Karja legyőzte a százszoros lóerőt – Nagy László, a sportkedvelő költőóriás

Mindig ugyanaz a portré (vagy az egymáshoz nagyon hasonlatosnak vélt sok fotóból szintetizált egy) sejlik fel előttem, ha szóba kerül. A hófehéren világító, a homlokot élesen elvágó, egyenesen lenyírt haj, a feszes arc. Meg az 1975-ben készült portréfilm, amelyben a költőtárs Kormos István beszélget vele, és a poétaóriás Nagy László így felel a „Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szemben veled?” kérdésre: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”

Azóta egy híján ötven sűrű esztendő vonult el, talán már éppen elegendő, hogy megkérdezhessem tőle, mit tapasztal, hol tartunk arcunk átváltoz(tat)ásában. Aggódva érdeklődnék, hiszen fél évszázada adott, a messzi jövőbe vetülő válasza mindig megremegteti a gyomrom, kiszakítja belőlem a könnyeket. A soha el nem oszló cigarettafüst-felhő mögül felelne kimérten, szippantásai után kifújva magából gomolygó látomásait, amelyek versein is mitikus erővel hömpölyögnek végig.

Mindig csak ezüst deres fejével találkoztam, mintha se teste, se lába nem lett volna, és meghökkentett, amikor kiderült, hogy bottal járt. Az Árpád fejedelem útja 66. előtt, a fák alatt álló szobor sem őrzi testét: a puszta fej töpörödöttnek tűnik az aránytalanul nagy talapzaton, mellette egy kőtömbön fekszik bronzba öntött botja. S hogy miért kellett a bot? Tizenegy évesen csontvelőgyulladás miatt nemcsak a bal lába, az élete is veszélybe került. Úgy tűnt, az első műtét nyomán meggyógyul, de néhány hónap múltán másodszor, sőt harmadszor is meg kellett operálni – a beavatkozások során sérülhetett meg az egyik mozgatóideg, de lehetett a betegség szövődménye is.

Czeizel Endre a mozgásában korlátozott, alacsony termetű költőről írt tanulmányában (Nagy László költői géniusza a családfa és betegségei tükrében) olvashatjuk: „A fiatalember önvédelmi reakciójaként foghatjuk fel felsőtestének erősítését, amely a mai testépítés korai megnyilvánulásának felel meg. Felsővégtagjainak izomzata ezt csakúgy igazolta, mint a 165 cm testmagasságú és 55-57 kg körüli testsúlyú férfi 106 cm-es mellbősége. Így felsőteste a birkózókéhoz hasonlított.”

Tekintélyt parancsoló izomzatáról árulkodik például az a fotó, amely Szigligeten készült, midőn csónakban ülve markolja az evezőlapátot, mögötte „utasa”, a költőbarát Juhász Ferenc. De ugyancsak Kossuth-díjas, tizenhárom évvel fiatalabb öccse, Ágh István is megannyi történetet osztott meg írásaiban, büszkélkedve bátyja titáni erejével. Például így emlékezett: „Olyan erősnek hittem őt. Tudtam, erősebb More Dzsonnál is, aki Pápán bokszbemutatót tartott. S ez nemcsak gyermeki álom. Akik találkoznak vele, nézzék meg a karizmait. S ha még ezután is hitetlenkednének, ide írom néhány produkcióját. Kézzel mászott a fákra, egyik ágtól a másikig húzva magát. Fél kézzel tíz-tizenötször húzódzkodott föl a nyújtón, amit őseink cséplőgép előtti szerkezetéből örököltünk, ezt a Boldogasszony-szilvafa és a Török Bálint almafaágaiba illesztett vasrudat.” Azt is elregélte, hogy a háború utáni években szülőfalujukban, Felsőiszkázon miként alázta meg bátyja jobb karja a százszoros erőt, hogy fogta meg Zalavár nevű rakoncátlan csődörük feje alatt a fékszárat, hogy a szügyhöz tudja hajtani a ló fejét. Csatot varrva rá az 1970-es években is kedvenc csődörének fékszárát hordta derékövként…

Csontroppantó kézfogásáról zengedezett a magyar irodalmi élet. Rab Zsuzsa vaskapocs­szorításnak nevezte, Tornai József meg elárulta, hogy amikor Nagy László az Élet és Irodalom szerkesztőségéből lement hozzá a Kortárs Kiadóba, nem az irodalomról beszéltek, hanem „ezt az ökölszorítást gyakoroltuk, és mindig ő győzött, mert sokkal erősebb volt a karja”.

Furcsa belegondolni, ez a paraszti környezetből, az Alsó-, Közép- és Felsőiszkázt oltalmazó Somló mellől a fővárosba érkező férfi – akinek költészete a falu humuszából sarjadt ki –, miként tudott fészket rakni feleségével, a szintén költő Szécsi Margittal és fiukkal, Andrással (Bundival) az Árpád fejedelem útjai nyolcemeletes, hat lépcsőházas háztömbben (Zuglóból, az Angol utcából költöztek ide 1967-ben). De kétségtelen, nem vesztette el kapcsolatát a mindenséggel, ahogy a lakásban őt faggató Bertha Bulcsú is megjegyezte: „(…) talányos arccal a semmibe mered. Néz valamit, lát valamit, amit sem én, sem mások nem láthatnak.”

Nagyon sokat bajlódott az 1976. június 4-én elhunyt színészóriás, Latinovits Zoltán emlékének ajánlott gyászverssel. Hosszú hónapokig nem tudott nekiveselkedni, mígnem meglepő módon egy sportélmény hozta lendületbe, amire az 1975. február 14-től 1978. január 29-ig (a halálát megelőző napig) írt naplója árulkodik: „De most kezdődik a magyar–szovjet meccs. M. is velem van, éneklik a Himnuszt. Végighallgatom a mérkőzést, de közben a vers indító sorait csinálom fejben. 2:1-re győzünk. Este a verset kínozom, jobban mondva, ő kínoz engem. Haladtam valamit. Éjfél” – áll az 1977. április 30-i feljegyzések között. A magyar válogatott ezzel a huszárvágással alapozta meg első helyét a vb-selejtezős csoportban, ő pedig május 4-én már vitte is megmutatni a költeményt (Gyászom a Színészkirályért) az ÉS szerkesztőségébe.

Megannyi magyar költő, író kapcsolata ismert a sporttal, különösen a futballal, de Nagy László neve nem szokott felbukkanni. Rajongónak valóban nem volt nevezhető, kérdésemre néhány éve Ágh István is úgy felelt, bátyja nem járt sporteseményekre, ám naplója bizonyítja, gyakran hallgatta rádión a közvetítéseket, ugyanakkor – készülék híján – tévé elé ritkán ült: alkalomadtán fia (fél)szobájában vagy vendégségben. Negyedik emeleti lakásuk erkélye éppen az Óbudai Goldberger labdarúgópályájára (már hiába keressük…) nézett, és fontosnak tartotta papírra vetni a történéseket: forognak-locsolnak a Segner-kerekek; tócsákban „tapicskolnak” a játékosok; a sípoló szél felemeli a salakos pálya porát; tarka futballisták tűnnek fel a behavazott játéktéren; a locsogó esőben áznak a játékosok…

Napi feljegyzései révén végigkövethető szenvedése az ihlet hiányától, a fáradtságtól, a kialvatlanságtól, a délutáni szundításokat kísérő rossz álmoktól, az időváltozástól, az állandó gyomorpanaszoktól, a gyakori hányástól, az étvágytalanságtól. Állapota romlására enged következtetni az is, hogy 1976 tavaszától már nem számol be az évek óta rendszeresen elvégzett jógagyakorlatokról, fekvőtámaszokról. „Nagyon vékonyak a karjaim. Aggasztó látvány. Jó étvágy kellene, kevés cigaretta, alvás” – állapította meg már 1975. november 16-án, miután meghallgatta a sporthíreket.

Halála előtt két héttel, 1978. január 16-án modellt ült szobrász barátjának, Vígh Tamásnak, aki még 20-án is mintázgatta – aztán a levegőben ballagó, a jegenyék csúcsain lépegető, a lámpavilágba-napba-holdba markoló poéta megbetegedett („majdnem elpatkoltam az éjjel”). A remélt gyógyulás jelei napok múltán sem mutatkoztak, január 29-én is gyengélkedett, ám a felesége verseiből összeállított műsort (A kötéltáncos balladája) nem akarta kihagyni a Kassák Klubban. Örült a nagy tapsnak, az előadás sikerének, az éjszakázást azonban nem vállalta, taxival hazamentek. „M. boldog, ő még húzna a műsorból. Narancsot ettünk” – ezek az 1994-ben megjelentetett napló utolsó szavai. Másnap lakásukon hunyt el 52 évesen, posztumusz kötetének (Jönnek a harangok értem) címadó prózaverse a halál előérzetével megírt hömpölygő, látomásos búcsúfolyam.
Portrészobrát 1990. január 31-én avatták fel az Árpád fejedelem útjai óriásház előtti kis parkban, aki arra jár– a beszédet mondó Nagy Gáspár szavait kölcsönvéve – benyithat arca szentélyébe.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 3-i lapszámában jelent meg.)