel akadt rá példa, hogy a Cottbus tizenegy légióssal állt ki egy német bajnokira…
– A meccset megelőző taktikai értekezletet szívesen meghallgattam volna…
– Ne higgye, hogy kommunikációs zavarok lettek volna, ezt több kimagasló eredmény is bizonyítja: Sebők Vilmos góljával a Bayernt múltuk felül; az akkor félelmetes Leverkusen otthonában három egyre nyertünk; könnyedén elhoztuk a három pontot a Schalke arénájából; és, hadd büszkélkedjek kicsit, a Herthát úgy vertük három nullára, hogy két találat mellett egy gólpassz fűződött a nevemhez. Igaz, Király Gábornak akadt mentsége: nem sokkal a meccs előtt született a kislánya, így fejben nem volt ott. Legalábbis én ezzel vigasztalom azóta is…

"Csak jót hallottam róla. Mint az olimpiai együttes tagja, néha találkoztam vele, amikor együtt edzőtáboroztunk a felnőttválogatottal. Tetszik a játéka, nagyon képzett labdarúgó, aki várhatóan alkalmas lesz csapatunk összefogására. Alig várom, hogy együtt futballozzunk, mert úgy vélem, sokat tudnék tanulni tőle."
Németh Norbert, a Győr középpályása

– Miután megkapta a magyar állampolgárságot, nemcsak a Bundesligában, hanem a válogatott edzőtáborában is összefuthatott a kapussal.
– A tetováláshoz hasonlóan ez is a Fradihoz fűződik; most már talán érti, miért jelent nekem annyit a klub. A ferencvárosiak, élükön a titkárság vezetőjével, Füredi Ancsával, rengeteget segítettek, hogy ez az álmom is teljesüljön, ezt ezúton is köszönöm nekik. Legfőképp azért, mert az állampolgári eskü letétele után a magyar válogatott kapuja is megnyílt előttem.
– Két éve, a bukaresti világbajnoki selejtező előtt viszont bezáródott…
– A romániai összecsapás lett volna a legfontosabb fellépésem címeres mezben, fájdalom, egy váratlan sérülés keresztülhúzta a számításaimat. Életem meccsét szalasztottam el.
– Azt ugye tudja, sokan a mai napig nem hiszik el, hogy egy fránya húzódás miatt maradt távol a mérkőzéstől. Amúgy szó szerint távol maradt, hiszen végül el sem utazott Bukarestbe…
– Természetesen hozzám is eljutottak azok a vélemények, miszerint az utolsó pillanatban berezeltem, vagy éppenséggel az akkori kapitány, Bicskei Bertalan ijedt meg attól, hogy egy volt románnal álljon fel, ám, és ezt nyugodtan leírhatja, a sérülésem miatt nem léphettem pályára.
– Később azért csak összejött a válogatottság. Nem is egyszer, nyolcszor.
– …és ezért örökké hálás leszek Istennek. Egyébként az egyik barátságos találkozóra készültünk, talán a bosnyákok ellenire, amikor Bölöni László, Románia szakvezetője azzal hívott fel, hogy Laci, kiderítettük, a tét nélküli derbik nem számítanak, gyere haza, kezdő leszel. Én meg mondtam neki, Laci, köszönöm, de nem megyek. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha engedek a csábításnak, ha cserbenhagytam volna olyan embereket, akiknek sokat köszönhetek. Nyilasi Tibor, Varga Zoltán, Verebes József, Gellei Imre és Novák Dezső kivívta a tiszteletemet. Ezúton is üzenem nekik, ha bármikor szükségük van rám, én ott leszek.
– Ez megfelelne végszónak is.
– Tudok jobbat: két esztendő múlva, harminchat és fél évesen abbahagyom a futballt, és edző leszek. Eltökélt szándékom, hogy felnőttekkel foglalkozom majd, nagy terveim vannak, ráadásul attól nem kell félnem, hogy a sok idegeskedés miatt kihullik a hajam…
– Ez tényleg jobb.
– Hátra van a legjobb: végre hazatértem.