Liu Shaolin Sándor motiváltan várja az első vk-viadalt (Fotó: MOKSZ/Derencsényi István)

 

 
Liu Shaolin Sándor: Egyelőre nap nap után csak a motivációt keresgélem

– Mintha elfújta volna a szél a néhány héttel ezelőtti motivációnélküliséget, olybá tűnik, hogy a korábban megszokott Liu Shaolin lép jégre a szezon első világkupa-viadalán, Calgaryban. Mi idézte elő a változást?
– Arra az interjúra, amelyet a Nemzeti Sportnak adtam augusztusban, sokan felkapták a fejüket, hiszen nem szokásos, hogy egy sportoló ennyire őszintén elmondja: nehezen találja a kapaszkodót, és néha nem látja értelmét a további kemény munkának. Miközben az őszinteségem miatt többen a hátamat veregették, mások szembesültek azzal, hogy a siker utáni folytatás nem feltétlenül könnyű, én pedig elgondolkoztam... A kimondott szavaknak nagy a súlyuk, s az, hogy megfogalmaztam az érzéseimet, elmondtam, mi játszódik le bennem, s ez erőt adott, mégpedig napról napra egyre többet. Már újra értelmét láttam annak, hogy reggelente ott legyek a jégpályán. De az is igaz, hogy nem szerettem volna, ha nagyképűnek tartana bárki, mert nem vagyok az. Szeretném megmutatni mindenkinek, hogy nem égtem ki, és továbbra is képes vagyok ott lenni a legjobbak között.

– Mondjuk, egy ötszáz méteren szerzett vk-arannyal?
– Mondjuk, azzal.

– Ebben a sportágban elég merész ilyesmit kijelenteni, meg aztán nem szokott a versenyek előtt ígérgetni – ez valami új módszer?
– Valóban sosem indultam még neki úgy versenynek, hogy előtte kimondom: meg akarom nyerni, de ezúttal ez a helyzet. Győzni szeretnék Calgaryban ötszáz méteren, mert ha sikerül, elmondhatnám magamról, hogy egymás után háromszor én nyertem a sprinttávot a szezonnyitó vk-viadalon. Ez motoszkál a fejemben egy ideje, de nem omlok össze, ha mégsem sikerül – ez az apró cél inkább nekem fontos, ez segített abban, hogy végigdolgozzam az elmúlt heteket. A közeljövőben is ezt a módszert alkalmazom: kitűzök magam elé egy kisebb célt, és azért küzdök.

– Okozhat gondot, hogy Calgaryban a világ egyik leggyorsabb jegén kell futniuk?
– Ez minden szezonban kisebb nehézséget jelent – ám nemcsak nekünk, hanem majdnem mindenkinek –, ráadásul mi itthon elég lassú jégen készülünk. Viszont évek óta benne vagyunk a körforgásban, ezzel a problémával mindig megküzdünk, nem a jég, és nem is a más környezet jelenthet majd nehézséget, hanem az, hogy olimpiai bajnokként kezdünk új idényt... Ilyenben még nem volt részünk, ez új élmény lesz mindannyiunknak.

– De ha erre gondolnak, abból nem biztos, hogy szép eredmények sülnek ki.
– Nem is szabad úgy odaállnunk a rajthoz, hogy olimpiai bajnokok vagyunk! Arra viszont készülnünk kell, hogy mindenki minket akar megverni – ha ez sikerül az ellenfeleknek, nagy tisztelettel kezet rázunk majd velük. Nem félünk a vereségtől, csak azt mondom, hogy ez új helyzet lesz a számunkra.

– Ha a tavalyi és az idei felkészülést, továbbá a két formáját összehasonlítja, milyen megállapításra jut?
– Mindig is az a sportoló voltam, aki utálta, ha nem mennek jól az edzések, minden gyakorlás végén érezni akartam, hogy elfáradtam, hogy van értelme a kemény munkának. Idén a hosszabb pihenő után jóval nehezebb volt az újrakezdés, és most már elfáradok az edzéseken, de azért érezhetnék nagyobb fáradtságot is... Ha a tavalyi felkészülés és formám tízes volt a skálán, a mostani valahol a hetes és nyolcas között mozog, szóval nem vagyok olyan rossz állapotban.

– És van egy aprócska célja is, nemde?
– Bizony! Ráadásul az elutazás előtt megnéztem az öcsémmel, Shaoanggal a Bohém rapszódiát, eddig is szerettem a Queen zenéjét, de ez a film...! Nagyon mélyen megérintett, ráadásul felszínre hozott mindent a múltamból: hogy miként kezdtünk el korcsolyázni, versenyezni, és feltolult minden a pjongcsangi olimpia kapcsán is – a váltódöntő előtt többek között a „We are the champions” című Queen-dal is szólt az öltözőben. Emlékszem, ott ültünk, készültünk a fináléra, vártuk, hogy kimehessünk a jégre.