Törőcsik (és társai)

Törőcsik (és társai)

AJÁNLÓ

Élet a futball után – kihívás minden futballistának.



Könnyű az alkoholra fogni Törőcsik András tragédiáját (merthogy az nem kérdés, hogy esetében akkor

is tragédiáról kell beszélni, ha remélhetőleg felépül legutóbbi balesetéből), de a probléma ennél

lényegesen általánosabb.

Miért nem találja helyét az életben a magyar labdarúgók jelentős hányada játékospályafutásuk

befejezése után?

Ez ugyanis a fő kérdés – az pedig mindenkinek az egyéni sorsától, habitusától, szerencséjétől függ,

hogy a „nem találja a helyét” kitétel egy korábbi ünnepelt klasszishoz nem illő munkát jelent, teljes

alkoholizmust, a kettő valamilyen keveredését vagy valami egészen mást.

Rengeteg hiányosságot lehetne felsorolni a közeli és távoli múlt magyar futballistáinak menedzselésével

kapcsolatban (a legtöbb esetben maga a menedzselés hiányzott), de az egyéni emberi történeteket

tekintve kétségkívül az a legnagyobb hiba, hogy a labdarúgók egyáltalán nincsenek felkészülve és

felkészítve a sporton kívüli életre. A „sporton kívüli” itt a kulcs: a labdarúgók zöme nincsen tisztában

azzal, hogy a labdarúgás berkein belül vélhetően már nem lesz számára hely. Dicséretes például, ha

egy játékos tudatosan készül az edzői karrierre, de ez nem elég – a futballistának nem csak arra kell

felkészülnie, hogy elhagyja a pályát, hanem arra is, hogy elhagyja a sportágat.

Ez puszta matematika: egy csapaton belül nagyjából 10:1 az aránya a játékosoknak és az edzőknek (20-

30 fős játékoskerethez néhány fős edzői stáb), amiből logikusan következik, hogy a labdarúgók legfeljebb

10%-a fog tudni csak elhelyezkedni bármilyen szintű edzőként.

A végeredményt pontosan látjuk: több száz magyar pro-licenszes edző van, ők működhetnek csak az

NB I-ben vezetőedzőként, de nekik 16 kispadon kellene osztozniuk. Arról nem is beszélve, hogy az edzői

karrier lényegesen hosszabb lehet, mint a játékosi – lásd például Garami Józsefet, akinek sok korábbi

játékosa már szintén edzőként dolgozik –, vagyis az edzői szakmából nagyságrendekkel kevesebben

lépnek ki, mint ahányan be szeretnének lépni.

A többség így kimarad, és egymás után nyilatkozgatják a Nemzeti Sportban, hogy „csak a belső kör tagjai

kaphatnak munkát”, „én nem vagyok olyan nyomulós, mint mások”, „nincsen szükség a tudásomra”

stb. stb. Ez az óriási túlkínálat eleve belekódolja a rendszerbe a feszültséget, a gyűlölködést – holott

a megoldás az lenne, ha az edzőnek készülő labdarúgók kétszer, háromszor, tízszer, százszor is

meggondolnák, hogy inkább civil foglalkozást válasszanak maguknak. Az élet a fentiek alapján úgyis erre

kényszeríti őket, jobban járnak hát, ha eleve erre készülnek.

Ami pedig a „belső kört” illeti: kevés olyan belterjes közeg van, mint a sport, és azon belül is a

labdarúgás. Aki próbált már kívülről érkezve (azaz játékosmúlt és vezetőkhöz fűződő kapcsolatok nélkül)

szerepet vállalni a magyar futballban, az pontosan tudhatja, hogy nehéz, szinte reménytelen ez a feladat

– sokkal nehezebb, mint egy volt játékosnak NB I-es kispadhoz jutni.

(Csak kiegészítésképpen teszem hozzá, hogy a futballisták futballtól való elszakadása nemcsak

karrierszempontból, hanem mentálisan is komoly feladatot jelent: feldolgozni a változásokat, elfogadni

a szerepek kicserélődését. A fenti, „miért nem kapok edzői munkát?” típusú nyilatkozatok mellett a

másik kedvencem egy-egy régi csillag „nem engedtek be a stadionba” kezdetű monológja, amelyben

elpanaszolja, hogy a biztonsági őr nem ismerte fel a bejáratnál, így nem tudott bemenni a meccsre.

Holott nincs olyan NB I-es klub, amelyik ne adna tiszteletjegyet egy korábbi klasszisának – ha az kéri.)

Tudom persze, hogy nem csak az edzői pálya biztosíthatja a sportág berkein belül maradást a kiöregedő

játékosoknak, de az egyéb pozíciók (klubvezető, menedzser stb.) ugyanúgy igénylik a civil készülést,

hiszen többségüknél – ideális esetben – szükség van valamilyen végzettségre és/vagy tapasztalatra. Örök

kérdés, hogy abból lesz-e a jobb klubvezető, akinek nincs sportmúltja, de van üzleti tudása-tapasztalata,

vagy abból, akinek van sportmúltja, de nincs üzleti tudása-tapasztalata. A klubtulajdonosok, akiknek a

vállalkozásaik között rendszerint a futballklub a legféltettebb kincsük, leginkább megbízható, kipróbált

emberekre bíznak feladatokat, bármelyik irányból jöjjenek is – a volt labdarúgóknál azonban a megfelelő

tudás hiánya komoly deficit lehet.

De gyorsan hozzá kell ehhez tenni, hogy rengeteg pozitív példával is találkoztam már. A mai labdarúgók

közül sokan tanulnak már a játékos-pályafutásuk alatt, lényegesen többen, mint korábban – én magam

is többeknek segítettem például szakdolgozatok, üzleti tervek elkészítésében vagy egyszerűen csak

vizsgára készülésben.

De nagyon messzire kanyarodtunk Törőcsik Andrástól...

Anélkül, hogy felmentenénk őt a hibái alól (hiszen a saját gyengesége nyiván főszerepet játszik a

történetében), a saját korszakának is áldozata, mivel az ő generációját érinti leginkább mindaz, amiről

fentebb írtam. Talán úgy tűnik, mintha két külön témáról beszélnénk, pedig a kettő összefügg: a

futballisták karrierjének egyik legnagyobb kihívása csak akkor kezdődik, amikor a karrier véget ér. És a

labdarúgó kezében van a lehetőség, hogy eldöntse, hogyan ér véget.