Megőrizte kíváncsiságát az újra Kováts Tibor táncművész

– Táncművészetünk korszakos nagyjait még láthatta színpadon. Tudott tanulni tőlük?
– Minden nagyságtól egy keveset. Fülöp Viktorhoz – kihagyása utáni visszatérését követően – sok előadáson kerültem közel emberileg is, vele a színpadi jelenlétben és a többi szereplőhöz fűződő viszonyban fejlődtem. Mint ifjú balettintézetis, az Operaház harmadik szintjéről csodáltam Lakatos Gabriellát a Párizs lángjaiban, fantasztikus dinamikáját, stílusát még olyan magasról nézve is átéreztem. Kollégaként megtapasztaltam Kun Zsuzsa tanári munkájában és emberi kapcsolataiban is rendkívüli intelligenciáját, letisztult fogalmazását. Egyszerűnek vélt, ám összetett karaktereket táncolhattam el idősebb Harangozó Gyula koreográfiáiban: lépésanyagában, a mozdulatok kifejező erejében a színészi és tánckészséggel is megáldott előadó valósággal lubickolhatott. Mindez érvényes Seregi Lászlóra is, ő reneszánszabb alkotó, sokat dolgoztunk együtt, több szerepet egyenesen rám írt. Csodálatos ajándék, hogy velük összehozott a sors, és ez útravalót adott.

– Tízévesen az Állami Balettintézet növendéke volt. Korán elrendeltetett a hivatása?
– Tulajdonképpen már nyolcévesen kapcsolatba kerültem a balettal, véletlenül. Örökmozgó gyerek lévén, anyám a kilencedik kerületi József Attila lakótelep művelődési házába akart beíratni művészi tornára, de kiderült, hogy a balettosok közé kerültem. Egyetlen fiú voltam, ott álltam tizennégy tornadresszes kislány előtt. Gondoltam, itt jó helyen leszek… Két év után javasoltak felvételire a Balettintézetbe, emlékezetem szerint ezerötszáz jelentkezőből harmincat vettek fel. Köztük Kováts Tibort…

– Technikai tudása, virtuóz ugrókészsége emelte az átlag fölé, számos jelentős szerepet játszott el itthon és a világ táncművészeti színpadain. Elégedett a pályafutásával?
– Ma már nem divat hosszú ideig egy színházhoz tartozni, de én kiemelt helyen voltam csodálatos művészekkel, nem kellett gondolkodnom a hogyan továbbon. Sok mindenbe belefogtam, de mindig igyekeztem korrekt lenni az intézménnyel, a vezetőséggel, az alkotókkal. A külföldi versenyekről az ott kapott ajánlatok ellenére hazajöttem. Nem mondom, hogy bánom, de jó lett volna megtudni, mi történik, ha például elfogadom Viktor Melnikoff montreali meghívását. Külföldön sok főszerepet kaptam volna, nálunk szűkebb terepen, karakterszólistaként mozogtam, abban hoztam ki magamból a maximumot. Szeretem a sikert, szeretek jó lenni abban, amit csinálok. Szeretem, ha szeret a néző, a tanítvány, ez inspirál, ez az origóm, nem a díjak és a helyezések motiválnak. Hoztam az évek során markáns, félreérthető döntéseket, voltam különutas véleményen, de ma is szeretem a közösséget, azt a közeget, ahová jó bemenni.

– De nem is titkolta időnkénti kishitűségét, szorongását, igényét a tudása visszaigazolására. Nem volt ez korlátja a művészetének?
– Ellenkezőleg, engem ezek a kétségek vittek tovább a fejlődés útján. Nekem mindig a nemzetközi színvonal volt a mérce, ahhoz mértem magam, az volt a kérdés, kellően jó vagyok-e hozzá. Utólag már látom, hogy nem volt ez tudatos, de ösztönösen jót tett az a bizonytalanság, hogy este jó leszek-e a színpadon, és a tanultakat tudom-e tovább színesíteni, állandóan fejleszteni.

– Melyek az oktatói alapelvei?
– A Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskolán az utóbbit tanulóknak klasszikus balettet tanítok. Az első körben meg akarom szerettetni magam, legyenek nyitottak, bízzanak bennem. Egyesével akarom kibontani, felszabadítani őket, mentoráló tanári módszerrel, nem felsőbbrendűen, hanem mintegy kulcsot adva a képességeik kinyitásához. A vezető legfontosabb dolga a jó atmoszféra és a helyes munkatársi viszonyrendszer kialakítása. Nem biztos a gyors eredmény, de csak így lehet jó csapatot építeni, amelyben veled vannak, egyetértésben tolják a szekeret. Jó, ha akad egy zseni táncos tanítványod, de pedagógiailag értékesebb, aki nyolc kiváló kvalitásút tud nevelni. Persze ehhez kell egy rugalmas művészeti világ, hiszen minden állandóan változik, így egyfajta hibrid szemlélet, financiális gondolkodás szükséges a kulturális szférában is.

– Klasszikus balettet tanít, de mintha az arányok világszerte a kortárs tánc felé tolódnának el…
– Ma a leghíresebb klasszikus balett-társulatok is felerészben a kortárs műfajból merítenek, ez kétségtelen. Szerintem a kortárs feldolgozások mellett dívik a neoklasszikus és a modern is. Tény, az alap mindig a klasszikus volt, aki azt tudja, több területet tud lefedni, és hasznosítja a modern válfajokban is. Tapasztalatom, hogy jelentős klasszikusbalett-képzettség nélkül is lehet csodálatos kortárs produkciókat létrehozni, de ez már nem mondható el a neoklasszikus és modern irányzatokra.

– Mi különbözteti meg a művészt a jó balett-táncostól?
– A művészetért fizikailag és előadói készségben is percenként át kell lépni a határokat. Megőrizve az új iránti kíváncsiságot, vállalva az előforduló kudarcokat a folytonos megújuláshoz. El kell hagyni a rutint, és ha a táncos elkerüli a betokosodást, abból következik az általa még nem járt új út. Benne van a bukás lehetősége, de ez kell az előbbre lépéshez. Aki ezt tudja, művészileg is képes az újra.

– Több mint negyedszázada házastársa a Kossuth-díjas színművész, Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója. Sohasem rivalizáltak egymással?
– Bár alkalmilag kipróbáltam magam a színészi pályán, de alapvetően más ágazatban tevékenykedünk, elismerve egymás eredményeit. Rám már kevésbé jut fény, ezért inkább Adélt segítem, támogatom. A tanításban élek, kicsit talán unterman vagyok, de szeretek tanítani, s ez nekem elegendő. Hadd tegyem hozzá, huszonnégy éves lányunk a Milton Friedman Egyetem első félévét közösségszervező szakon végezte el: látszólag távol esik mindkettőnk hivatásától, de talán van benne szerepe a génjeinknek.

– Akárcsak a csapatsportokban, a balettban is mind több a – sportnyelven fogalmazva – külföldi légiós. Jót tesz ez a hazai táncművészetnek?
– A sportban is, nálunk is akkor van értelme, ha kimutatható a minőségi javulás. Pusztán a külföldi táncostól még nem lesz jobb egy produkció, ahhoz csapatot, közösséget kell építeni. A külföldiek azért jönnek szívesen, mert lehet, hogy kevesebb a fizetés nálunk, de folyamatos, csapatban végzett és átlátható munkát vállalhatnak.

– Számos balettszakember hasonlítja a tánc követelményeit az élsportéhoz. Egyetért vele?
– A mozgásanyag, a technika fontossága, a fizikai megterhelés hasonló. Akkor lesz más a balett, amikor a mutatvány kifejez, történetet mesél, elgondolkodtat. Ez az átemelés a művészi aspektus, és ha atmoszféra van mögötte, akkor több mint teljesítmény. Ha nincs, akkor megmarad attraktív vizuális élménynek.

– Az ön életében mennyire volt jelen a sport?
– Kilencedik kerületi srác voltam, a tragikusan fiatalon elhunyt kapussal, Zsiborás Gabival rengeteget fociztunk együtt. Fradi-szurkolóként zászlóval a kezemben jártam kettős rangadókra a Népstadionba. Egy váratlan fordulattal kerültem kapcsolatba a műkorcsolyázással. Egyszer a Fészek Művészklubban szóltak, hogy keres két fiatal – Engi Klára és Tóth Attila jégtáncospár koreográfiára kért fel, és nekem tetszett a kirándulás a szokatlan területre. Évtizedes együttműködés kerekedett belőle, a régi Budapest Sportcsarnok alagsori jégpályáján gyakran éjszaka gyakoroltunk. Balettot is tanítottam nekik, 1988-ig Berecz Ilona, utána pedig a híres angol edző, Betty Callaway csiszolta a korcsolyázótudásukat, nekem is volt szerencsém az angliai felkészülésükön részt venni. Igaz, hogy a Regőczy Krisztina, Sallay András pár eredményeit nem tudták túlszárnyalni, de ma is elfogadnánk az utódoktól egy-egy világbajnoki, Európa-bajnoki negyedik, olimpiai hetedik, profi világbajnoki harmadik helyezést. Egyébként a kapcsolatunk megmaradt, legutóbb Engi Klára és Berecz Ilona is megtisztelt jelenlétével, amikor visszatértem a színpadra.

– Nem volt merész tizenhárom évnyi kihagyás után újra táncolni?
– Meglepett Duda Éva győzködése, hogy a társulata által színpadra vitt FRIDA, az élet múzsája című darabban tavaly engem képzelt el a festőművésznő Frida Kahlo sok évvel idősebb férje, Diego szerepére. Vállaltam azzal a feltétellel, hogy meglátjuk, mi lesz belőle. Aztán kiderült, hogy nem veszítettem el a színpadi érzéseket, kiváló partnerrel, csodálatos próbafolyamat végén a régiekhez képest szabadabb, kreatívabb feladatot tudtam megoldani. Új élményt kaptam, a siker sem maradt el, és remélem, még lesz belőle sok előadás. Életem hatvan évében sokszor sodródtam, az élet hozta az izgalmas feladatokat – például Diego Rivera megszemélyesítését.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 10-i lapszámában jelent meg.)