Szabadság és halál

„Uhraim!” – és abban pillanatban négy magyar fiatalember ruhástól és cipőstől vetette magát a Dunába a Pozsony–Dévény–Pozsony útvonalon közlekedő sétahajóról. A megállapodás szerint jelt adó, raccsolva beszélő Fekete Gábor úszóedző és három társa, az 1948-as olimpián száz méter gyorson 19 évesen hetedik Szilárd Zoltán, valamint az ob I-es vízilabdázó Joó Sándor és a kerékpározó Payer Károly 1956. augusztus 19-én ugrott a halál torkába, amikor a hajó több száz utassal a fedélzetén visszafordult Pozsony felé a dévényi vár vonalában.

Mindannyiuk hasonlóképpen vélekedett a Rákosi-rendszerről, és miután elvetették az átjutás lehetőségét a szárazföldi határon, azaz a vasfüggönyön, eldöntötték, hogy a Duna segítségével hagyják maguk mögött a szürke, sivár magyar valóságot. Napokkal korábban elutaztak Pozsonyba, hogy felmérjék a terepet, többször is tesztelték, merre és hogy halad a sétahajó, így azt is jól tudták, háromtagú legénységgel a fedélzetén és – ravasz, áldozatát leső cápaként, nem pedig játékos delfinként – csehszlovák őrnaszád kíséri a vízen.

Az észlelt körülményeket figyelembe véve a jobb fedélzeten, hátul helyezkedtek el, hogy amikor balra fordulva száznyolcvan fokos fordulatot vesz a vízi monstrum, ők az osztrák felségvíz közvetlen közelében rugaszkodjanak el a remélt szabadság résnyire nyitott kapuja felé. Szilárd úgy emlékezett a vízbe érés előtti pillanatokra, hogy alighanem élete leghosszabbra sikerült rajtfejesét produkálta, amellyel tetemes előnyt szerzett volna egy szimpla úszóviadalon. Az aznapi versenyt azonban az ember legnagyobb, előbb-utóbb mindig győzedelmeskedő ellenfelével, a halállal vívták.

A hajón megtett felderítő útjaikon úgy értesültek, nem biztos, hogy van éles fegyverük a szolgálatot teljesítő határőröknek, vagy ha van is, osztrák felségvizeken úgysem használhatják. Ez elég muníciót adott ahhoz, hogy vállalják a szökés minden kockázatát, ugyanakkor inkább csak magukra erőltették a nyugalmat. Ez derül ki Szilárd szavaiból, amelyeket a vele a rendszerváltás után találkozó, a „nagy ugrásról” a Nemzeti Sportba 1991-ben és 1992-ben három cikket író Martinkó Károly jegyzett le:

„Tudtuk, hogy egy óra múlva olyat teszünk, ami a hajón velünk utazó több mint ezer ember számára felér egy izgalmas krimivel. De mi nem nézők leszünk, akiket legfeljebb az a baj érhet a »film« megtekintése közben, hogy az izgalomtól hevesebben ver a szívük, vagy felszökik a vérnyomásuk. Nem szeretném az idő távlatából sem megjátszani a rettenthetetlent, ezért bevallhatom: gyötört minket a balsejtelem. A hetedik érzékünk azt súgta, hogy előre nem látott hatalmas veszély fenyeget minket”.

Miután a Nabongának becézett Fekete szája szólásra nyílt – „Uhraim…” –, a hatalmas lendületet vevő Szilárdnak mélyre úszva sikerült kikerülnie a lapátkerekek keltette örvényből, mintegy ötven métert tempózott a víz alatt, miközben megrémülve hallotta a sorozatos lövések Duna által megszűrt hangját. Amikor kénytelen volt felbukni a levegőért, már saját szemével látta, mint okádják a tüzet társaira a géppisztolyok, és ő kétségbeesve kiabálta: „Víz alá! Víz alá! Bukjatok víz alá!” Ezzel persze magára irányította a figyelmet, és nagy sebességgel megindult feléje az őrnaszád, amelyről a magas mellvéd mögött állva nem tudtak célozni a határőrök – inkább a gázolást választották kivégzési módnak. Szilárd még időben igyekezett a lehető leggyorsabban alámerülni és újra célba venni az osztrák partot, ám ekkor mintha belekapott volna lábába a propeller – szerencséjére csak a nadrágját tépte le róla.

Most már egyértelműen ő lett a célpont, hallotta a pattogó lövéseket, miközben egy nagy, sziklaszerű kőben is megkapaszkodott a folyó fenekén, hogy ne sodorja a víz a puskacsövek elé. Aztán minden elcsendesedett, ő felrúgta magát a felszínre, és látta, ahogy Joó Sándor mozdulatlan testét sodorja az ár. Az őrnaszád tőle negyven-ötven méterre lehetett, s miután újabb sorozatukkal sem találtak a határőrök, Szilárd újra a víz alatt közeledett Ausztria felé, majd a parti termésköveket elérve őrült módjára kapaszkodott fel a parton, miközben pattogtak körülötte a puskagolyók. Csak rohant és rohant a talpába maró köveken, majd a szántóföldön. Félúton egy ház és a part között – nagy megkönnyebbülésére – embereket látott kijönni az épületből, végül liszteszsákként esett össze. Az ausztriai házban születésnapi zsúrt tartottak – ő pedig másodszor is megszületett.

Joó Sándor és Fekete Gábor nem élte túl a halállal folytatott versenyt. Joó ötvenkét helyen átlyuggatott testét 1956 szeptemberében Kolozsnémánál vetette ki a víz, és 1957 tavaszán került elő egy hagyma- vagy krumpliföldből. Fekete kivetett holttestét azonosítani tudták, a pozsonyi zsidók tisztességgel eltemették. Payer nem halt meg, őt az őrnaszádba húzták, és alaposan elagyabugyálták, később átadták a magyar határőröknek. Eljárást indítottak ellene, de az ítélethirdetés napján vissza is nyerhette szabadságát, mert cselekedete amnesztia alá esett. 1983. október 21-én, a születésnapján hunyt el.