Brazil Irapuato – a pályán is

Szimbolikus ráadásul, hogy éppen a németek gyalulták le így a hazai csapatot, hiszen ha azt vetjük össze, hogy hogyan produkál a két ország a vb rendezése szempontjából, akkor nagyjából ott is 7–1-re fognak nyerni a 2006-os torna házigazdái.

Előző írásombana brazil rendezést a mi Irapuatónkhoz, a mexikói vb-n a szovjetektől elszenvedett 6–0-s vereségünkhöz hasonlítottam – ezt a mérkőzést még inkább lehet ahhoz mérni, hiszen nem nagy bátorság kijelenti, hogy a jövőben ez hasonló szerepet fog betölteni Brazíliában, mint nálunk az 1986-os.

A brazilokat persze nem kell különösebben sajnálni (könnyen lehet, hogy ők előbb játszanak újra vb-elődöntőt, mint hogy mi egyáltalán kijussunk megint egy világbajnokságra), de a torna egésze szempontjából komoly jelentősége van ennek a méretes pofonnak.

Eddig ugyanis a hazai csapat szereplése volt a takaró, amellyel úgy-ahogy el lehetett fedni a bajokat.

Tudta eddig is mindenki, hogy a rendezéssel gondok vannak, hogy a brazil lakosság jelentős része tiltakozik a vb ellen, de az a hangulat, amely a stadionokban és akár az utcákon is körbevette a nemzeti csapatot, az a bizakodás, hogy hazai földön lehet meg az újabb rekordot jelentő hatodik világbajnoki cím, valamennyire kozmetikázni tudta a vb megítélését. Na nem mintha eddig parádézott volna a brazil válogatott, sőt – kis túlzással egyetlen jó meccsük sem volt, amelyen meggyőző játékkal tudtak volna nyerni (a szétesett Kamerun elleni találkozót ne vegyük ide), de legalább az eredmények jöttek, a csapat két sikertelen vb után újra ott volt a legjobb négy között, és úgy tűnt, reális esélye van arra, hogy otthon tartsa a trófeát.

Eddig lehetett abban bizakodni, hogy „minden jóra fordul", azaz a világbajnoki cím a tiltakozókat is meglágyítja majd, a siker után könnyebben el lehet fogadtatni az esetleges gazdasági kudarcokat, vagyis hogy a stadionok utóhasznosítása finoman szólva is kérdéses, a rájuk fordított pénz többszöröse volt a szükségesnek, és gyakorlatilag elmaradt a tervezett infrastrukturális beruházások (közlekedésfejlesztések, városrehabilitációk stb.) többsége, amelyek a vb-rendezés igazi hasznát adhatták volna.

Nincs már azonban mentség, a braziloknak könyörtelen szembe kell nézniük a teljes bukással.

Bronzérem persze még lehet a dologból, de Brazíliában ez nem ér sokat, ráadásul akkor is mindenki az elődöntőre fog emlékezni erről a vb-ről, ahogy nálunk is a 6–0 maradt meg Mexikóból, nem az azt megelőző sikerek. Vagy hogy egy másik magyar hasonlatot mondjak: mi is kikaptunk 7–1-re hazai pályán a jugoszlávoktól vb-pótselejtezőn 1997-ben, de senkinek nem az jut róla az eszébe, hogy 1986 óta az a pótselejtező volt a legnagyobb sikerünk. (Szenzációs egyébként, hogy a köztévében a tegnapi 7–1 két szakértője éppen Bánfi János és Halmai Gábor volt. Kár, hogy a műsorvezető nem akarta/tudta/merte megkérdezni őket azélményeikről. Pedig a két meccs lefolyása is hasonló volt: 5–0 a szünetben, 7–0 a második félidőben, szépítés a végén.)

Puskaporos hordón üldögéltek tehát eddig a brazil rendezők, és csak abban bízhattak, hogy a játékosok a pályán valahogy majd megoldják – nem oldották meg, sőt, ők maguk nyomták bele az égő fáklyát a puskaporba. Jól mutatják ezt a tegnapi meccs után kitörtzavargásokBrazília-szerte.

Éppen az elődöntő helyszínén, Belo Horizontébanszakadt leegy közlekedési felüljáró néhány napja, maga alá temetve embereket, járműveket és álmokat – kiválóan jelképezve, hogy hogyan sikerült a rendezőknek megvalósítaniuk az emlegetett infrastrukturális fejlesztéseket. Ugyanilyen jelkép immár a 7–1 is.

A nagy különbség persze az, hogy a szakmai vezető, Luiz Felipe Scolarivállalta a felelősségeta 7–1-ért, ami persze megint csak inkább szimbolikus, de mindenképpen dicsérendő.

Vajon a gazdasági kudarcokért is vállalja majd valaki a felelősséget?!

SZABADOS GÁBOR