Légiósok: Jártam már Eb-n, de idén már be is mutatkoznék – Bolla

– Okkal feltételezzük, hogy a Svájc elleni Európa-bajnoki csoportmérkőzést várja leginkább?
– Mivel az Eb-n csak jó képességű válogatottakkal találkozunk, mindegyiken óriási élmény lenne játszani, ám ha tudnám, biztosan pályára lépek mindhármon, azt mondanám, valóban a Svájc ellenit várom a leginkább. Júniusig azonban még sok munka vár rám, hogy kiérdemeljem a lehetőséget – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak a 24 éves, 14-szeres magyar válogatott Bolla Bendegúz, aki a harmadik idényét tölti kölcsönben Svájcban, augusztus vége óta a Servette-et erősíti. – Emlékszem, a csapattársaimmal és a stábtagokkal egy hotelben néztük a sorsolást, ami a saját szempontomból érdekesen alakult, hiszen Svájcot is megkaptuk. Erős csoport lett, az egyik, ha nem a legkiegyenlítettebb.

– Meglehet a továbbjutás?
– Természetesen az a cél, hogy a kieséses szakaszba kerüljünk, de nem szeretném, ha ez nyomást helyezne ránk, és feszültséget, görcsösséget generálna a válogatottnál. Egyrészt örülök a megnövekedett elvárásnak, mert ez is mutatja a csapat fejlődését és erejét, ugyanakkor óvatos vagyok a hangzatos kijelentésekkel. Az biztos, hogy megfelelően felkészülünk, mindent beleadunk a meccseken, s ha úgy küzdünk egymásért, ahogyan eddig, szép eredményt érünk el.

FÉL ÉVE VAN A LEGJOBB FORMÁBA HOZNIA MAGÁT

– Svájcban örülnek a magyar válogatottnak, vagy szívják a fogukat, hogy ellenünk játsszák az első meccset?
– Pezsgőt nem bontottak, hogy velünk kerültek egy négyesbe. A csapattársaim azt mondták, látva, milyen erőt képviselünk, továbbjutunk a csoportból.

– A saját esélyeiket hogyan látják?
– Őszintén? Nem kérdeztem őket erről, az érdekel, hogy mi továbbjussunk.

– Vegyük sorra az ellenfeleket! Mit gondol róluk?
– Noha a svájci válogatottat nem sokszor láttam, biztosan kemény meccset játszunk vele. Több játékosát ismerem, főleg a Svájcban futballozók tudásával vagyok tisztában, a bajnoki címvédő Young Boys sok labdarúgót ad a keretbe. Ahogy elnéztem a játékosállományát, képzett futballisták alkotják, de előrébb járunk abból a szempontból, hogy náluk többen is kiöregedőfélben vannak, generációváltás elején tartanak, ezért mi lehetünk az összeszokottabb csapat. A németek az utóbbi időben gyengébben muzsikáltak, nem mutattak jó formát, de hazai pályán virítani akarnak, rá akarnak cáfolni a felerősödött kritikus hangokra. Ezek nem tévesztenek meg minket, mert az elmúlt években többször összecsaptunk velük, ami alapján tudjuk, az ellenük elért jó eredményeink dacára ők a csoportgyőzelem fő esélyesei. A skótokról egyelőre keveset tudok, de annyi biztos, hogy célratörő futballt játszanak, párharcokban gazdag összecsapásra kell felkészülnünk.

– A szavaiból is megerősítést nyer: három kemény csoportmeccs vár a válogatottra.
– Valóban, úgyhogy fél évem van a lehető legjobb formába hozni magam az Európa-bajnokságra, szeretnék a csapat segítségére lenni. Jártam már Eb-n, nagy szó volt, hogy három éve ott lehettem a szűk keretben, de nem léptem pályára a tornán – idén szeretnék bemutatkozni ezen a porondon.

– Hogyan látja a saját teljesítményét címeres mezben?
– Van bennem némi hiányérzet… A játékom lassabban fejlődik a nemzeti csapatban, mint ahogyan elvárom. Kétezerhúsz szeptemberében hívtak be először a Nemzetek Ligájában szereplő válogatottba, azóta pedig több mint három év eltelt, s tizennégy meccs van a lábamban. Rengeteg szép emléket őrzök címeres mezben, ám ami az egyéni teljesítményemet illeti, érzek még fejlődési lehetőséget magamban. A válogatottban nyújtott szürkébb játék sokkal jobban emészt, mintha a klubomban vagyok visszafogottabb – szerintem ez normális, mert az ember szeretne mindent megtenni a pályán a hazájáért.

– Önkritikusan azt mondta az angolok ellen hazai pályán négy nullára elveszített vb-selejtező után, hogy elásta magát a válogatottnál. Sikerült azóta a felszínre törnie?
– Azon a meccsen hirtelen találtam magam a mély vízben, nem játszottam jól, de szerintem vissza tudtam kapaszkodni, amit jelez, hogy azóta többször voltam a kezdő tizenegy tagja. Ennyivel azonban nem elégszem meg, szeretnék minél több szerepet kapni. A jobb oldali szárnyvédő posztján jelenleg nem számítok alapembernek, de nem késtem le semmiről, nem harmincévesen kerültem a tűz közelébe. Nem elégszem meg annyival, hogy együtt edzhetek a többiekkel, tudok változtatni a játékomon, és motivál, hogy bizonyítsak Marco Rossi szövetségi kapitánynak és stábjának.

– Erre év közben leginkább a klubcsapatában van lehetősége. Mennyiben tér el a feladatköre a Servette-ben a válogatotthoz képest?
– Jelentősen, mert a klubomban egyrészt négyvédős rendszerben futballozunk, másrészt egy sorral feljebb, szélső támadóként szerepeltet az edzőnk, ráadásul időnként a bal oldalon. A játék szervezése és a mélységi beindulások mellett elvárja, hogy gólokkal, gólpasszokkal segítsem a csapatot, ami a válogatottnál betöltött posztomon extrának számítana. Testhezállóbbnak tartom a válogatottbeli feladatkört, de szélsőként is élvezem a játékot.

– Amikor a genfiekhez szerződött, volt róla szó, hogy feltolják a támadósorba?
– Nem. Eleinte jobb oldali védőként játszottam, de René Weiler vezetőedző elmondta, látja, mire vagyok képes támadásban, ezt pedig szeretné kamatoztatni. Annak idején problémaként éltem meg, ha nem a posztomon játszattak, de már nem bosszankodom emiatt, ott akarok bizonyítani, ahol a szakmai stáb szerint segíteni tudok. Nem az a fajta védő vagyok, aki csak bekkelni, rombolni tud, és ha nála van a labda, az az egy feladata van, hogy rúgja ki taccsra, szabaduljon tőle. Feltalálom magam egy sorral feljebb is, de bevallom, eleinte volt bennem egy kis félsz, meg tudom-e mutatni a legjobbamat.

– Sikerült?
– Ahhoz képest, hogy az ősszel egyik pillanatról a másikra csöppentem a Servette-be, s menet közben kellett felvennem a ritmust, jól megy a játék, gólokat szereztem, ám van még hová fejlődnöm. Érzem, tudok ennél jobban is játszani, igyekszem még többet kihozni magamból.

– Mekkora a konkurenciaharc a Ser­vette-nél?
– Minden poszton van legalább egy, de inkább két jó képességű, versenyképes futballistánk, minden héten meg kell küzdenem a játéklehetőségért. A feszes menetrend miatt keveset edzünk, ezért a meccseken kell olyan teljesítményt nyújtanom, hogy a következőn is biztossá tegyem a helyem a csapatban.

– Inspiráló vagy nyomasztó ez a helyzet?
– Engem jobb teljesítményre sarkall. A Grasshoppersnél időnként azt éreztem, a versenyhelyzet hiánya elkényelmesít. Mivel senki sem toporgott a sarkamban, tudtam, ha nem teljesítek nagyon rosszul, a következő alkalommal is megkapom a lehetőséget, ez pedig hat a formára. Szerintem az a normális helyzet, ha érzed, jól kell játszanod, máskülönben bizonytalanná válik a helyed, ezért jó a konkurenciaharc.

– Mennyiben lett más futballista, amióta elkerült Magyarországról?
– Idősebb, tapasztaltabb lettem, nemzetközi rutinra tettem szert, ezáltal sokkal érettebb lett a játékom, ami reményeim szerint ennél is letisztultabb lesz. Szereztem olyan tapasztalatokat, amelyeket otthon nem feltétlenül sikerült volna. Az edzés színvonalasabb kint, már a Grasshoppersnél éreztem, a fejlődésem szempontjából hasznosabb tréningeken veszek részt, a Servette-nél pedig még jobbak az edzések. Ennél is van azonban magasabb szint, amibe szeretnék belekóstolni.

NEM LETT VOLNA ÉRTELME A WOLVESBAN MARADNI

– Két és fél év után mennyire szolgálja a fejlődését a svájci bajnokságban kapott rendszeres játéklehetőség?
– Az volt a célom, hogy külföldre kerüljek, ami viszonylag hamar, huszonegy évesen sikerült. A legtöbbet a Grasshoppersnek köszönhetem, ott bíztak bennem, folyamatosan játszottam, fejlődtem. Fontos lépcsőfok volt, hogy Svájcba szerződtem, és az is, hogy a nyár óta olyan csapat tagja vagyok, amely az Európa-ligában szerepelt, s az Európa-konferencialigában folytatja. A válogatott meghívóm szempontjából is lényeges, hogy ebben a bajnokságban gyűjtöm a játékperceket, úgy érzem, megfelelő terep ez az előmenetelemhez. Jó döntésnek tartom, hogy aláírtam a Servette-hez, egy szinttel előreléptem annak ellenére, hogy Svájcon belül váltottam. Igaz, a környezetváltás nem volt könnyű.
– Mire gondol?
– Nem az ismeretlenbe csöppentem, hiszen jól ismerem a bajnokságot, de teljesen más közegbe kerültem, mint a zürichi volt, az első hónapom ráment a beilleszkedésre. Genf a francia határ mentén fekszik és erőteljesen érződik a francia hatás, a klubnál szinte senki sem beszél angolul, ezért eleinte csak nagyon felszínesen tudtam beszélgetni a társaim többségével. Szerencsére mára elfogadtattam magam, beilleszkedtem a csapatba. A teljesítményem szempontjából elengedhetetlen, hogy a pályán kívül is jól érezzem magam, úgyhogy örülök, hogy immár minden klappol.

– Ennek minden bizonnyal a Wolverhamptonnál is örülnek. Nézi a csapat meccseit?
– Néhanapján, de inkább az összefoglalókat szoktam, illetve azt figyelem, kik játszottak. Az igazat megvallva, ritkán nézek a szabadidőmben futballt – mondhatnám, nem viszem haza a munkát.

– A nyáron másfél hetet edzett a klubnál. Szíve szerint maradt volna?
– Nem volt benne a levegőben, hogy ott töltöm az idényt, nem is lett volna sok értelme. Úgy értékeltem, jobban járok az újabb kölcsönszerződéssel, hiszen nekem az a legfontosabb, hogy hétről hétre megkapjam a játéklehetőséget. Szerintem az idő igazolta a döntésemet.

– Ez az az idény, amely során eldőlhet, csatlakozhat-e a Premier League-klub keretéhez?
– A teljesítményemen múlik, odakerülök-e, illetve a klubon, mik a tervei velem. Ha az edzői stáb látja rajtam, hogy minden évben fejlődöm, s úgy értékeli, eljuthatok arra a szintre, hogy beépítsen, alighanem megkapom a lehetőséget, ellenkező esetben a klub elad – így működik a futballvilág. Fontos idény a mostani, ha minden jól alakul, nagyot léphetek előre, hiszen a nemzetközi színtéren is megmutathatom magam klub-, illetve válogatott szinten egyaránt. Szeretnék élni a lehetőséggel, mert jó hatással lenne a pályafutásomra.

– Nyilván azért dolgozik, hogy megfeleljen az anyaklubjának. Hogyan hat önre a folyamatos teljesítménykényszer és az, hogy jó ideje a lehetőség kapujában áll?
– Idény közben nem rágódom azon, vajon a következő évadot már Angliában kezdem-e vagy sem, de a tavasz vége felé közeledve azért mocorog bennem a gondolat, mi lesz a következő lépés a karrieremben. Úgy vagyok vele, ha hétről hétre jó teljesítményt nyújtok, lesz lehetőségem az újabb szintlépésre – azt sem zárom ki, hogy a Servette és a Wolverhampton között vár rám még egy köztes lépcsőfok. Az egyik korábbi csapattársamnak, Tote António Gomesnak sikerült bejárnia azt az utat, amit annak idején nekem is felvázolt a Wolves. Ő másfél évet töltött kölcsönben a Grasshoppersnél, kiemelkedett a mezőnyből a középhátvédposzton, majd visszarendelték, és megkapja a lehetőséget a Premier League-ben is – azóta bemutatkozott a portugál válogatottban. Ami engem illet, keményen melózom, minél többet ki akarok préselni magamból, hogy az öt topbajnokság valamelyikébe kerüljek. Nyilván jó lenne olyan csapatban játszani, amelyik az európai kupaporondon szerepel, de ha a bajnokságok közül a legmagasabban jegyzettben futballoznék, akkor érezném úgy, hogy megérkeztem oda, ahová vágyom.

RÉGEN AZ HAJTOTTA, HOGY MEGFELELJEN AZ ÉDESAPJÁNAK

– Kritikusai szerint kevés az esélye, hogy a Premier League-csapatban játsszon három kölcsönadás után. Zavarják az ehhez hasonló, Magyarországról érkező hangok?
– Régen figyeltem rájuk, még a rosszabb meccseim után is olvasgattam a kommenteket. Beleestem abba a hibába, hogy ennek jelentőséget tulajdonítottam, nem tudtam kezelni a helyzetet, megviseltek a megjegyzések. De amióta Svájcban játszom, nem foglalkozom velük.

– Kinek a véleményére ad?
– Azokéra, akik régóta mellettem állnak, támogatnak. Elsősorban édesapám, a pályafutásomat menedzserként egyengető Esterházy Mátyás, valamint Szobosz­lai Dominik apukája, Zsolt meglátásaira, tanácsaira figyelek.

– Egykori Főnix Gold-edzője a mai napig ellátja tanácsokkal?
– Kiskorom óta ismerem Zsoltot, szoros a kapcsolatunk, mind a mai napig beszélek vele a meccseim után. Időnként nem könnyű elfogadni a visszajelzéseit, keményen az orrom alá dörgöli, ha úgy érzi, össze kell szednem magam, de adok a szavára, mert sohasem mond hülyeséget, mindig a javamat szolgálja a kritikája.

– Az atyai visszajelzéseket hogyan kezeli? Korábban elmondta, édesapjával minden meccsét „átrágja”.
– Sőt, mindennap beszélünk. Olyan típus, aki soha sincs megelégedve, próbál mindig többet és többet kihozni belőlem. Ha jól játszom, elmondja, mit csináltam jól, de nem dicsér agyon. A technikai hibáimat ellenben nem bírja elviselni, nagyon kényes rájuk – ha egy labdaátvételnél két méterre elpattan tőlem a labda, rendre megjegyzi, a Goldban nem ezt tanultam… A mai napig inspirál, és addig nem hagy békén, amíg el nem érem a céljaimat. Örülök, hogy ilyen, nekem ez a normális. Persze régebben sokkal nehezebben kezeltem a maximalizmusát − megsértődtem, veszekedtünk −, de ahogy érettebb lettem, megváltozott a gondolkodásom, s megértettem, mit miért tesz. Nemcsak ő, az egész családom szinte mindent arra tett fel, hogy profi labdarúgó váljon belőlem, amiért nagyon hálás vagyok.

– Érezte valaha úgy, a futballpályán az hajtja, hogy megfeleljen az édesapjának, dicséretet csikarjon ki tőle?
– Régen volt, hogy ez hajtott, de már nem. Nyilván jobban esik, ha elismer, vállon vereget, mintha azt ecseteli, mit hogyan kellett volna csinálnom, ám már a helyén kezelem, ha elmarad a gratulációja. Ezzel együtt tudom, hogy büszke rám, és ez sokat jelent.

– Szoboszlai Zsolthoz hasonlóan az édesapja is a Főnix Gold alapítója, tulajdonosa. Mennyit köszönhet futballistaként az egyesületnek?
– Rengeteget, mivel a tudásom hetven-nyolcvan százalékát ott alapoztam meg. Minden edzés olyan volt, mintha egyéni képességfejlesztő tréningen vettem volna részt. Az elején a technikai képzés állt a középpontban, minden feladatot, futást labdával végeztünk, majd negyvenszer húszas pályán tanították a játékot nekünk. A szűk terület miatt rá voltunk kényszerülve a minél gyorsabb döntéshozatalra és a pontos megoldásokra – jobban belegondolva, nem véletlen, hogy az ott nevelkedők támadó szellemű játékosok lettek, középhátvédet „valamiért” nem termel a műhely… Nem tudnám elképzelni, hogy ugyanitt tartanék abban az esetben is, ha kimaradnak az ott eltöltött évek, és ha más edzőknél pallérozódtam volna. A legjobb helyen voltam, majd később az MTK-nál és a Dinamo Zagrebnél szintén a lehető legjobb képzést kaptam – ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnék semmit másképpen!