Itthon néha nehezebb

– Beszéltél Kassai Viktorral? – kérdezik a szerkesztőségben.

– Nem vette fel, de a telefonszám biztos jó.

– Miből gondolod?

– Mert ez a telefon nem csörög, hanem sípol.

Kassai Viktor 12. lett a Nemzeti Sport játékvezetői rangsorában (Arany Tamás végzett az első helyen). Ez nagy meglepetés, hiszen a 34 esztendős bíró a legtöbbet foglalkoztatott magyar, az egyetlen első kategóriás magyar az UEFA-nál. Ami tehát külföldön több mint jó, idehaza kevés.

A játékvezető tavaly szintén a 12. volt – csakhogy a világranglistán. Ezek szerint jól állunk, az első tizenegy csak magyar lehet...

Kíváncsi voltam, hogy egy nemzetközileg elismert, első kategóriás bíró a 2008-as Argentína–Nigéria olimpiai döntővel a háta mögött miképpen értékeli a magyar és a külföldi futballt. A pályán kívül nagyon jóban vagyok a játékvezetőkkel, de a kispadon már más a helyzet, főleg akkor, ha megérzem, hogy az adott bíró tornából fel volt mentve.

Nálam a legkézenfekvőbb kérdés futballmúltat firtató.

Naná! Profi játékos akartam lenni, középpályást és balszélsőt játszottam Tatabányán. Tizenöt éves koromban kezdtem a játékvezetést. Kilenc esztendő alatt jártam végig a ranglétrát, eljutottam az NB I-ig. Heti négyszer edzek, futom a teszteket, továbbképzésekre járok, edzőtáborozom, ami ugyanannyi lemondással jár, mintha futballoznék.

Hogyan jut eszébe egy ifjúnak, hogy játékvezető legyen?

Édesapám szakmabeli, még ma is vezet meccseket, pedig már hatvannégy éves. Elkötelezettsége jó példa a számomra.

Ahány bíró, annyi felfogás… Én attól őrülök meg, amikor a bíró könyvből vezeti a mérkőzést: nem a gördülékeny játékot védi, hanem saját magát. Ha lerúgják valakinek a fejét, az rendben van, de ha őt sértik meg, azonnal megmutatja, ki az úr a pályán…

Nyilván azért vagyunk, hogy a folyamatos játékot segítsük. De itthon nehezebb dolgunk van, mert a mi labdarúgóink sokkal több felesleges szabálytalanságot követnek el, mint a külföldiek a nemzetközi meccseken. Sokszor, ha nem akarok, akkor is fújnom kell. A futball érdekében próbálom továbbengedni a játékot, de előfordulnak olyan helyzetek, amikor nem lehet. Vannak fehér és fekete szituációk, amelyek egyértelműek, és akadnak szürkék, amelyeknél, jó értelemben véve,engedni kell mindkét oldal javára úgy, hogy a lehető legtöbbet legyen játékban a labda.

Ritka, hogy egyetértsek egy bíróval, de úgy látom, hogy a magyar labdarúgók valóban tisztátalanul alkalmazzák az úgynevezett taktikai szabálytalanságokat, például a mezrántást. Ez főleg a mérkőzés vége felé jellemző, amikor már nem tudnak annyira összpontosítani, de ilyen időszakos zavarodottság a játékvezetőknél is előfordul.

A legnagyobb hiba az, ha az egyik csapatnak rosszul ítélünk, majd megpróbáljuk a másik oldalon kompenzálni. Ma már minden szituáció visszanézhető, jobban járunk, ha egy hibát könyvelünk el, mint kettőt.

A vereségek után az edző nagyon magányos, a bírónak azonban talán még nehezebb a helyzete, mert neki nincs pályaedzője, nincs játékosa. Kivel beszélhet meg egy-egy rosszul vezetett meccset?

A kollégákkal. Négyen–öten próbáljuk egymás hibáit elemezni, a soros meccsre való felkészülésben is segítünk egymásnak.

Bosszantó a Nemzeti Sport játékvezetői rangsorában elért tizenkettedik hely?

Nem igazán foglalkozom vele. Más egy MTK–Nyíregyháza találkozó, amelyet általában könnyebb vezetni, és más a Zalaegerszeg–Haladás rangadó. Természetesen az utóbbit, a feszültebb hangulatú mérkőzéseket kapják a rutinosabb bírók, ezért más lesz az értékelésük is.

Franciaországban megdöbbentem azon, hogy a világ egyik legjobb bírója, Michel Vautrot minden játékost a keresztnevén szólított. Tegezni vagy magázni érdemes a futballistákat?

Erre nincs semmilyen előírás, úgy gondolom, a pályán meg kell tartani a kellő távolságot. Fontos a megjelenés, a kölcsönös tisztelet, a határozottság, az önbizalom. A játékvezető elnevezés találó, az a dolgunk, hogy helyes mederbe tereljük a küzdelmet.