Muhi, Mohács, Marseille. Ha nem lenne elég borús így is e felütés, idézzük még Kisfaludy Károlyt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” Az alábbiakban természetesen nemzeti „futballnagylétünk” temetőjére, a marseille-i Stade Vélodrome-ra emlékezünk, ahol ma ötven esztendeje, 1969. december 3-án nem a tatár és a török, hanem a csehszlovák „hadak” verték tönkre a mieinket. Előbbi két esetben ezres, majd tízezres, a harmadik alkalommal azonban már milliós nagyságrendűre becsülték az áldozatok számát. Igaz, utóbbiak „csak” belehaltak a vb-pótselejtezőn elszenvedett 4:1-es kudarcba és a kiesésbe. A sporttörténelmi jelentőségű fiaskó közvetlen hosszú távú hatásai egészen pontosan nem határozhatók meg – bár Kisfaludyt jelzésértékkel citáltuk –, azt sem állíthatjuk, hogy a dúlás hatására egész régiók néptelenedtek el, de kisebb területi egységek kétségtelenül: a stadionok lelátói. Négy nappal később, az 1969-es bajnokság utolsó fordulója – tavaszi-őszi rendszerű vetélkedés zajlott – nyolc mérkőzésére mindössze 12 400 néző volt kíváncsi; ezren látták a Népstadionban, amint a Honvéd 5:2-re elintézi a Ferencvárost, ugyancsak ezren ünnepelték a Megyeri úton az Újpesti Dózsa bajnokavatását, a Csepel elleni sovány 1:1-et.

A passzív múltidézésnél természetesen igyekszünk tovább lépni, de érdemes végigböngészni a napi sajtót is. A Népsport 1969. december 4-én jelentős terjedelemben, ám visszafogottan, az általános „rendszerbírálattól” tartózkodva foglalkozik a korszakos traumával, a politikai napilapok kiküldött tudósítói semmitmondó írásaik­nak semmitmondó címeket adnak: a Népszabadság „Győzött a gólra törőbb csapat”, a Népszava „Megérdemelt vereség” klisével indít. Az első oldalakon egyetlen mondatnyi hely sem jut e pokoljárásnak, mert kiszorítja azt hét szocialista ország vezetőinek moszkvai tanácskozása, a huszonöt esztendeje alakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front előtti tisztelgés Apró Antal beszédével, ráadásul 89 évesen elhunyt Kliment Jefremovics Vorosilov, Lenin hű tanítványa.
Minden arra utal, az emberek alig fogták fel, mi történt. Mármint nem Vorosilovval, hanem a válogatottunkkal. Amelyről el sem tudták addig képzelni, hogy nem önszántából hagyna ki világbajnokságot. Hiszen 1930-ban és '50-ben nem is akaródzott kimenni, de a további hat vb mérlege két finálé és három negyeddöntő, az 1930-as és 50-es évtizedben vb-ezüstön, az 1960-asban kétszer is vesztes vb-negyeddöntőn fanyalgott a nép. 1966-ban, azaz három évvel korábban az angliai vb-n, Liverpoolban a dupla címvédőként érkező brazilok feletti 3:1-es diadal alkalmával a Goodison Park lelátóin brit drukkerek ezrei skandálták, hogy „Hungary, Hungary!”; amikor Albert sérülése és ápolása után visszatért, ugyanennyien zúgták áhítattal a nevét; a hajrában pedig, akár színházi gálaelőadáson, egyre ismétlődött a „We want more!”, azaz a még, még, még, ennyi nem elég.

Érthető, ha a csúcs közelében járva addig fel sem vetődött, hogy meg lehet rekedni már „tengerszinten”, a selejtezőkön. Nem is emlékszünk az 1962-es és '66-os világbajnokság kvalifikációs sorozatára. Pedig mindkettőt megrendezték, együttesünk mindkétszer egyetlen pont veszteséggel zárt hármas csoportja élén, Hollandia és az NDK, majd ismét az NDK és Ausztria előtt. Ezért is váltott ki teljes értetlenséget itthon, hogy a némileg lesajnált keletnémetek szövetségi kapitányát, a hazai futballközegből nyolc évre kiszállt Sós Károlyt nevezték ki a magyar válogatott szakvezetőjévé – de a mareille-i 1:4-hez tendáló, számos további anomáliát és mulasztást nem részletezzük ezredszer is. Egyrészt mert az érdeklődők, a sportág hívei pontosan tudják, hogy a csehszlovákokkal szemben a csoportban az egymás elleni eredményünk és az összgólkülönbségünk is jobb volt, mai ésszel tehát logikátlan a pótselejtező, és azt is tudják, hogy Sós Károly Prágában Mészöly lecse-rélésével folytatta az önsorsrontást, hogy Marseille-ben a csúcsforgalom mellett egyik sportvezetőnk gyomorbántalmai is hozzájárultak a késedelmes érkezéshez.

De azért sem elemezzük az összes hátráltató tényezőt, mert úgy tűnhetne, mintha egyedi balszerencsék láncolata vezetett volna a kudarchoz. Pedig nem, ezt az elmúlt fél évszázad, különösen az előző három évtized pontosan megmutatta. Ahogyan 1969-ig elképzelhetetlen volt, hogy a magyar válogatott nem jut ki a világbajnokságra, úgy 1986 óta azt nehéz elhinni, hogy kijut. Valaha még, egyáltalán. Hiszen a 24-es mezőnyű Eb-részvételt is csodaként éltük meg 2016-ban – nem lenne ez alapvetően másként jövőre sem –, a vb-re pedig jelenleg tizenhárom kvóta marad Európának, ami alig több mint a huszonnégy fele. Ha majd 2026-tól 48-asra nő a vb-mezőny, földrészünk kontingense akkor is csupán 16-ra nő, de hosszabb távon ezt is bravúr lesz tartani. Afrika és Ázsia ugyanis méltánytalanságként éli meg ezt az elosztást, és figyelmeztetésként rögzítsük, hogy a korosztályos és a női világtornákon Európának rendre egynegyedes részvételi aránnyal kell beérnie – ez 48-ból 12 lenne.

Összegezve: ha radikálisan nem borulnak fel az aktuális erőviszonyok, a szomorú papírforma az, hogy a magyar labdarúgó-válogatott többé nem szerepel világbajnokságon. Legfeljebb valami eszméletlen csillagállásnak köszönhetően, húsz-harminc-negyven évenként, egyszer-egyszer. Szurkolói agyunkat és lelkünket ehhez a helyzethez és jövőképhez kellene igazítanunk. Amibe elődeink 1969-ben majdnem belepusztultak, azzal nekünk és utódainknak természetes valóságként kell együtt élnünk. Ez persze azoknak a legnehezebb, akik még 1969-et, '66-ot és '62-t is őrzik emlékezetükben, még inkább értékrendjükben. Mert mint azt már én is megállapítottam, önmagában nem is egykori magasságunk vagy mostani mélységünk fáj, hanem a kettő kontrasztja, hiszen a hagyományos sportági nagyhatalmak közül egyetlen sem szenvedett el hasonló lejtmenetet.

Ám a tisztánlátáshoz és korrekt ítélethez az is hozzátartozik, hogy belső környezetünk mellett a külső még radikálisabban változott. Azzal, hogy az addig hobbiból labdázgató nyugaton üzletté, jövedelmező iparággá, vérprofi tevékenységgé vált a sport, és minél kisebb a hátország, a nemzetgazdaság, a merítési lehetőség, annál bajosabb tartani a tempót.

Ezt más csapatjátékaink is megsínylették, a konkurencia mértékétől függően jobban vagy kevésbé. Férfi kosárlabdában 1955-ben még Európa-bajnoki címet ünnepeltünk, éppen a Népstadionban, '52-ben és '60-ban az olimpián is elcsíptük a hetedik helyet, 1964 óta ellenben ki sem jutottunk. Férfi röplabdában az ugyanebben az évben Tokióban elért 6. pozíció a mindenkori csúcs (azóta sem járt a csapat a nyári játékokon), és míg 1970-ig egyszer sem hiányzott nemzeti együttesünk a világbajnokságokról, azóta csupán egyszer (1978) vívta ki az indulás jogát. Férfi kézilabdában az ötkarikás bemutatkozás, 1972 és '92 között ötből öt a részvételi arány (az 1984-es bojkottal nem kalkulálva), onnantól hatból kettő. A huszadik században mindössze egyszer zajlott nélkülünk vb, a harmadik évezredben már háromszor. Még a jóval belterjesebb vízilabdában is érzékelhető a trend: 1972-ben Münchenben Rajki Béla azzal indokolta lemondását a szövetségi kapitányi posztról, hogy a magyar pólóban az ezüst kudarc, így 1928 óta hat évtizeden át természetesnek, alapnak számított az olimpiai érem. A legutóbbi két nekirugaszkodáskor, Londonban és Rióban az ötödik hely mégsem rázta meg a sportág és létünk alapjait.

A futball persze más. Semmihez sem hasonlítható. Egyik fő vonzereje, hogy erősebb benne az irracionális elem, mint bárhol másutt. Ez igaz egyes mérkőzések, tornák végkifejletére, de az örök reménykedésre is. Ez utóbbi sem káros, nem rombolja lelkünket. Talán még építi is. Csupán arra ügyeljünk, hogy a valóságtól elrugaszkodott bizakodást ne kövesse a valóságtól elrugaszkodott csalódás. Keserveinkben maradjunk realisták – Marseille emléke is erre int.