A legfontosabb tartozék

Ülünk a Magyar Sportok Háza menzáján, és már majd egy órája beszélgetünk. A mérsékelten ételszagú helyiségen ötpercenként megy keresztül valamelyik szövetség főtitkára, szakfelügyelője, titkárnője – mikor ki –, de egyikük sem távozik a helyiségből anélkül, hogy ne lenne egy kedves, olykor együttérző mondata Elberthez.

Úgy tűnik, szerették – jegyzem meg.

Ha így van, valószínűleg azért, mert érezték, közülük való vagyok. Egész eddigi életemet a sportban töltöttem, a Testnevelési Egyetemen szereztem diplomát, s úgy gondoltam, ha nem is válthatom meg, de alapvetően jobbá tehetem a magyar sportot. Most szomorú vagyok.

Sajnálja szakállamtitkári pozícióját?

Dehogy. Azt sajnálom, hogy félbemaradt a munkám. Pedig az indulásnál azt hittem, négy évre tervezhetek.

Mielőtt távozása okairól kérdezném, induljunk el a kályhától! Még a fallabdaszövetség főtitkáraként ismertem meg.

TF-hallgató voltam, amikor 1994-ben Kaplár F. József, a squashszövetség – akkor még így hívták – elnöke felkért. Én lettem a hazai testület első főtitkára, majd 2000-től elnöke. Tizenkét évig dolgoztam ott, 2001 és 2006 között már félállásban, mert párhuzamosan a Nemzeti Sportszövetségnek is én voltam a főtitkára, sokáig Berényi János, majd utóbb Erdei Tamás elnöksége alatt. Mígnem 2006. június tizedikén Lamperth Mónika önkormányzati és területfejlesztési miniszter behívatott…

Akkor nem volt még harmincöt éves. Nem érezte úgy, hogy túl nagy fába vágja a fejszéjét?

Előzőleg már kétszer felkértek sportszakállamtitkárnak, mindkétszer visszautasítottam, mert képezni akartam magam, tapasztalatot szerezni. A harmadik invitálásnál már úgy éreztem, felkészült vagyok.

Mit gondol, politikai vagy szakmai hátterű volt-e a felkérés?

Csakis szakmai lehetett, én legalábbis tisztségemet abszolút szakmai pozíciónak tekintem.

Másképp kérdezem: ha történetesen a Fidesz van uralmon, akkor is ön lett volna a szakállamtitkár?

Nézze, a Nemzeti Sportszövetség főtitkári posztjára Deutsch Tamás, az akkori sportminiszter tudtával és támogatásával kerültem.

Hol áll a politikai térképen?

Középen. A Respect FC BLSZ IV. osztályú csapatában futballozom, ott is középhátvédet játszom.

Két minisztert zökkenőmentesen szolgált, a harmadikba beletörött a bicskája…

Pontosítanék: nem minisztereket szolgáltam, hanem a magyar sportot. Lamperth Mónikával több mint egy évet dolgoztam harmonikus egyetértésben. A miniszter asszony azonosult a törekvéseimmel, látta, hogy jó irányba haladunk. Akkor alkottuk meg a Nemzeti Sportstratégiát, amelyet az országgyűlés egyhangúlag fogadott el.

Ha Lamperth marad a posztján, még mindig ön a szakállamtitkár?

Nem is kétséges.

De aztán jött Bajnai Gordon…

Ő más típusú szakember, fejlesztési ügyekben profi. Felismerte a társadalmi folyamatok és a sport kölcsönhatását, összefüggéseit, s jelentős európai uniós pályázati csatornákat nyitott meg a magyar sport előtt. Példaként hadd említsem meg a Magyar Fejlesztési Banktól a sportcélú beruházásokra igényelhető kedvezményes hiteleket. Szóval vele is együtt tudtam működni.

Mígnem május tizennegyedikén kinevezték Gyenesei Istvánt… Rögtön érezte, hogy vele képtelenség együtt dolgozni?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem láttam előre a végkifejletet. Ám egy hónapon keresztül reménykedtem abban, hogy a nagy cél, a magyar sport szolgálata lehetővé teszi majd a közös munkát. Tévedtem. Egy hónapja megfogalmazódott bennem a lemondás.

Kettejük munkamódszere volt kibékíthetetlenül eltérő?

Dehogy, nem a módszerben van a különbség, hanem a lényegben. Kettőnk világa két olyan halmaz, amelyeknek nincs közös részük. A miniszter világa olyan világ, amelyben én nem vagyok otthon. Tudja, apámtól azt tanultam, hogy ha az ember távozik valahonnan, akkor még véletlenül sem szabad visszafelé köpködnie. Ehhez tartom magam. Én két évig a csapatkapitánya voltam egy gárdának, amelyhez most új edző érkezett, akinek más elképzelései vannak a játékról. Ennyi.

Tényleg nem akar mondani semmilyen konkrétumot?

Apám megtanított a fair playre. Akkor sem mennék bele a sárdobálásba, ha támadások érnének.

Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel?

Nem. Ne dobd vissza semmivel. Utoljára idézem az apámat: egy lakásnak a legfontosabb kelléke a tükör. Abba mindig bele kell tudni nézni.

Valahol azt olvastam, hogy a miniszter azt nyilatkozta: ön nem akar kimenni az olimpiára.

Már miért ne akarnék? Raphael Mërtinetti, a Nemzetközi Birkózószövetség elnöke meghívott, ki is utazom. S Pekingben minden erőmmel segítem a csapatot. A magyar csapatot. Habár az a hitvallásom, hogy a sportvezető az olimpián tud a legkevesebbet tenni a hazájáért. Viszont az olimpiát megelőző években, hónapokban szinte minden rajta múlik. A feltételeket kell megteremtenie.

Úgy érzi, megteremtette?

Nyugodtan bele tudok nézni a tükörbe, ha erre céloz. Az elmúlt két esztendőben magam és munkatársaim s persze első helyen maguk a sportolók is mindent megtettünk, megtettek, ami csak emberileg lehetséges, a jó szereplésért.

És jó lesz az a szereplés? Milyenek a kívánalmai?

Kívánalmaik a sportolóknak lehetnek a sportvezetőséggel szemben, mi csak szurkolhatunk. De hogy válaszoljak a kérdésére: öt sportág van, amelyben mennyiségi és minőségi tekintetben is jók az esélyeink. Az első a kajak-kenu, gondolom, nem is szorul magyarázatra. Még a Kolonics-tragédia árnyékában is roppant erősek vagyunk. Aztán a történelmileg legerősebb sportágunk, a vívás. Tíz aranyérmet lehet nyerni Pekingben, s a többség megszerzésére van esélyünk. Harmadik helyen vegyük a dzsúdót! Három hölgy, három úr képviseli színeinket – a barcelonai olimpián tapasztalt sikersorozatra számítok. Mintaszerű szövetség, mintaszerű versenyzőkkel. Ne feledkezzünk meg a birkózásról sem, emberfeletti edzésmunka van abban a tíz birkózónkban, akik kvótát szereztek. Végül, de nem utolsósorban dicsérjük meg az ökölvívókat. Öten indulnak, ez fantasztikus teljesítmény, le a kalappal a Csötönyi Sándor elnök vezette szövetség s az idősebb Balzsay Károly irányította szakmai stáb munkája előtt. Nos, ebben az öt sportágban minden lehetőség benne van.

És az úszás, a vízilabda? A női kézilabda?

Hajdu János szövetségi kapitány, a Testnevelési Egyetem nagy formátumú tanára remek csapatot formált.

Van már új munkahelye?

Nincs. Most majd elválik, a tengernyi állásajánlat közül, amelyet szakállamtitkárként kaptam, melyik szólt a szakállamtitkárnak, s melyik Elbert Gábornak…