Az örök harmadik dánoké a korona

Az Eb végküzdelmeiben a végső kig lestrapált csapatoktól várták a legtöbbet a szurkolók és az edzők. A horvátok és a dánok még sosem játszottak Eb-döntőt, s az északiak történetük legnagyobb sikerének kapujában álltak. A horvátokat elkísérte Lillehammerbe két egykori veszprémi klasszis, a sérüléssel bajlódó Mirza Dzomba és a világhírű kapus, Vlado Sola (mindkettő RK Zagreb), aki pályafutása befejezését tervezi. „Hatalmas erőfeszítések

árán jutott el a sérülésektől tizedelt horvát csapat a fináléba, és ez a teljesítmény már önmagában is nagy siker” – vélekedett Vlado Sola.

A dánok elhibázott, a horvátok sikeresen befejezett támadásokkal kezdtek, az olimpiai bajnok 4–0-s vezetésekor kezdtek ébredezni az északiak, akik a csatának ebben a szakaszában szélsőikre bízták az akciók befejezését. Cseppnyi nyugalma sem lehetett Lino Cervar szövetségi kapitánynak, mert játékosai támadásban eladták a labdát, a dánok lerohanásaival pedig nem tudtak mit kezdeni. A fergetegesen cselező Ivano Balic, az Eb talán legjobb játékosa olykor saját társait is becsapta egy-egy váratlan húzásával, miközben a felállt horvát védőfalon egyre gyakrabban találtak átjárót az északiak.

Kasper Hvidt kapus védte Balic ziccereit, majd mesterien mozgatta a dán védőket, akik erőszakosan, mesés lábmunkával állították meg Petar Metlicicet, Tonci Valcicot és társaikat (6–6). Lasse Boesen és Jesper Jensen betörései, távoli kísérletei eredményesek voltak, ezért csak egy-egy góllal vezettek a horvátok. Mirko Alilovic kapus néhány mellényúlása is segítette a dánokat, ezért Cervar mester 9–9-nél Vjenceslav Somicot küldte pályára, ám őt is gyorsan felavatták. Lars Christiansen góljával már 11–9-re Dánia vezetett, s a jelek arra utaltak, hogy a szerényebb erőnlétű, a balszárnyukat gyakorlatilag feladó horvátok mélyebb hullámvölgybe kerültek. A könnyen szerzett, jobban mondva ajándékba kapott labdákkal megiramodó Hans Lindberg újra betalált, és 13–10-nél már nyugodtabban kézilabdázhattak a dánok.

A szünetben Vlado Sola nem látszott idegesnek. ,,Nem rossz, nem rossz – ismételte. – Három gól nem nagy különbség, és jól játszunk. Kapusaink a védhető lövéseket hárították, és a többiekben is látok erőt, akaratot.”

Mégis 14–10-re nőtt a dánok előnye, és Solának a horvát kapusokról alkotott jó véleményét cáfolták a statisztikák (az első félidőben a 16 lövésből csak hármat védtek, míg a másik oldalon Hvidt a 17-ből hetet). Nem sok jel mutatott arra, hogy az olimpiai bajnokban lenne erő a felzárkózáshoz és a fordításhoz. Nyolc perc alatt csupán egy gólt lőtt Horvátország (17–11), és kétségbeesett, sikertelen kísérleteket tett a dán védőfal áttörésére és átlövésére.

Balic megpróbált szinte egyszemélyes csapatként játszani, de ez nem járhatott sikerrel. Ráadásul az egyik betöréskor megsérült a jobb térde, és 18–15-nél néhány percre kivált a játékból.

Nagyobb gond nélkül tartották három-négy gólos előnyüket a dánok, akik között Christiansen és Hvidt volt a legjobb.

A végjáték Lino Cervar és a bírók vitájával kezdődött, s a tréner piros lapot kapott (22–18). Balic emberhátrányban kétszer is betalált, éledtek a horvát remények (22–20). Jesper Jensen gólja és Hvidt bravúros védése azonban megpecsételte a horvátok sorsát. Háromgólos hátrányt (23–20) már nem lehetett ledolgozni két perc alatt a fegyelmezetten, taktikusan játszó dánok ellen.

Ráadásul Ivan Cupic hetest rontott, majd Boesen betalált (24–20), és ez volt a vége – méltán ünnepelhetett Ulrik Wilbek csapata.

Végeredmény a 18. oldalon