Körmöcbánya nem lett magyar Kitzbühel

A londoni székhelyű Time Out magazin 2021-ben ötvenes listát tett közzé felsorakoztatva a világ legszebb filmszínházait, és nagy büszkeségünkre az előkelő tizedik helyre rangsorolta a budapesti Puskin Mozit. Az 1895–1896-ban emelt négyemeletes bérház földszintjén (és első emeletén) már 1926 novemberében megnyitották elődjét, az elegáns Fórum mozgószínházat, amelyben három éven át némafilmeket vetítettek élő zenekari aláfestéssel, 1929. szeptember 30-án pedig Magyarországon először itt „szólalt meg” a mozi, azaz itt pergett első alkalommal hangosfilm (két rövidfilm: Abe Lymann jazzband, Benjamino Gigli előadásában a Parasztbecsület  nagyáriája, valamint  Az éneklő bolond  című 105 perces amerikai alkotás Al Jolsonnal a főszerepben).

No de történt sok minden más is a Kossuth Lajos utca 18. szám alatti épületben, mielőtt filmszínházzá alakították volna az alsó két szintet. 1906 és 1923 között a többször tulajdonost váltó Magyar Világ kávéház csábította a vendégeket, a (fél)emeleti különterem többek között egyesületek tanácskozásainak, üléseinek adott otthont, itt volt például törzsasztala a Magyar Athleticai Clubnak vagy az 1908 januárjában alakult Magyar Sí Klubnak. Az M. S. K. hathatós közreműködésével – 14 egyesülettel, összesen mintegy 400 taggal – 1913. július 15-én itt alakult meg a Magyar Síszövetség, amely szeptember 10-re hívta össze első ülését, és a jelenlévők többek között elhatározták, hogy 1914 januárjában országos, februárban nemzetközi versenyt rendeznek. 

Cikkünk apropója a 110 évvel ezelőtt, 1914. január 18-án Körmöcbányán a szövetség égisze alatt megtartott első síviadal, amelyet megelőzött az osztrák Georg Bilgeri irányításával zajló ötnapos sítanfolyam. (Korábban a Magyar Sí Klub szervezett versenyeket, többek között az első három magyar bajnokságot 1911 és 1913 között Tátraszéplakon.)

„Itt tisztán a sívárosról, a jövendő magyar Kitzbühelről akarok egyet-mást írni. Ezen szempontból Körmöcbánya fekvése rendkívül szerencsés. Már magában véve az a körülmény, hogy magassága eléri csaknem a 600 métert (565 m), és így Magyarország legmagasabban fekvő városainak egyike, biztosítékot nyújt arra nézve, hogy tele hosszú és kemény, hogy környéke hódús. A város maga katlanszerű, szűk mélyedésben fekszik, ami talán területi fejlődésének nagy kerékkötője, de festőiesség és a sísport szempontjából egyaránt előnyös” – jellemezte Körmöcbányát a szövetség ügyvezető alelnöke, Schwicker Richárd a Turistaság és Alpinizmus 1913–1914/8. számában. Nos, a kirobbanó első világháború, majd a trianoni békediktátum nyomán elszenvedett területvesztés miatt Körmöcbányából sohasem lett magyar Kitzbühel, ám az 1914. január 18-i verseny révén jár neki a sporttörténeti helyszín titulus.

De lássuk, milyen körülmények vártak a 18 résztvevőre…

A korabeli beszámolók szerint pompás hóviszonyok, verőfényes idő és a szívélyes vendéglátás avatta emlékezetessé az eseményt, ami pedig a terepet illeti: „A szkalkai menedékháztól Kékellőig fagyott talajon porhó és dér, a síjek részére kifogástalan vezetéssel. Kékellőtől Körmöcbányáig az I. oszt. távverseny pályája részben mélyútban vezetett, amely letaposott, fagyos hóval volt fedve.”

Az ugróversenyt közvetlenül a vasútállomás felett, a Kremnitzer Stoss oldalában lévő gyakorlóréten emelt sáncon rendezték meg.

A 13 kilométeres I. osztályú távversenyt a Magyar Sí Klubot képviselő Delmár Walter nyerte meg 29:50 perces idővel, öt és fél perccel megelőzve a második helyezettet, ugrásban a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (B. E. T. E.) sportolója, Kaczander Ernő végzett az élen – más kérdés, hogy ebben a két számban hárman, illetve ketten indultak, a két II. osztályú viadalon pedig tizenketten, illetve hárman mérettek meg. A napot a II. osztályú távversenyen történt súlyos baleset árnyékolta be, ám senki sem gondolta volna, hogy a balszerencsés bukás közvetve egy 25 éves sportember halálát okozza…

A B. E. T. E. sportolója, az 1909-ben ötven hegycsúcsot megmászó Laufer István egy gyors lesiklószakaszon a puha és mély porhóban nem tudta idejében bevenni a kanyart, és esés közben egyik síbotjának vashegye átszúrta a lábikráját. A botot ő maga húzta ki a sebből, majd a Kékellőre, onnan szánnal Körmöcbányára szállították, és elsősegélyben részesítették. Másnap reggel már Budapesten vizsgálták meg, délelőtt haza is engedték a szanatóriumból, de mert állapota nem javult, kórházban kezeltette magát. Ez sem hozott eredményt, így az Ilka utcai Gondviselés kórházban gyógyították. Miután hazakerült, botra támaszkodva tudott járni, de megint visszaesett, újra a Gondviselés következett. Eredmény híján a Herzl-féle fasori szanatóriumba vetette bizalmát, hiába. Heteken át szenvedett, lázálmok gyötörték, és április 21-én elhunyt.

„Senki sem tud megfelelni a kérdésre, vajjon már ez a sebesülés magában hordta-e a halálnak csíráját, vagy hosszas betegeskedése folyamán idegen ok fejleszté oda a mérgezést, hogy három hosszú hónap múltán, ahelyett, hogy a Tátrában ünnepelte volna barátaival a húsvétot, ravatalára mentünk koszorút helyezni” – merengett el Komarnicki Román, az akkor 26 éves kiváló hegymászó, később híres ügyvéd.

A február 21-én rendezett nemzetközi viadalt és magyar bajnokságot Baján Arthur nyerte meg, miután az I. osztályú távverseny (második hely) és az ugrás (első hely) összesített eredménye alapján ő teljesített legjobban (1930-ig egyedül északi összetettben lehetett elhódítani a bajnoki címet, kivétel 1921, amikor csak ugrásban rendeztek bajnokságot). A körmöcbányai győzők is indultak, a húszéves Delmár a harmadik helyen végzett, míg az ugrásban második Kaczander lemaradt a dobogóról összetettben.

Aztán alig telt el fél év, Kaczander népfelkelő mérnök a budapesti erődítményépítészetnél sáncmunkálatot vezetett; novemberben már a galíciai harctéren tette a dolgát; 1915. januárban írt levelében többek között arról számolt be, hogy az orosz beletrafált az őrházba, ahol aludni akart, de a lövések még a találat előtt kizavarták az ágyából; a tavasszal pedig már a Karszt-fennsíkon küzdött az állandóan fújó száraz, hideg széllel, a bórával (is). Delmár (aki az 1920–1930-as években Európa-hírű autóversenyzőként aratta le a babérokat itthon és külföldön, ugyanakkor a sísporthoz sem lett hűtlen) a háború első hónapjaiban „az önkéntes automobil-testületben teljesít szolgálatot autójával együtt (a honvédelmi minisztérium mellé beosztva) s így részt vett úgy a déli, mint az északi harctér hírszolgálatában. Legutóbb a Tátra alján tartózkodott pár napig, s szabad perceiben felkereste okt. 8-án sível a Batizfalvi tavat, 9-én a Fonatost kb. 30 cm-nyi kitűnő porhóban”  – írta a Turistaság és Alpinizmus 1914–1915/4. száma.

Az 1914. januári és februári síviadalokat követően legközelebb négy év múlva, 1918. február 1–2-án Tátraszéplakon rendezett versenyt a szövetség, utána viszont el kellett felejteni a Magas-Tátrát, és meg kellett békélni a Normafa környékével, Dobogókővel és Galyatetővel.