Eduard Geyerből a kispadon nem hiányzott az az elszántság, ami több magyar játékosból a pályán igen

 

Három hír az elmúlt hetekből: Molnár Balázs másfél évvel a szerződése lejárta előtt hazatért Zalaegerszegre az Ankarasportól. A szintúgy török Manisaspor felbontotta Böőr Zoltán szerződését, és a Leeds United sem tartott rá igényt egy próbajáték után, így újra Debrecenbe ment. Rabóczki Balázs pedig a kevés játéklehetőség miatt kérte a dán FC Köbenhavn elnökét, hogy engedje vissza Magyarországra (ahol Sopronba igazolt).

Ilyen és ezekhez hasonló hírekről az utóbbi tíz-tizenöt évben kéthetente számolhattunk be. Indoklásként legtöbbször azt mondják a magyar labdarúgók, hogy „...új edző jött az együtteshez, és más volt az elképzelése", vagy „...megsérültem, és mire felépültem, már elkezdett nyerni a csapat, az edző pedig nem akart változtatni az összeállításon"

Nem hisszük, hogy ez minden esetben így van – „csóválta a fejét" az NS munkatársa 2006. február 2-án a lap másnap megjelenő cikkét készítve, és a fenti rövid helyzetjelentés után egy 4+1 fejezetből álló villámnyomozást jelentett be: – Néhány, az ügyben érintett válogatott futballistát arra kértünk, gyakoroljanak önkritikát, és árulják el, miért nem állták meg a helyüket légiósként.

Nem tudott szenvedniVincze Ottó
Légiósként: FC Sion (svájci, 1990–1994, 1996. ősz), Barcelona B (spanyol, 1997. tavasz), Waldhof Mannheim (német, 1999–2001), Energie Cottbus (német, 2001–2002)

Vincze Ottó nagyon fiatalon, már 16 évesen belekóstolhatott a profi életbe. Négy éven keresztül állt a svájci FC Sion szolgálatában, ám klubja kölcsönadta őt, így Magyarországon folytatta a pályafutását. Később visszatért a Sionhoz, majd a Barcelona B-csapatához került, ahol egy kiállítás miatt (feleslegesen reklamált) alig kapott lehetőséget. Mannheimben két évig futballozott, míg az első osztályú Cottbusban egy idényt töltött el, de ott már alig játszott.

„Ha egy magyar labdarúgó idő előtt hazatér, annak csakis a mentális gyengeség az oka. Bennem sincs meg az a fajta túlélő képesség, amely az érvényesüléshez szükséges. Svájcban és Németországban az edzőim vakon bíztak a tudásomban, de amint jött egy hullámvölgy a csapat életében, elvesztettem a bizalmat, amelyet rendkívül nehéz visszaszerezni.

Dárdai Pál példája igazolja, hogy aki hétről hétre összeszorított fogakkal küzd, hosszú távon is megállja a helyét. A Waldhof Mannheim futóedzésein én értem el a legjobb mutatókat, de nem tudtam szenvedni a sikerért. Többször is a könnyebb utat választottam, és inkább Magyarországon akartam játszani."

Gyötörte a honvágy – Dombi Tibor
Légiósként: Eintracht Frankfurt (német, 1999–2000), FC Utrecht (holland, 2000–2002)

Dombi Tibor kétszer próbálkozott idegenlégiósként külföldi bajnokságokban, de mindkétszer visszatért Debrecenbe a Lokihoz.

„Itthon csak kevés csapatnál vannak meg a tárgyi és anyagi feltételek, ezért többen külföldön próbálkoznak. Hollandiában egyedül éltem kint, ezért nehezebben tudtam feldolgozni a vereségeket. Ez igaz a sikerekre is, hiszen győztes mérkőzés után hazamentem az üres lakásba. A honvágy is közrejátszott abban, hogy a szerződésem lejártával hazajöttem. Ha Debrecenben nem lennének nyugodt körülmények, ismét belevágnék, ezúttal viszont nem egyedül."

A munkában hisz – Dárdai Pál
Légiósként: Hertha Berlin (német, 1997–2011)

Ő a pozitív példa. A ritka kivételek egyike, hiszen az újabb időkben magyar játékos ilyen sok időt még sohasem töltött el ugyanannál a külföldi csapatnál. Dárdai Pál nem tipikusan magyar labdarúgó. Ám tévedés azt hinni, hogy csupán a tehetségének és szorgalmának köszönheti a karrierjét. A középpályás nagyobb mentális erővel, ha úgy tetszik, profibb szemlélettel van megáldva, mint az átlag magyar futballista.

„Amikor annak idején Berlinbe szerződtem, Magyarországon sokan kinevettek. Eleinte nem sokat játszottam, de kitartó voltam, rendesen edzettem, és végül bekerültem az együttesbe. Azonban a kedvezőtlen tapasztalataik miatt a nyugati klubok szívesebben szerződtetnek román, horvát vagy szerb játékosokat ebből a régióból. Ők nem adják fel a harcot, megküzdenek a csapatba kerülésért.

A magyar játékosok – tisztelet a kivételnek – túl kényelmesek, mert a nagyon gyenge itthoni bajnokságban tizedannyi munkával is jól lehet keresni. Ebből a pénzből pedig futja szép autóra, lakásra, és sokaknak ez is elég. "

Meg sem próbáltaIllés Béla
Légiós sosem volt, válogatottságai száma: 64

Illés Béla sohasem igazolt más ligába. Képessége, átlagon felüli játékintelligenciája alapján mégis ő volt a kilencvenes évek egyik legjobb magyar labdarúgója.

„Az évek során több ajánlatot is kaptam külföldről, ám mindenáron nem akartam belevágni. Előfordult, hogy az MTK vezetői nem tudtak megegyezni az anyagiakban, de az is megtörtént, hogy én nem akartam elhagyni az országot. Ciprusi és belgiumi középcsapatok kerestek meg, azonban nem éreztem méltónak ilyen gárdákban szerepelni.

A spanyol futball a kedvencem, és mivel szerintem ott van a legerősebb bajnokság Európában, egy kisebb ibériai csapat hívására is rábólintottam volna, bár konkrét ajánlatom nem volt. Mivel saját tapasztalatom nincs, milyen külföldön futballozni, nem tudom, megálltam volna-e a helyem."

+ Aki megismerte a magyarokat – Eduard Geyer

Végezetül egy német tréner beszélt olyanokról, akikről kiderült, mire vitték máshol. Az Energie Cottbus vezetőedzőjeként több magyar labdarúgóval is foglalkozott, hosszabb-rövidebb ideig játékosa volt Horváth Ferenc, Lőw Zsolt, Mátyus János, Miriuta Vasile, Sebők Vilmos, Szélesi Zoltán és Vincze Ottó is. Ennél több honfitársunk talán egyetlen más külhoni szakember keze alatt sem fordult meg odakint – érdemes tehát odafigyelni a gondolataira.

– Többségében fiatalokkal dolgoztam együtt Cottbusban, és mindannyiukra jellemző volt a magas szintű technikai képzettség, ám néhányukból hiányzott a mindent elsöprő akarat. De ez, ahogy akkoriban hallottam, nem csupán az Energie-nél volt így, és azóta sem lett sokkal jobb a helyzet. Most ősszel például egyedül Dárdai Pál jutott rendszeres játéklehetőséghez a Bundesliga első osztályában. Összességében a fiatalokkal jó tapasztalataim voltak, az öregebbekkel már több gondom adódott.

– Mint például?
– Sebők Vilmos technikailag képzett labdarúgó, de hiányzott belőle a professzionalizmus, illetve a már említett akarat. Ha pozitív példát kellene mondanom, Lőw Zsoltot említeném.

– Min múlhat, hogy a magyar légiósok többsége „megég" külföldön?
– Az utánpótlásképzésen és a motiváción. De nem akarok általánosítani és egyesek felfogása miatt összességében hibás következtetéseket levonni. Az biztos, hogy hajdanán fél évig Siófokon is edzősködtem, és ott kérdezgettem a fiúkat, ha lenne rá lehetőségük, hol szeretnének futballozni külföldön. A többség Ciprust és Svájcot említette, miközben józan ésszel Olaszországot, Spanyolországot vagy Angliát várta volna az ember. Csak ott, gondolom, többet kell teljesíteni...

Vajon mondhatjuk, hogy Geyer nyilatkozata óta, az elmúlt hat évben javult a helyzet...?