A „Beckham-törvény” – avagy C. Ronaldo a spanyol adóparadicsomban

Már csak idő kérdése, hogy Cristiano Ronaldo mikor írja alá a szerződését a Real Madridnál, és mikor lesz hivatalosan is minden idők legdrágább labdarúgója. A spanyol óriásklub 94 millió eurót fizet a Manchester Unitednek a portugál aranylabdásért, aki az AC Milantól Madridba csábított Kaká mellett az új Florentino Pérez-éra egyik első (és minden bizonnyal egyik legfontosabb) galaktikusa lesz.

Az átigazolás világszerte heves reakciókat váltott ki, a sportág világának sok prominens személyisége vélte úgy, teljesen abszurd, hogy a „királyi gárda” ekkora összeget fizet ki egy futballista játékjogáért – de ismerjük el, ebbe nem lehet beleszólni, ez csakis az egymással tárgyaló két klubra, valamint az érintett labdarúgóra tartozik.

Azt azonban érdemes körüljárni, hogy honnan van a Realnak ennyi pénze új klasszisok igazolására. Mielőtt akárki megvádolna minket azzal, hogy Senor Pérez zsebében turkálunk, leszögeznénk: ezúttal rendhagyó szemszögből, adózásügyileg vizsgáljuk meg Ronaldo csapatváltását.

Spanyolországban ugyanis hatályban van egy jogszabály, amelyet a köznyelvben gyakran csak „Beckham-törvényként” emlegetnek, mivel az angol klasszis egyike volt az elsőknek, akik hasznot húztak belőle.

Maga a törvény a Spanyolországban munkát vállaló külföldi állampolgárok érdekeit védi, és rendkívüli adókedvezményben részesíti a határokon túlról érkező munkaerőt – a külföldiek egységesen 24 százalékos adókulcs alá esnek, ellentétben a spanyol állampolgárokkal, akik keresetük 43 százalékát fizetik be az államnak, ha évi 60 000 eurónál többet keresnek.

A törvényt 2003 decemberében, José María Aznar miniszterelnöksége idején fogadta el a spanyol parlament, hogy segítségével vonzóvá tegye az országot a magasan kvalifikált külföldi munkaerő számára, csakhogy jelenleg a jogszabály hatálya alá esnek az eurómilliókat kereső külföldi futballsztárok is.

A kedvezmény azonban csak hat évre vehető igénybe – a Real minden bizonnyal nem véletlenül köt(ött) éppen öt plusz egy évre szóló szerződést frissen megszerzett két játékosával. Ezen felül a „Beckham-törvény” értelmében csak a Spanyolországban megkeresett bért adóztatják meg, külföldi ingatlanokat vagy reklámszerződéseket nem – márpedig Cristiano Ronaldo jelenleg nyolc nagy nemzetközi céggel áll szerződésben.

Természetesen a portugál magasabb adóterhek esetén sem menne tönkre anyagilag, főleg annak ismeretében, hogy a hozzá hasonló klasszisok szerződéskötésük esetén már a nettó bérről egyeznek meg a vezetőkkel, így az ezt terhelő adókat gyakorlatilag a klub fizeti. Jelen esetben tehát nem a Manchesterből érkező aranylabdás, hanem a Real Madrid a „Beckham-törvény” haszonélvezője.

Hogy mekkora is ez a haszon? A Big Fourként emlegetett nagy pénzügyi tanácsadó cégek egyike, az Ernst&Young 2007-ben készített egy tanulmányt, amelyben megállapította, hogy a spanyol kluboknak hatalmas a versenyelőnyük a nemzetközi játékospiacon – eurómilliókkal olcsóbban tudnak külföldieket szerződtetni, mint német, angol, vagy éppen olasz versenytársaik.

A tanulmány eszmefuttatása alapján egy szemléltető példa: ha Ronaldo 94 millió euróba kerül, és olyan, hat évre szóló megállapodást köt, amely évi kilencmillió eurós nettó keresetet biztosít neki, az a spanyol adójog miatt bruttó 160 millió körüli összegbe kerül a Real Madridnak. Ezzel szemben az olasz szabályok alá eső AC Milannak több mint 200 milliót kellene áldoznia ugyanezért az üzletért. A különbözet jelentős, 40 millió euró körülre tehető; csak szemléltetésképpen: Michael Essien becsült piaci értéke 33 millió, Frank Lampardé 39.5 millió, Wayne Rooneyé pedig 40 millió euró.

Hogy az Ernst&Young munkatársát, Pardo de Santayanát idézzük: „A nemzetközi labdarúgásban nem működik a közös piac.”

Nos, valóban nem. A „Beckham-törvénynek” pedig kétségkívül nagy szerepe van abban, hogy a spanyol klubok a Primera Divisiónba tudják csábítani a világ legjobb (és ennek következtében legdrágább) futballistáit.