Kokó mint profi: a Kobra (be)lecsapott

Nem tegnap történt.

A kilencvenes évek elején járunk, országos bajnokság a Körcsarnokban, és rögtön a finálék kezdetén egy izgalmas döntő: Isaszegi Róbert Kovács István ellen a kislégsúlyban. Isaszegi: igazi nagyágyú, évek óta egyike a kevés magyarnak, akit jegyeznek az amatőr ökölvívásban. Kovács: feltörekvő fiatal, háta mögött egy junior Eb-győzelemmel, maga előtt távoli reményekkel.

Aztán a kilencedik perc után az ifjú trónkövetelő letaszítja az uralkodót. Kokó – szinte gyerekfejjel – élete első felnőtt bajnoki aranyát nyeri. Pár hónapra rá Göteborgban pedig az első felnőtt Európa-bajnoki címét.

Ugyanazon év őszén világbajnok is lesz Sydneyben, majd hamarosan olimpiai bronzérmes Barcelonában. Súlycsoportot vált, ismét Eb-győztes lesz, hogy 1996-ban Atlantában beteljesítse saját és sokak álmát: az ötkarikás diadalt. S aztán jön a ráadás: hazai közönség előtt vérrel és verítékkel kivívott újabb vb-aranyérem, már az 57 kilóban.

Ennyit írnak az évkönyvek a megelőző időszakról. Közben karizmatikus férfivá erősödött, akit egy ország megkedvelt, és akiért egy ország szorított annak idején – egy emberként. A budapesti búcsú után pedig – mint a mesék legkisebb királyfija (de a hivatásosok között szokatlan módon immár 27 évesen) – elindult a nagyvilágba. Olyan célokat tűzött maga elé, amelyeket magyar sportoló még sohasem ért el. A profi világbajnoki trónt akarta meghódítani.

Erre pedig ideális lehetőséget a (még pályakezdő Klicsko fivéreket is felvonultató, jelenlegi állapotánál sokkal nívósabb, földrészünkön vezető szerepű) Universum Box-Promotion kötelékében talált, amellyel három évre szóló szerződést írt alá. Bár német volt a licence, azon nem lehetett vita, hogy Kokó magyarként indult harcba.

Elérkezett hát 1997. december 13-a, amikor olimpiai, világ- és Európa-bajnokunk, Kovács István életében először lépett ringbe hivatásosként. Egész Kovács Fan Club kísérte el őt Hamburgba a sportértékben tán nem is, de nagyobb távlatokban feltétlenül történelmi jelentőségű nyitó meccsére.

Mert ki is volt az az Ahmed Lain, aki marokkói származású, francia állampolgárságú, mégis a luxemburgi színeket képviselte? Majdnem mindegy. Aki olyan magasra tör, mint egykor Kovács, annak az efféle felvezető mérkőzéseket a háta mögött kell hagynia, fel kell kerülnie a ranglistára, el kell indulnia azon a néhány éves úton, amelynek végén a földkerekség legjobbja lehet.

„A magyar ökölvívás csak megköszönheti Pistának, amit tett – mondta az NS-nek Csötönyi Sándor, amatőr ökölvívó-szövetségünk elnöke. – A jelenlétünkkel itt, Hamburgban is azt kívánjuk sugallni, hogy odafigyelünk rá, közülünk jött, és egyben meg is mutathatja az utat a követőinek."

Az addigi edző, Szántó Imre kissé elérzékenyülve figyelte Kovács lépéseit az új közegben, „egy másik sportágban", ahogyan Öcsi  bácsi fogalmazni szokott, utalva ezzel a szabályrendszerben meglévő, nem elhanyagolható különbségekre.

„Megint elkezdődik valami új, kíváncsi vagyok a szárnypróbálgatásokra, még akkor is, ha egy érett, felnőtt férfi mutatja meg magát a nemzetközi profi világnak, nem pedig egy »újszülött«. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy csak akkor javaslom Pistának a hivatásos karriert, ha teljesen felkészült, ha van remény arra, hogy ebben is a legjobb legyen. Nos, elmondhatom, hogy van rá remény..."

Bajnokunk pihenéssel és vásárlással töltötte a nap első felét, inggel és pulóverrel lepte meg saját magát, és délután négy órakor, távol a világ zajától, a németek fő kedvence, a vitán felül remekül menedzselt lengyel(...) Dariusz Michalczewski, valamint Fritz Sdunek edző társaságában még evett néhány falatot az esti derbi előtt.

Valószínűleg nem egykönnyen kitalálható, hogy ha a boksz három ilyen tudora együtt tölti az idejét, miről is folyik a beszélgetés. Hát például a Hamburg gyászos teljesítményéről a Bundesligában, az ebéd elkészítésének módjáról és a legújabb filmekről. Bunyóról egy szót sem...

Aztán már alig maradt egy-két óra az esti kezdésig. Kokó fél hét körül érkezett a kikötőváros Sporthalléjába, ahol teljes gőzzel folyt a hang- és fénypróba. Dübörögtek a decibelek, cikáztak a reflektorok, ömlött a füst.

„Húúú" – foglalta össze a helyzetet Kokó, és abszolút igaza volt. Már ekkor minden jelenlévő magyart megfogott a hangulat – vagy talán csak ekkor érezték át először úgy igazából, ami addig is tudnivaló volt, azaz hogy egészen más világba csöppentek. „Na ez az! – mutatott körbe a németek által Kobrára keresztelt pehelysúlyú bunyós. – És ehhez még tegyük hozzá, hogy ezrek jönnek majd ki üvöltve szurkolni."

S valóban, a megjósolt ezrek hamarosan elkezdtek gyülekezni. De Pista ezt már nem látta: az elkövetkező perceket az öltözőjében töltötte. Kezdte egy kis mókával: egy fotó erejéig elcsente a Tigris világbajnoki övét. „Na, ilyen nincs nekem – forgatta a trófeát, majd hozzátette: – Illetve még nincs." S nekifogott az átöltözésnek.

Közben az ezermárkás helyeken pezsgőt bontottak a jól szituált vendégek – szmokingban senki sem számított túlöltözöttnek, a jól fésült urak a ragyogó szépségű nők társaságában várták a kezdést, a publikum halkan morajlott. Aztán ez tapsviharba csapott át...

Ehhez elég volt csak Michalczewski nevét megemlítenie a műsorközlőnek. A tizenharmadik címvédésére készülő Tigris elképesztően nagy sztár volt, minden körülötte forgott, kamerák és reflektorok kereszttüzében érkezett már a csarnok bejáratához is. Ám még mielőtt ő színre léphetett volna (immár a 7500 néző révén zsúfolásig megtelt csarnokban), szépen megkomponált és egyre felfelé ívelő program várta a közönséget: ezen az estén kötelek közé lépett az Universum Box-Promotion színe-java.

Nemzeti büszkeségünk első profi összecsapásához érve a körülményeket illetően nyugodtan használhattuk a professzionális jelzőt. A teljesen elsötétített termet éles reflektorfény világította meg, majd feldübörgött Orff Carmina Buranájának egyik legdinamikusabb tétele, s az Oh, Fortuna hangjaira, csuklya nélküli fényes kabátjában berobbant a ringbe Kovács István. A káprázatos eredménysorú magyart nemes egyszerűséggel „napjaink első számú amatőr öklözőjeként" konferálták be – ami így, szó szerint nem volt igaz, ám jól hangzott.

Sokan voltak, akik azt mondták, az ő „táncos, elhajolgatós, latinos" bunyója nem kedvez a profi ökölvívásnak. Itt ütni kell! – szólt az általános vélekedés. Még csak másodpercek mentek le a találkozóból, s máris világosan látszott: Kokó igazolni akarja, hogy tényleg az amatőr bunyó királyaként érkezett Hamburgba.

Bár Lain első ránézésre nem tűnt gyenge ellenfélnek, a magyar bokszoló „erőfitogtatva" kezdett. Jobb- és balegyeneseivel többször eltalálta riválisát, aki hiába nyilatkozgatott olyanokat a mérkőzést megelőzően, hogy tisztában van vele, ki vár rá, ő egy cseppet sem fél – a fő hangsúlyt mégis a menekülésre helyezte. Már az első meccse első percében láttunk olyan ütést Kovácstól, amely nyomán a múltja során még rászámolt volna a bíró a vetélytársra.

Persze ez egészen más műfaj – ezt is tudtuk. Meg azt, hogy a „Kobra" nagyon tud. A második számolásgyanús szituáció a második percben történt: Kokó remekbeszabott csapottal rendítette meg a megszeppent Laint. A 121. másodperc pedig már a találkozó végét jelentette. A francia egy jobbegyenessel próbálkozott – vesztére. A magyar ökölvívó tanárian kontrázta meg, s az ő jobbja bezzeg nem a levegőt puhította, hanem direkt Lain fején csattant, aki a földre esett, és noha a mérkőzésvezető számolni kezdett, érezni lehetett, fölösleges. Vége volt.

Nem kétséges, a magyar klasszis bemutatkozása nagyon jóra sikerült – tán maga sem emlékezett arra, hogy előzőleg mikor ütött ki valakit. Lehet mondani, hogy az áldozata nem képviselte a legelső vonalat – afféle töltelékember volt, aki mérleget, győzelmi arányt növelő, „élő strigulaként" érkezett –, de hát egy debütálás sorsdöntő lehet a későbbi pályafutás szempontjából, s ezúttal csak az volt a tét, hogy Kovács minél jobb benyomást tegyen a környezetére.

Ennek az igénynek pedig maradéktalanul megfelelt. Ezen az estén egy egészen új Kokót láthattunk a ringben: egy felpörgetett, agresszív, küzdő versenyzőt.

A mérkőzés után alig bírt szabadulni a tudósítók gyűrűjéből. Majd az öltözőjébe sietett, és szinte ömlött belőle a szó.

„Az az igazság, hogy én imádom a stresszhelyzetet. Az hozza ki belőlem, amit ma este bemutattam. Egy kiütéshez több dolog szükséges egyszerre. Először is az ütőerő. Másodszor is egy jó kesztyű. Harmadszor egy megfelelő alkalom, negyedszer pedig nagy adag szerencse. Most minden összejött.

A legfontosabb mozzanat az volt, hogy el sem talált a srác. Igaz, erre nem is maradt sok ideje, mert alaposan megmozgattam, kiugrasztottam, egy jobbhoroggal keresztbe vertem, aztán egy balcsapottal befejeztem. Már előbb is megroggyant, de akkor még nem tudtam ráverni. A profi boksz szlogenje számomra ettől fogva: amit korábban be lehet fejezni, azt korábban kötelező befejezni...

Hogy mitől sikerült így a mai meccs? A felkészüléstől. S az utolsó napoktól az is rengeteget számított, hogy egy csomóan miattam jöttek ki, még Magyarországról is. Úgy éreztem magam, mint a budapesti vébén. Hogy ki lesz a következő? Ez nem is foglalkoztat. Én most már csak a világbajnoki döntő előtt fogok izgulni, hiszen nem is lehet más a célom, mint a profi világban is a csúcsra érni."

Bő három év múlva – ha csak egy kis időre is, de – odaért.