Szalay Balázs már álmodik a Dakarral

 

– Miért döntött úgy, hogy visszatér?
– Az utóbbi években az Africa Race-t választottuk, ami tényleg nagyon jó volt, és felidézte bennünk az emlékeket, amelyek miatt annak idején a sivatagi versenyzésre adtuk a fejünket – de az, hogy a mezőny a negyvenedik Dakar-ralira készül, valamit megmozdított bennem mondta Szalay Balázs, aki 12 alkalommal állt rajthoz a Dakaron, ebből nyolcszor célba ért, itthon mindkettő rekordnak számít.

– Szerepet játszik a döntésében, hogy az útvonalon ismét vannak sivatagi szakaszok?
– De még mennyire! Peru visszatérésével várhatóan megint lesznek emlékezetes napok a Dakaron. Nekem külön motiváció, hogy Bolíviában még nem versenyeztem, ez lesz a harmincnegyedik ország, amelyben megméretjük magunkat.

– Ez tényleg ennyit számít?
– Nekem nagyon sokat. Szeretek új országokat felfedezni, s ez valahol tényleg felfedezés, hiszen például Kínában a Góbi sivatag azon részére, ahol az idén a Silk Way ralin versenyezve jártunk, egyszerű turistaként nem lett volna könnyű eljutni.

– Nem riasztja, hogy Bolíviában a versenyzők közül is sokan nehezen viselik a magaslatot?
– Nekem nincs bajom a magaslattal, a dél-amerikai Dakarokon mindig 4726 méteren léptük át az argentin-chilei határt Paso de San Franciscónál, és sohasem volt semmi bajom. Sőt, mielőtt elérjük a határt, úgy 4300 méteren van egy gyönyörű, kristálytiszta vizű tó, ott mindig kiszállok, hogy fényképeket készítsek. Bunkoczi Laci nehezebben viseli a magaslatot, de majd szerzünk neki kokacserjelevelet, hogy azt rágcsálja, a helyiek is azzal hígítják a vérüket, hogy ne érezzék rosszul magukat.

– Huszonkét éve indult az első Dakarján. Mennyit változott a verseny azóta?
– Rengeteget. Hogy csak egy szembeötlő változást említsek: akkoriban rövidnadrágban és pólóban ültünk a versenyautóban, ma pedig már nem csupán a tűzálló overall, de a tűzálló aláöltözet is kötelező, nem beszélve a fej- és nyakvédőrendszerről. Annak idején csak a mezőny huszonnyolc-harminc százaléka tudott célba érni, mára ez a szám megduplázódott.

– Ezáltal nem veszített a varázsából a sivatagi show?
– Nem, csak megváltozott a motiváció. Ma már végigmenni nem olyan nehéz, ám probléma nélkül végigmenni és jó eredményt elérni… Nos, az nagyon nehéz.

– Önök mennyit változtak?
– Mi is sokat. A csapatmunka és a technikai háttér sokkal jobb lett, és Lacival mi is fejlődtünk, szerencsére.

– A bajtársiasság még mindig megvan a Dakaron?
– Amióta egy kicsit előrébb autózunk, kevesebbet találkozunk vele, de az ötvenedik helyezettől hátrafelé ma is ugyanúgy húzzák-vonják egymást a versenyzők, mint annak idején. Ma már sokkal több a profi és félprofi induló, aki a saját versenyére koncentrál. Régen az első tízbe-húszba be lehetett férni szerencsével, ma az első tíz közelébe kerülni szinte lehetetlen.

– Akkor mi lehet a cél?
– Hogy mindennap kihozzuk magunkból, ami bennünk van, hogy körömszakadtáig küzdjünk. A Dakaron amúgy is ez az aranyszabály: mindig csak a következő szakaszig nézz előre, mindig csak a következő napra koncentrálj!

– Álmodik a versenyzéssel?
– Többször is volt már, hogy arra ébredtem, nyomom a gázpedált. De olyan is volt már, hogy közeledtünk a szakadék felé álmomban, és a fék helyett a gázt nyomtam…

– Jól hangzik.
– Ennél cifrább dolgok is megtörténtek a valóságban a Szaharában. Az első néhány versenyen átélt afrikai botladozásokat sohasem fogom elfelejteni. Érdekes egyébként, hogy a gond nélkül eltelt napokra alig emlékszem, de azokra, amelyeken problémánk volt, vagy kiestünk, meg a nagy „megmenekülésekre”, annál inkább. Azokat szinte tökéletesen fel tudom idézni. Azért bízom benne, hogy ezekből lesz kevesebb az előttünk álló Dakaron…