Costa még sincs elátkozva

Amikor 1995-ben, a legjobb nyolc között a szédületes játék sem volt számára elegendő az akkoriban minden salaktornát megnyerő Muster ellen, azt mondták róla: jövőre ő lesz az úr Párizsban, mert minden képessége megvan ahhoz, hogy egyszer bajnok legyen a Roland Garroson. Nem lett az. Azóta egyszer jutott el ismét a negyeddöntőig (2000), egyébként nem sok vizet zavart sem Párizsban, sem másutt, igaz, 1997-ben nyolc közé jutott az Australian Openen, ahol végül Sampras búcsúztatta, öt keserves szettben. Aztán beleszürkült a mezőnybe. Egy-egy elismerésre méltó győzelmecske, néhány bajnoki cím az ATP-körversenyen, 1999 óta annyi sem.
Hogy az idén valami megmozdult benne, azt már tavasszal sejteni lehetett, egészen jó eredményeket ért el a salakpályákon, arra azonban senki sem számított, hogy megszerzi az első helyet Párizsban.
Albert Costa elhódította első Grand Slam-trófeáját.
Életében nem játszott még döntőt ilyen rangos viadalon, a finálé közelébe sem került korábban, hanem az idén, amikor megnyílt előtte az út, azonnal kihasználta a talán soha vissza nem térő alkalmat. Egyetlen nehéz mérkőzése volt a hétből, az argentin Guillermo Canas elleni, azt csak ötben tudta "megoldani”, onnantól kezdve viszont nem ismert könyörületet, a négy között átgázolt Alex Corretján, és valami hasonlót tett vasárnap Juan Carlos Ferreróval is, az idei Roland Garros utolsó mérkőzésén.
1:1-nél huszonöt percen át állt a játék az eleredő eső miatt, aztán visszajöttek, és Costa azonnal elvette szerencsétlen János Károly kedvét. Egyhuzamban tizenegy gémet rakott el, kevesebb mint egy óra alatt 6:1, 6:0-s előnyre tett szert, és nem érdemtelenül. Káprázatosat alakított, jószerével azt csinált, amit csak akart, ejtései, illetve a rossz lábra visszaküldött ütései láttán tényleg nem hitt az ember a szemének.
Meg annak sem, ahogyan Ferrero viszonyult a mérkőzéshez. Kereste, de nem találta meg a játékát, méteres outokat ütött, vagy ha azt nem, akkor olyat, ami után Costa rögtön támadni tudott. A harmadik szettben mintha megcsillant volna előtte valami lehetőségféle, nem hibázott annyit, Costa játéka közben visszaesett (volt honnan…), nagyjából ezért tudta megnyerni ezt a felvonást.
Az összkép azonban nem változott, legfeljebb annyiban, hogy Ferrero már csak centikkel tolta a vonalon túlra a labdát, mint ahogy a meccspontnál – ekkor kettős hibát ütött.
Egyébként nem volt látványos Costa öröme a sorsdöntő megmozdulás után, bár földre rogyott, az arcáról mintha azt lehetett volna leolvasni: az ölébe hullott a győzelem.
De hogy megérdemelte, az egyszer biztos.