Hihetetlen, mégsem lehetetlen

Sőt, van tovább: az 1924 márciusában, a két ősi curitibai egylet, az América, valamint az Internacional fúziója révén létrejött Atlético Paranaense legfőbb vezetője kiadta az ukázt, hogy a videofelvételek után élőben is meg kell nézni, hogyan is bánik a labdával Tüske. Az elnök embere így a múlt héten Magyarországra érkezett, hogy aztán szombaton jegyet váltson a Monor–Lombard NB I B-s bajnokira (ha valaki nem emlékezne: a támadó kilencven percen át pályán volt, mondhatni hát, hogy alaposan kivette a részét a 2–0-ás vendégsikerből).
– Vágjunk is a közepébe: kell-e az Atléticónak Tüske Roland?
– Uram, ne várja tőlem, hogy most igennel vagy nemmel feleljek erre a kérdésre, mert egy komoly klub komoly képviselője nem megy bele ilyesmibe – érkezik a válasz a készséges, ám de pókerarcú Mario Henrique Moenighofftól, a klub első számú játékos-megfigyelőjétől (ha nem ő "kémkedik”, akkor két beosztottjára bízza a feladatokat). – Én speciel harmincöt esztendeje vagyok a szakmában, úgyhogy elhiheti nekem, egy labdaérintésből megmondom, az illető ügyes-e vagy sem, mégis azt vallom, szigorúan tilos az első benyomás alapján dönteni.
– Elárulná akkor, mi a módszere?
– Vegyük Tüske Roland példáját: immáron egy éve követjük a pályafutását. A Paranaense természetesen Európában is alkalmaz munkatársakat, egyikőjük hívta fel a figyelmünket a magyar játékosra. Később, ahogy az ilyenkor lenni szokott, kaptunk róla felvetéleket, azokat megtekintettük, majd a szakmai stábbal közösen úgy határoztunk, mivel amit videón láttunk, azzal elégedettek voltunk, érdemes tovább foglalkoznunk vele.
– Szóval, így került Monorra…
– Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor igen, így. Hozzáteszem, az, hogy itt vagyok, nagyon nagy szó, én ugyanis a lehető legritkább esetben szoktam útra kelni. Ez is bizonyítja, mennyire komoly az ügy.
– Mégis oly’ hihetetlennek tűnik.
– Már miért lenne az? Itt vagyok, itt ülök önnel szemben, és arról beszélgetünk, Tüske Rolandnak van-e esélye arra, hogy a jövőben az Atlético Paranaensében futballozzon. Tudja, mi brazilok mind a mai napig tiszteljük a magyar labdarúgást. Elsősorban azért, mert a magyar válogatott az egyetlen, amelyet nem sikerült megvernünk. Jó, jó, hallottam arról, hogy a jelen nem annyira fényes, mint a múlt, de ott, ahol egykoron Puskás Ferenc és Bozsik József-szintű szupersztárok játszottak, kizárt, hogy ne szülessenek újabb és újabb tehetségek. Ha tanácsolhatnám: ne is törődjenek vele, hogy Európában leírják az önök labdarúgását, inkább higgyenek abban, amit mi brazilok hangoztatunk, azaz korántsem rossz a magyar foci. Tényleg hallgassanak ránk, elvégre öt világbajnoki címünk is bizonyítja, hogy e témának szakértői vagyunk…
– Kedves öntől, hogy ezt mondja, de ha kérhetném, most ne diplomataként, hanem szakértőként válaszoljon: elnyerte a tetszését Tüske Roland teljesítménye?
– Mondtam már, nem az első benyomás számít.
– Vagyis: nem…
– Ugyan már! Igenis kedvező tapasztalatokat szereztem. Érdekes futballista.
– Mit ért azon, hogy érdekes?
– Különleges adottságokkal bír, olyan labdarúgó, aki sokat mozog, akin látszik, ha hozzá kerül a labda, akkor azon gondolkodik, abban a szituációban mi a legjobb megoldás.
– És aki beférne a többek között a világbajnok Klebersont felvonultató Atléticóba?
– Az én véleményem az, hogy a következő szezonban a hasznunkra válhatna. Annak viszont kicsi a valószínűsége, hogy Klebersonnal egy csapatban szerepelhetne, lévén arra számítunk, hogy a legjobbjaink a nyáron Európába szerződnek, mi meg hozzáfoghatunk egy új csapat építéséhez. Igaz, évek óta így élünk, az ászok eladásából befolyt pénzből tartjuk fent magunkat. A Bayer Leverkusenhez szerződő Paulo Rinkért cserébe például tízmillió dollárt kaptunk. Ha már itt tartunk, dicsekedhetek még egy picit?
– Csak tessék.
– Hét esztendeje egy kis klub volt az Atlético, mára Brazília egyik legnagyobb egyesületévé nőtte ki magát. Csupán az nem változott, hogy ugyanolyan szerények maradtunk, mint voltunk korábban. Építtettünk egy csodálatos, harminckétezer ülőhellyel felszerelt stadiont, amelyet nemrég Dél-Amerika legmodernebb, legbiztonságosabb arénájának választottak meg; már kétszer megfordult nálunk az amúgy válogatós brazil válogatott. Aztán büszkék lehetünk arra is, hogy a stadionba nemcsak férfiak járnak ki, hanem nők és gyerekek, elértük, hogy a meccs társadalmi esemény legyen. Sőt, mifelénk egy mérkőzés nem kilencven percig tart, a létesítményben azért húztuk fel a mozit, a bevásárlóközpontot, az éttermeket, kávézókat, a gyerekek számára a játszóteret, hogy a családok az egész napjukat nálunk, illetve velünk töltsék. Különben, most nehogy kinevessen, mindennek az alapja egy tiszta toalett, ha az nem lenne, hiába a vállalkozásra költött milliók, senki nem térne be hozzánk…