Címlapsztori: mintha Federerből, Nadalból és Djokovicsból gyúrták volna Alcarazt

2002-ben került fel legutóbb más neve a wimbledoni győztesek falára, mint Roger Federeré, Rafael Nadalé, Novak Djokovicsé vagy Andy Murray-é. A 20 éves spanyol, Carlos Alcaraz törte meg a nagy négyes sorozatát, méghozzá úgy, hogy az egyetemes sport jelenlegi egyik legértékesebb és legnehezebb tettét vitte véghez: legyőzte Djokovicsot a wimbledoni centerpályán, erre legutóbb 2013-ban Murray volt képes. A szerb így maradt 23 Grand Slam-trófeánál, de a US Openen sem esélytelen a sikerre, azt meg jelenleg nem tudhatjuk, Rafael Nadal januárban milyen állapotban tér vissza az elitbe.

Két éve már augusztus végén lezárta az esztendőt lábsérülése miatt, akkor olyan jót tett neki a pihenő és a feltöltődés, hogy tavaly rögtön megnyerte az Australian Opent, aztán a Roland Garrost is. Az biztos, hogy mostantól záros határidőn belül nem lesz olyan Grand Slam-torna, amelyet Alcaraz ne kezdene esélyesként – így, hogy a papíron leggyengébb borításán is diadalmaskodott, hatalmas bajban vannak a vetélytársai. A legutóbbi két hétben tökéletesen beárazta a Sztefanosz Cicipasz, Danyiil Medvegyev, Andrej Rubljov, Casper Ruud és Alexander Zverev nevével fémjelzett, jelenleg 24 és 27 év közötti generációt, amelynek eddig nem jött össze az áttörés, és valószínűleg már nem is fog, hiszen közben már ott van a spájzban Holger Rune és Jannik Sinner, akik nagyon tehetségesek, és talán nem is ijednek meg a saját árnyékuktól.

A tavalyi döntős ausztrál Nick Kyrgios, aki sérülése miatt kihagyta a londoni tornát, korábban úgy vélekedett, füvön egyedül az olasz Matteo Berrettini lehet képes nehézséget okozni Djokovicsnak – Berrettini ehhez képest a nyolcaddöntőben a megnyert első szett után elvesztette a következő hármat Alcaraz ellen. Legyünk azonban igazságosak Kyrgiosszal szemben: ahogyan Alcaraz betört az elitbe, erre a sebességre még a rutinos, minden hájjal megkent róka, Djokovics sem számított. Aki egyébként úgy véli, valóban igaz, hogy a spanyol titán átvette Federer, Nadal és az ő játékának legjobb elemeit: Nadaltól például a „spanyol bika” mentalitást, a harcosságot és a védekezést, tőle, vagyis Djokovicstól a szinte már elcsúszva, kitekeredett helyzetből visszakanalazást és a kétkezes fonákot, valamint ugyancsak a védekezését, s bár ezt már csak mi tesszük hozzá, van Alcarazban némi federeri elegancia is. A szerb legenda kijelentette, sosem játszott Alcarazhoz hasonló teniszező ellen, és úgy véli, a kétszeres majorgyőztes alkalmazkodóképessége lehetővé teszi, hogy hosszú távon sikeres legyen minden borításon.

A világelső vasárnapi nagy győzelmét követő sajtótájékoztatón kijelentette, a Roland Garros óta teljesen más játékossá vált. A párizsi elődöntőben begörcsölt, a szintén Djokovics ellen vívott csata két szetten át, 1–1-ig éppolyan fantasztikus volt, mint a wimbledoni finálé, ám a következő két játszma Alcaraz problémái miatt értékelhetetlennek bizonyult. Elárulta, sokat tanult a június 9-én lejátszott mérkőzésből, és ezzel összefüggésben kicsit másként is készült mentálisan az újabb Djokoviccsal szembeni csatájára, amelynek megnyerésével ő lett minden idők harmadik legfiatalabb bajnoka a füves Grand Slamen a német Boris Be­cker (ő még nem volt 18 éves, amikor 1985-ben diadalmaskodott, ez a rekord gyakorlatilag megdönthetetlennek tűnik) és a svéd Björn Borg után.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy bár az elején Alcaraz nem kapta el a fonalat, a második játszmától kezdve minden idők egyik legfantasztikusabb wimbledoni döntőjét hozták össze Djokoviccsal, hasonlót a 2007-eshez és a 2008-ashoz, amelyet előbb Federer nyert meg Nadal ellen, aztán szerepet cseréltek. Alcaraz elkezdte élvezni a játékot, szenzációsan variálta a játékot, ha kellett, rövidített, ha arra volt szükség, kockáztatott, és olyan pontos, erős tenyerest ütött, amire az egyébként lehetetlennek tűnő labdákat is visszakanalazó Djokovics rá sem mozdult. Pontosan tudta, beszélt is róla, ha elveszíti a második szettet, neki harangoztak, viszont a rövidítésben tőle szokatlan módon két egyszerű fonákot is a hálóba vágott Djokovics, ezzel visszaadta a spanyol fiatal hitét – amikor kettő nullára vezetett majorön, a mérkőzések közül 252-t megnyert Djokovics és csak egyet veszített el.

A győztes Alcarazt nem törte meg a délszláv szokásos méltatlankodása, perlekedése a székbíróval, a harmadik szett utáni, a szabályoknak egyébként megfelelő hosszú mosdószünete – azt már gyermeki döbbenettel nézte, amikor riválisa az ötödik szettben, adogatása elvesztése után szanaszét törte az ütőjét a hálótartón. A legjobb minőségű teniszt produkálták a felek, a lelátón ülő Daniel Craig vagy Brad Pitt is elégedetten csettinthetett, nemhiába választották vasárnap délutáni elfoglaltságuknak a férfi egyes wimbledoni döntőjét. Egészen hihetetlen az is, hogy 2021 óta ez csak a harmadik veresége volt Djokovicsnak Grand Slamen, abban az esztendőben Medvegyev múlta felül New Yorkban, egy évvel később Nadal Párizsban, a mostani történetet meg már jól ismerjük.

Carlos Alcaraz idei 51 mérkőzéséből 47-et megnyert (egyik legyőzője Marozsán Fábián volt Rómában), és máris biztosította helyét az évzáró ATP-világbajnokságon, amelyen már tavaly is részt vehetett volna, ha nem sérül meg. Ragyogó pillanat volt, amikor hihetetlen győzelme után felment a páholyába, és átölelte könnyeivel küszködő mesterét, Juan Carlos Ferrerót. A tanítvány máris megelőzte trénerét, aki egyetlen Grand Slam-sikert számlált játékosként – edzői pályafutása rendkívül eredményes lesz, ezt máris leszögezhetjük.