A sport mint autonóm civil tevékenység

SÁRKÖZY TAMÁSSÁRKÖZY TAMÁS
Vágólapra másolva!
2007.05.04. 23:44
Címkék
A magyar sport szerintem nincs reménytelen helyzetben, hanem átalakulóban van.

Ha a társadalmi rendszer megváltozik, először mindig a gazdaság alkalmazkodik, és csak később követi az állam, illetve az államhoz kötődő humán szféra (tudomány, művészet, sport) változása. Legkésőbb pedig az emberi tudat módosul, és ez jól megfigyelhető a sport társadalmi szerepéről vallott felfogásban is. Sportunk a tegnap és a holnap között van. A rendszerváltozással jelentős átalakulási veszteségeket szenvedett el (lásd: a vállalatokhoz telepített sportlétesítmények egy részének megszűnését a privatizáció során), az állami támogatás az állam szerepének megváltozása folytán ugyancsak szükségképpen csökkent, másfelől a polgári társadalom sportját támogató társadalmigazdasági mozgások eddig még csak részben indultak be. Csekély még a civil önkezdeményezés és anyagi erő, a magyar kis- és középvállalkozások megerősödésükért harcolnak, a külföldi befektetők befektetéseiket szeretnék visszanyerni, így kevés a sportmecenatúra, a szponzoráció. A magyar sport ezért mennyiségében és minőségében is visszaszorult az elmúlt évtizedben, a felerősödő nemzetközi versenyben a magyar sport nemzetközi teljesítőképessége pedig folyamatosan csökkent.

Ez azonban nem mindig lesz így. Csökkennek már a szocialista sport maradványai, növekednek a polgári társadalom sportját erősítő tendenciák.

A diktatórikus rendszereket az állami sport, a paternalisztikus állami gondoskodás jellemzi. Az élsport legitimációs eszköz – a magyar sport legnagyobb olimpiai sikerét, a tizenhat olimpiai aranyat Rákosi pajtás idejében szerezte meg. A leszűkült kulturális életben a sport egyben a legnagyobb társadalmi tömegszórakozás, amelyről a tanácsnak, a vállalatnak és a szövetkezetnek kötelező gondoskodnia, emellett a sport szolgálja a fegyveres testületeket, azaz munkára és harcra (MHK) teszi alkalmassá a fiatal nemzedékeket. A sport szinte az egyetlen kiemelkedési lehetőség nagyobb tömegek számára, ezért első az olimpiai eredményesség. Az erkölcs csökkenése átszocializálja az egész sportvilágot: álamatörizmus fiktív munkahelyekkel, csempészési kiváltságokkal és a többi. Az állami sport ugyanakkor rengeteg előnnyel is jár a sportolók, az edzők és a sportvezetők számára, nem hiába sírják vissza egyesek.

A polgári társadalomban a sport a civil szférához tartozik, a civil öntevékenység része, éppúgy, mint a tudomány vagy a művészet. Az ember alapvető érdeke, hogy adottságainak megfelelően valamit sportoljon, mozogjon – a testedzés jót tesz a szellemnek, egészséges életmódot, kellemesebb és hosszabb életet tesz lehetővé. Ehhez a felismeréshez a gyerekeknek a családjukban, illetve az óvodában, iskolában, kollégiumban szinte magától értetődően kell eljutniuk. És mivel az ember nemcsak individuális, hanem közösségi lény is, a sporttevékenység is általában szórakoztatóbb, ha többen, illetve szervezett formában, egyesületi keretek között végzik, ha a szabadidősport kiegészül a versenysporttal, a teljesítménysporttal.

A sportegyesület a sportolók önkormányzó civil szervezete, a sportszövetség pedig a sportegyesületek szövetsége, a sport önszabályozásának alapegysége. A sportszövetségek, valamint a sportegyesületek csúcsszerve a Nemzeti Sportszövetség, illetve az olimpiai mozgalom szempontjából a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB). A sportszövetségek együttese, illetve a MOB gondoskodik a magyar sportnak a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolásáról is. Mivel azonban a sportegyesületek, illetve a sportszövetségek alapvetően civil szervezetek, nem működhetnek csak állami támogatásból, mert már Diderot is megmondta: aki néked ételt ád, meghatározza a szavaidat, de előbb-utóbb a gondolkodásodat is.

A magyar sport tehát nem lehet változatlanul az állam által eltartott tevékenység. A sportolás persze mint a testkultúra, a népegészség jelentős tényezője közügy is, és ezért állami támogatása indokolt. Az is régi igény, hogy a törvény normatívan határozza meg: az állam a költségvetés hány százalékát szánja a sport támogatására. A mérték nyilván az ország teherbírásának kérdése. A támogatás elosztásáról azonban ne az állam, hanem a magyar sport döntsön, nevezetesen a jelenlegi széttagoltság megszüntetésével a Nemzeti Sportszövetség és a MOB közösen. Ne az állam, hanem a sport autonóm önszabályozó testületei adják meg a választ a Nemzeti Sport első két kérdésére, hogy milyen élsportra van szükségünk, hogy azt miként fejlesszük, mi legyen a hagyományos sportműhelyekkel, és a többi. Nem állami sportstratégia kell, hanem a magyar sportnak mint civil szerveződésnek legyen olyan stratégiája, amelyet aztán az állam – nyilván differenciáltan, a kormányzati célokat is figyelembe véve – támogathat. A Nemzeti Sporttanács pedig váljék az állami–civil sportegyüttműködés alapszervévé, amely nem egyszerűen véleményező, illetve javaslattevő, hanem legfelsőbb döntési fórum. A létesítményépítés például ilyen ügy: a központi stadion létrehozása nyilván kormányzati feladat, a kisebb sportlétesítmények zöme viszont önkormányzati tulajdonban legyen, és a létesítmények létrehozásában vállaljon jelentős részt a magántőke is.

Az állami támogatás alapvetően a szabadidősport fejlesztésére (például a sportlétesítmények ingyenes használatának lehetővé tétele a lakosság számára), az iskolai sportra, az utánpótlás-nevelésre irányuljon. Az állami támogatásban egyértelmű prioritásokat kell megállapítani, az nem megy, hogy mindegyik sportág kap egy kicsit, és ezzel mindenki elégedetlen. A döntésekért vállalni kell a felelősséget! Az állami támogatás pedig egységesen a Wesselényi Sportalapítványból történjék, amely legyen a Nemzeti Sportszövetség és a MOB közös finanszírozó szerve. A sport állami támogatása váljék egyre inkább a komplex állami fejlesztési program részévé (területfejlesztés, turisztika). A roma lakosság felzárkóztatása például nem csupán munkahelyteremtési, szociális, oktatási és kulturális kérdés, a roma fiatalok részére a szervezett sportolási lehetőségek biztosítása a magyar sportnak is hatalmas utánpótlásbázist biztosítana a labdarúgásban, a különböző küzdősportokban és a többi.

A magyar sportnak természetesen nem szabad elzárkóznia az alapvető nemzetközi fejlődési irányoktól. Az olimpia még mindig a legnagyobb nemzetközi sportesemény (főleg Európában), de az olimpián kívüli technikai sportok (autó, motorkerékpár, motorcsónak, repülő, ejtőernyő és így tovább), illetve a valamikor extrémnek nevezett sportok egyre nagyobb szerepet játszanak. Másfelől ma már a nemzetközi élversenyeken jó eredményt csak a hivatásos sportolók tudnak elérni. Mind a teljesítménysportban, mind a szabadidősportban – természetesen másként – erősödik az üzleti elem, a sportvállalkozás szerepe. A sport a szórakoztatóipar egyik oszlopává válik, amelybe előbb-utóbb szükségképpen befektetnek. A sportüzletet fellendítik az információs társadalom technikai lehetőségei: a mozgóképlavina, az internet. Kialakulnak a látványsportok, amelyek alapvető bevételi forrása a nem anyagi jellegű javak értékesítése (televíziós jogdíj és a többi) lesz. Sajnos a magyar sportnak nagyon régóta nincs üzleti stratégiája, a nagy üzleti szponzorokat az érdekeltek egymástól csábítják el. A multinacionális vállalatok, a magyar nagyvállalatok bevonása (és nem letarhálása) nélkül üzleti sport nem lehetséges, már csak azért sem, mert az Európai Unió versenypolitikája szerint a hivatásos sport állami támogatásban nem részesülhet. A magyar sport jövője a magyar sport résztvevőinek kreativitásán is múlik. Ahogy a kajak-kenu megtalálta magának a Molt, találjon hasonlót a többi, nem látványsport jellegű, hagyományos magyar olimpiai sikersportág is. Miért ne köthetne szerződést a sport támogatására a városban letelepedő nagyvállalatokkal – kölcsönös előnyök alapján – egy annyira sportszerető város, mint mondjuk Miskolc, Nyíregyháza vagy Szeged? Miért ne kapcsolódhatna a magyar fegyveres erőkhöz – mint számos nyugati országban – a lövészet, az öttusa, a vívás? No, de ha az államtól így is ki lehet kunyerálni a pénzt, miért strapálnák magukat?! Nem kellene-e a fővárosi egyesületeknek belátniuk, hogy ma már Európában – Londont leszámítva – sehol sincs öt labdarúgó-élcsapat öt külön (egyébként omladozó) stadionnal. Nem lehetne-e netán fuzionálni (mint Bécsben) és értékesíteni állami segítséggel három stadiont, amelyek árából korszerűsíteni lehet a másik kettőt?

Ha az állami támogatások normatívak lesznek, a sport önszabályozó testületei vállalják a pénz elosztását, és betartják a közpénzekre vonatkozó szabályokat, a sport pénzügyi viszonyai is jelentősen kitisztulnak. Ha betartjuk a sporttörvény szabályait, és nem kötünk színlelt szerződéseket, ha nem szervezünk álprofi bajnokságot, amelyben minden hazugságon alapul, ha betartjuk és betartatjuk az amatőrszabályt, átlátható és világos gazdasági viszonyok lesznek a magyar sportban. Erkölcsi megtisztulás nélkül nincs gazdasági megtisztulás! Még a sportban sem. És ebben a körben valóban van állami feladat: a rendeltetésszerű működésre huzamosabb időn keresztül alkalmatlan sportszövetségek vezetőségét – lásd labdarúgás, kosárlabda – nem kormányzati, hanem ügyészi-bírói eszközökkel fel kell oszlatni, felügyelőbiztos által megtisztítani, majd megújult alapon a sportszövetség autonómiáját újból megteremteni. Csak így érhetjük el, hogy a gyerekek, az utánpótlás megtisztult közegbe kerüljön. A továbblépés érdekében tehát először rendet kell teremtenünk.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik