Magyar–zsidó sporttitkok – kultúrtörténeti barangolás Adi Rubinsteinnel

– Gyanítom, személyes ösztönzés is közrejátszott abban, hogy elmerült a közös magyar–zsidó sportmúlt és a magyar–izraeli sportkapcsolatok témájában.
– Ott kezdeném, hogy a magyar sportlap, amelynek szerkesztőségében beszélgetünk, nekem Tel-Avivban gyerekkorom fontos része volt. A nagyszüleim Magyarországról költöztek ki, és később valahányszor utazott valaki Budapestről hozzájuk látogatóba, magyar lapokat is vitt nekik. Én pedig nagy sportrajongóként olthatatlan kíváncsisággal lapozgattam a sportújságot, csodáltam az itt-ott megjelenő fényképeket. Izraelben alapvetően hiányzott a professzionális sportélet az alija, vagyis a kivándorlás mellett döntő magyarok érkezése előtt, az 1930-as, 1940-es években csak hobbiból sportoltak. A magyarok változtatták meg a szemléletet, és mondták azt, hogy a győzelemnek, a versengésnek igenis legyen tétje. Ez a gondolat megjelent a labdarúgásban, a tornában, a vívásban, a kosárlabdában, és mindent megváltoztatott az izraeli sportban.

– Harmadik generációs bevándorlóként mit tapasztalt a magyar sportgyökerekről?
– Gyerekként úgy éreztem, a sport az egyetlen közös érdeklődési területünk idős nagyapámmal. Mesélt Puskásról és társairól, ami nekem olyan volt, mintha dinoszauruszokról tartott volna előadást, de ő kitartó lelkesedéssel magyarázta, hogy Puskás Ferenc volt a világ legjobb játékosa. Én nemigen ismertem a történetét, bár el kell mondanom, hogy Izraelben énekeltek kölyökkoromban olyan ismert héber gyerekdalt, amelynek szövegében Puskás Ferenc és Guttmann Béla neve is szerepelt. Nyilván a szerzőre hatással voltak személyes futballemlékei az 1950-es, 1960-as évekből, és ez nemzedéki élmény, hiszen Izraelbe majdnem egymillió magyar vándorolt ki, akik közül sokan vonzódtak a sporthoz. Ebből fakadt, hogy az izraeli futballt állandóan a magyarhoz hasonlították. Rengetegszer hallottam az öregektől, akik a tel-avivi sétálóutca kávézóiban üldögéltek, hogy mennyivel jobb volt a magyar labdarúgás a miénknél.

– Jól értem, hogy Izraelben egy időben Puskásról és Guttmannról daloltak a gyerekek?
– Ez egy grundfocis nóta, a régi sztárok neve szerepel benne, és persze héberül van, úgyhogy sokat nem értene belőle. Még egy fontos adalék: Izraelben az első héberre fordított gyerekkönyvek magyar kötetek voltak, Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúk és Szenes Bélától a Csibi című futballregény, amelynek hősét Braun József ihlette, és részben a magyarországi zsidó közösségről szól. Igazi bestseller volt, az 1950-es évek végén fordíthatták le, és utána még vagy tíz kiadást megért. A hátterét persze az izraeli gyerekek nem tudták, fogalmuk sem volt arról, hogy a mese alapja valós történet.

– Twitter-profilján így mutatkozik be: „Író, újságíró, a zsidó sport szakértője – igen, van ilyen.” Miért szükséges bizonygatni a zsidó sport létezését?
– Amiért a régi vicc született: „Melyik a világ legrövidebb könyve? A zsidó sportlegendák lexikona...” Alapvetően különbséget kell tenni azonban a világ zsidó sportolói és az egyébként szintén zsidó izraeli sportolók között. Az izraeli állam 1948-as megalapításáig a zsidók szerte a világon, de Európában különösen a társadalmi mobilizáció eszközeként tekintettek a sportra. Nem volt a sporton kívül más terület, ahol annyira erősen megmutathatták volna, hogy a társadalom egyenrangú tagjai. Ezért is bizonyultak annyira sikeresnek benne. Izrael állam születése után azonban elvesztette a sport ezt a funkcióját, háttérbe szorult, hiszen az állampolgárok szabadon érvényesülhettek más téren, lehettek ügyvédek, orvosok, politikusok. Érdekes módon később már az Izraelbe érkező oroszországi, ukrajnai vagy arab emigránsok tekintettek a sportra úgy, ahogyan a zsidók száz évvel korábban a nyugati világban. Herzl Tivadar, a zsidó állam megálmodója maga is vívott, a vívásban tudta megmutatni identitását, bizonyítani egyenjogúságát. Mert ha verseny van, csak a teljesítmény számít, egyedül ez alapján ítélik meg az illetőt.

– A zsidó sportfelfogásban gyökeres változást hozott az 1849-ben Pesten született Max Nordau által meghirdetett Muskeljudentum, vagyis izomzsidóság mozgalom. Sikeresnek értékelhető az orvos-újságíró nevével fémjelzett törekvés?
– Ne feledjük, hogy Max Nordau politikus volt, és mint a politikusok általában, az igazságnak csak egy részét hangoztatta. Amikor 1898-ban arról beszélt, hogy a zsidóknak sportolniuk kell, ne sötét szobákban olvassanak, panaszkodjanak, hanem menjenek ki a napfényre, építsék az új zsidó embert, szintén csak részigazságról volt szó. Mert ugyanebben az időben az óceán túlpartján, Amerikában a legnépszerűbb bokszolók zsidók voltak, és később is Benny Leonardtól Barney Rossig meghatározók maradtak a zsidó versenyzők az amerikai ökölvívásban. Nemcsak a világ legjobbjaiként ünnepelték őket, hanem valódi sportcsillagokként. De ha Nordau az amerikai sportbajnokok sikeres példáját hangoztatta volna, nem maradt volna a sport terén ösztönzés az új állam felépítésére. Neki azt kellett mondania, hogy gyengék vagytok, erősödnötök kell, így születik az új zsidó ember és az új zsidó állam. A kezdeményezés hatására sorra alakultak a zsidó sportegyesületek, amelyeknek közös vonásuk volt, hogy nevükben egy-egy történelmi zsidó hőst vagy erőt sugárzó kifejezést emeltek ki: Sámson, Makkabi, Bar-Kochba, Haggibor.

– „A magyar zsidó sportolók az 1964-es tokiói játékokig 48 olimpiai aranyérmet szereztek. Több mint kétszer annyit, mint az amerikai zsidóság ebben az időszakban, sőt többet, mint az európai zsidóság többi része együttvéve” – olvassuk a kiállítás szövegében. Miben látja a furcsa jelenség magyarázatát?
– A sport segített javítani a közérzetet, a társadalmi érvényesülés módjaként kínálkozott. Űzhették férfiak, nők is, a tehetős családok gyerekeit előszeretettel küldték sportolni. Magyarországon az erős sporthagyományok miatt magasan volt a léc, a zsidók érezték, ha valahol, itt megmutathatják, hogy a társadalom értékes tagjai. Olvastam valahol, hogy az elmúlt tíz évben a BL-győztes futballcsapatokban mindig játszott legalább egy horvát játékos. Valamikor mintha hasonló lett volna a helyzet a zsidókkal: a sikeres csapatokban rendre találunk zsidó futballistát.

– Megrázó és felemelő személyes életutak sorát idézi fel a kiállítás. Van-e a történeteknek közös tanulságuk?
– Egyedi helyzetet jelent, hogy a Magyarországról származó zsidók szinte kivétel nélkül büszkék voltak és büszkék ma is magyar gyökereikre. A holokauszt ellenére, valamint annak dacára, hogy sok esetben évtizedek óta Izraelben élnek. Guttmann Bélának sok megpróbáltatáson kellett keresztülmennie, de amikor lehetősége volt rá, a sportot el tudta vonatkoztatni a politikától. A magyarokhoz kötődik a kávéházi kultúra megteremtése is. Izraelben kezdetben nem volt szokás kávézóban üldögélni. A németek dolgoztak, építkeztek, fáradoztak az állam építésén. A magyarok hozták be az igényt, hogy érdemes leülni egy kávéra, egy süteményre, mert ez emeli a mindennapok életminőségét.

– A XX. század elején sportolók mennyire tartották nyilván, élték meg zsidó identitásukat?
– Minden történet más. Volt, aki először sportolónak vallotta magát, és csak aztán zsidónak, másnál esetleg az volt a legfontosabb, hogy nőként érvényesülhetett. Jellemzően azonban az volt az első, hogy az illető magyarnak mondhatta magát. Ez nem csak a sportra igaz: sokan az emigránsok közül is visszajártak vagy visszajárnak Magyarországra, ápolják a köteléket, sőt, némelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy itt temessék el őket. Sajátos eset Mándi Gyuláé, aki kiköltözött Izraelbe, és segített felépíteni a válogatottat, amely az ő közreműködése nyomán jutott el oda, hogy néhány évre rá, 1970-ben először kijusson a világbajnokságra. Zsidó származása és a korábban átélt küzdelmek is közrejátszottak abban, hogy Izraelbe költözött, és egy futball szempontjából kevésbé jegyzett országban vállalt munkát.

– Mint a kilencvenes években például Czéh László, Halmai Gábor, Hamar István, Márton Gábor, Pisont István, Sallói István.
– Izrael 1994-ben csatlakozott az Európai Labdarúgó-szövetséghez, és a futballélet irányítói hamar rájöttek, hogy a versenyképességhez szükség lesz a külföldiek segítségére. A magyar futballisták ideális választásnak bizonyultak, nem voltak túlságosan drágák, ők viszont jó pénzt kaptak, hatalmas szeretettel fogadták őket. Igazi sztárként éltek, jellemző volt zökkenőmentes beilleszkedésükre, hogy Pisontot hallottam fél év után Izraelben héberül nyilatkozni.

– „A holokauszt után a zsidók hiánya a labdarúgás fejlődésére is hatással volt.” Mit jelent ez a mondat a kiállítás bevezető szövegében?
– Magyarországon, Ausztriában és Németországban idővel jelentkezett a világháború közvetett hozadéka. Valamiért eltűnt az ötvenes évek nagy nemzedéke a magyar futballban is, utána visszaesés következett, pedig Magyarország sportnagyhatalomnak számított, a háttér, a hagyomány, a történelem adva volt a sikerhez. Ausztriában ugyanezt a folyamatot tapasztalták. Zsidó és nem zsidó emberek egyaránt nagy árat fizettek a világháborúban történtekért, és úgy vélem, hogy ennek következményeit érzékelhetjük a magyar sport fejlődésén.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 25-i lapszámában jelent meg.)