Zolika, Ronaldo és a gyilkosok

"Semmi sincs a földön, ami ne az ember gyarlóságát vagy Isten könyörületességét bizonyítaná, azt, hogy milyen tehetetlen Isten nélkül vagy milyen nagy Istennel" (Blaise Pascal) ***...mert Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nagyon is. Minden újabb nap s minden friss, harmatos, illatos reggel elbizonytalanítja az embert. Kávét, kakakót kortyolgatva elmereng, és arra gondol, vajon mit is hoz a délután, s hogy mi lesz holnap... Minden újabb nap az életről szól, s annak gyönyörűségéről, a nyüzsgésről, juhtúrót vásárolva a közértben, fagylaltgépet szerelve a cukrászdában, zellerért sorban állva a piacon és pénzért, hitelért várakozva a bankban. A jövőre, a családra gondolva, sorban állva a bankban. De Isten olykor nem figyel, amúgy is rengeteg a tennivalója. Mostanában mintha csak egyfolytában rosszalkodnának az emberek, egyik csínytevés a másik után, repülőgépek szállnak bele a felhőkarcolókba, csakhogy igaza legyen Nostradamusnak, minden csupa jajveszékelés, hatalmas porfelhő és lesben álló média. Az ember egyre kevésbé érti a világot, a körülötte zajló eseményeket, hiába szól minden újabb nap s minden friss, harmatos, illatos reggel az életről. Mint ahogyan az a csütörtök reggel is. Egy nap a sok közül, amelyik miért is lett volna más, mint a korábbiak. Sütött a nap, lassan kúszott fel a dombok tetejére, mint egy árbócra húzott zászló, a vidék olyan békésnek tűnt, akár egy mesebeli falu... De ez itt egy másik, kegyetlenebb történet. ***Könnyek és a döbbenet

Súron vagyunk.

Súron, amelyik falu, ha nem is az Óperenciás-tengeren túl van, de a fővárostól messze, Komárom-Esztergom megyében fekszik. Vidám település ez, leginkább a búcsú alkalmával vidám. Azon a csütörtökön volt is ok a vigalomra, hiszen olyan közel volt a hét vége, amikor sörözhetnek, fröccsözhetnek a helybeliek, amikor megpihen az ember a rohanásban, melóban, ki-ki a földekről, kérges tenyérrel, ki-ki a közeli városokból elgyötörten tér haza. Súr nem a súrlódások faluja, tán csak a futballpálya az egyetlen hely, ahol olykor hangos szó esik, olyasmik, hogy:üsd, vágd, nem apád, nem anyád.

Nem apád, nem anyád.

Az Úr akarata szerint -- ezzel érvel a pap. Miközben ereszkednek a koporsók, bennük a fiatal testek, egy apa s egy anya Súrról. Mondanám is rögtön, hogy ez így nem igazságos, s hogy erről az egész szörnyűségről még a celebráló pap is csak nehezen, a szavakat keresve tudott beszélni. Valahogy olyan logikátlan, valószerűtlen ez az egész. Az a csütörtök, amikor történt. Miért éppen ők és miért így, ilyen értelmetlenül, kegyetlenül, felfoghatatlanul...?

Ezt kérdezhetné most Zolika is, a fiú csendes, ahogy mondani szokták, befelé forduló típus, van benne valami a csodálatos Forrest Gump gyermekkori énjéből, bár neki nem kell járógép, tudniillik Zolika fut, szinte szökell a világban és legfőképpen a futballpályán. Mert futballista. Pontosabban annak készül, és arra, hogy ő lesz majd Ronaldo. Jelenleg még messze van ettől, most épp a súri serdülőben tereli a lasztit, s hogy nem is rosszul, azt bizonyítja, a Bozsik-program által támogatott körzeti válogatottba is meghívták, és elismeréssel beszél róla Horváth Attila edző, no meg Baranya István, a Bozsik-program ottani szervezője, képviselője. Szólhatna tehát ez a cikk a futballról is, a mi rózsaszínnel lelocsolt jövőnkről, hogy majd a fiatalok előbb-utóbb megmutatják a világnak a magyarok istenét. De Zolika most valahogy nincs kibékülve Istennel. S nem csak ő, Öcsi bácsi sem. Az öreg csak csóválja a fejét, és halkan, de határozottan mondja: "Sehogyan sem jó ez a világ. Hát az Úr hogyan hagyhatta mindezt megtörténni...?

Így beszélt Öcsi bácsi, a nagypapa.

Zömök, erős ember, az a fajta, aki keményen viseli a terheket, de a lelkét most megtörte az élet, az már sohasem lesz olyan, mint korábban volt. Másként issza majd a saját hordóban érlelt borát, másként sétál majd be a súri kocsmába, hogy meghívja egy-két fröccsre a barátait. Minden másként lesz eztán. Öcsi bácsi elveszítette a lányát, a vejét és talán az élete értelmét. Két gyerek, a két unoka tartja benne a lelket: a tizenegy éves Zolika és a még nem egészen egyéves Erik. Öcsi bácsi ül a konyhában, mellette a felesége feketébe öltözve, kisírt arccal, ott a két kislegény, Zolika dresszben, gatyában, olcsó stopplis csukában, Erik a földön mosolyogva, kúszva-mászva.

***

És jön a világbajnokság

Minden másként lesz eztán. Öcsi bácsi ezt pontosan tudja, Zolika viszont nem. Tizenegy évesen nehezen kapcsol az agy, sajátos a világkép, Zolika például azon a csütörtök estén ugyanúgy lement edzésre, a súri serdülők közé, ahogy korábban mindig. Aztán amikor odaért, s látta csapattársai döbbent, rémült arckifejezését, halkan megjegyezte: "Képzeljétek, lelőtték a papámat és a mamámat." Aztán öltözött, felvette kedvenc 10-es számú dresszét, fakó klottgatyáját, és rohant a labda után, mintha az a labda jelentette volna a valós, békés, szörnyűségektől mentes világot.

Azon a bizonyos csütörtök reggelen Zolika édesapja, a 32 éves Szűcs Zoltán és neje, a 29 éves Gyöngyi Mórra indult, hogy felújításra váró házukhoz hitelt vegyenek föl a helyi bankfiókban. A férfi és a nő tizenegy éve élt együtt, kitartva a másik mellett jóban, rosszban, a családfő hegesztőként dolgozott, és csak egy sérülés miatt hagyta abba a futballt (a fia tőle örökölte a labda iránti rajongását). Szűcs Zoltánról mindenki tudta a faluban, hogy a súri csapat lelke és motorja. Egyszerűen éltek -- s egyszerűen szerették az életet. Jól jött volna a bank segítsége helyrepofozni a házat, kijavítgatni ezt-azt, talán még jutott volna a pénzből a kis Zolikának, hadd legyen új futballcsukája, új dressze és kisnadrágja.

A móri bankrablásról azóta nap mint nap ír a sajtó, hol konkrétumokat, hol találgatásokat, hol ilyen fénykép jelenik meg a gyanúsítottakról, hol meg olyan, a rendőrség egyenlőre csak tapogatózik. A város, a fekete város nem ért semmit az egészből, az emberek képtelenek feldolgozni a történteket s azt, hogy a tettesek még most is szabadlábon vannak. Félnek Móron, de nem csak ott, Súron is. Öcsi bácsi és az asszony nem akar beszélni arról a csütörtökről, nem mondja, hogy ott voltak-e Móron, s hogy láttak-e bármit is a kivégzésből.

"Írnak ezt azt az újságok" -- mondja Öcsi bácsi, majd elmeséli, hogy a temetésről megpróbálta elzavarni a kamerákkal, mikrofonokkal felszerelkezett tévéseket, hagyják őket békén, hagyják őket gyászolni. Mióta megölték a lányát s a vejét, egyszer tette be a lábát a fiatalok házába, aztán bezárta, szinte lelakatolta az épületet, és megtiltotta minden családtagjának, rokonának, ismerősének, hogy odamenjen. Kísértetházzá vált a felújításra váró családi fészek, de a nagypapa eltökélt, és esze ágában sincs változtatni ezen. Pedig vigyázni kellene magára, 51 évesen túl van négy infarktuson és két szívműtéten.

Ilyen betegen is neki kell gondoskodnia a családról.

A kisnyugdíjából, a kétkezi munkával keresett mellékesből, a csurranó-cseppenő lehetőségekből. Ült a konyhában, s csak nézett maga elé, miközben Zolika egyszer csak mesélni kezdett. Addig nem szólt, a nagy barna szemével csak figyelte a felnőtteket, tudta, hogy apjáról s anyjáról zajlik a beszélgetés, megszokta ezt az utóbbi napokban, de most valamiért kinyílt, tán még molygott is: "Tessék elképzelni, hogy a papám Fradi-drukker volt, de nekem a Vasas a legszimpatikusabb csapat, és még azt is elárulom, hogy tulajdonképpen Ronaldo miatt lett belőlem futballista. Imádom, ahogyan cselez, olyan szeretnék lenni mint ő, és ha majd jön a világbajnokság, neki drukkolok, hogy rúgjon sok-sok gólt. Kár hogy apu ezt nem láthatja már."

***

Maradjon még gyerek

Hogyan tovább?

Miként fog élni a csonka család, hogyan s miből neveli fel árván maradt két unokáját a nagypapa s a nagymama? Jut-e pénz iskoláztatásra, öltözködésre és persze sportolásra, mert Zolika anélkül már nem akar élni, s ha a Bozsik-program úgy kívánja, hát utaznia is kell, hol Tatabányára, hol Mórra, éppen melyik városban rendezik a körzeti tehetségek seregszemléjét. A tragédia előtt mindig az édesapja vitte büszkén, boldogan, hogy nézd, világ, ez az én fiam, belőle lesz az új Albert Flórián. És Zolika izgatottan készült minden egyes meccsre és edzésre, és ez a varázs, a sport, a futball iránti rajongás most is megvan benne.

Talán csak ez maradt korábbi énjéből.

Kérdezem tőle, fel tudja-e fogni, mi történt azon a bizonyos csütörtökön. Buta kérdés, mit lehet erre válaszolni, de ő bólogat, egyenesen a szemembe néz, olyan őszintén, s olyan nyíltan, ahogy csak egy gyermek tud. Felfogja, azt mondja, felfogja, hogy nincs már anyukája és apukája. A nagymama, aki addig csendben tett-vett a konyhában, újra elsírja magát, az udvarban pedig vadul csaholni kezd a fakó színű házőrző kutya. Látom Zolikán, hogy már menne, futna, talán ki a világból, de legalábbis a futballpályáig, ott nincsenek gyilkosok, ott nem akarja senki elvenni, eltemettetni az édesapját és az édesanyját.

Bár Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nagyon is. Minden újabb nap s minden friss, harmatos illatos reggel elbizonytalanítja az embert. Zolika is majd sokára, nagyon sokára szembesül azzal, mit is vesztett, s mi is történt azon a bizonyos csütörtökön.

Addig is focizzon, játsszon, és maradjon hosszú-hosszú ideig gyerek.