(Fotó: Tumbász Hédi)

 

A Real Madridról álmodik

Nem kezdődött jól az esztendő Sallai Roland számára, mert Georges Leekens – azóta már menesztett – szövetségi kapitány kurta-furcsa indokkal nem hívta meg a fehéroroszok és a skótok kelleni barátságos találkozókra. Furcsa félmondatok hangzottak el „nevelési jelleggel”, egy korábbi utánpótlás-válogatott meccsre hivatkozva. Később a belga szakember is belátta, lehetőséget kell adnia a Nicosiában légióskodó labdarúgónak, így Sallai az ausztrálok ellen már kezdőként lépett pályára, és a magyar csapat legjobbja volt.

„Természetesen minden futballistának az az álma, hogy a válogatottban játsszon, címeres mezben szerepeljen. Fájt és igazságtalannak éreztem, amit az év első két válogatott mérkőzése előtt és alatt átéltem, és nem is értettem, mi a gond velem. Mindegy, ez már a múlt. Úgy érzem, éltem a lehetőséggel az ausztrálok ellen, és alig várom, hogy következzen az őszi folytatás. Cipruson jól érzem magam, ám olykor a Real Madriddal álmodom. De nem szabad semmit elkapkodnom, olyan döntést kell hoznom, ami a fejlődésemet segíti. Az a fontos, hogy játsszak akár Cipruson, akár később mondjuk az angol vagy a spanyol bajnokságban. Apunak rengeteget köszönhetek, s most, hogy megtehetem, viszonzom is neki azt a sok szeretetet és figyelmet, amit tőle kaptam tőle.”

 

Kapaszkodunk belé. Három ragyogó cselt csinált az alapvonalnál a nagydarab ausztrál védők között, s mi lelkesülten azt mondtuk: ilyenek voltunk mi, magyarok egykor, technikásak, ügyesek, látványos megoldásra képesek. Kapaszkodunk Sallai Rolandba, a 21 esztendős fiatalemberbe, aki megvillantott, visszacsempészett valamit a régi idők focijából. De ugyanakkor bennünk van a kétely, a félelem is, hogy vajon beteljesíti-e álmait ez a valóban tehetséges ifjú, belőle válik-e a jövő magyar válogatottjának kulcsembere, meghatározó játékosa, vagy elkallódik ő is?

A nyolcvanas évek közepén kezdődött a történet.

Debrecenben egy 17 éves fiatalember izgatottan készülődött az első NB I-es meccsére. Sallai Tibort mindenki csak úgy ismerte a cívisvárosban, hogy „a Sallai Sanyi öccse…” A híres fivér éppen az 1986-os mexikói világbajnokságra készült az Európa legjobbjai között számon tartott magyar válogatott alapembereként. A Bp. Honvédban futballozó Sallai Sándor akkor már igazi közönségkedvenc volt, különösen a hölgyek voltak oda érte, ártatlan, kisfiús arcvonásai megannyi rajongót vonzottak. Az „öcsi” csatárként mutatkozott be az NB I-ben a Loki színeiben – hogy néhány hónappal később az utánpótlás-válogatottban az akkori kapitány azt mondja neki: „Ha már Sallainak hívnak, legyél te is jobb-bekk, mint a bátyád.”

Sikeres pályafutás emlékezetes pillanatokkal – van mire visszaemlékeznie.

„Debrecenben mutatkoztam be a legjobbak között, aztán Szegedre kerültem, ahol két évig futballoztam az NB I-es csapatban, szinte még gyerekfejjel. Erős gárda volt, a játék sem ment rosszul. Jött is a behívó, mehettem katonának a Bp. Honvéd csapatához. Még ott játszott a bátyám, és volt olyan találkozó, amelyen így állt fel a kispesti védelem: Disztl Péter – Sallai Sándor, Disztl László, Sallai Tibor. Büszke vagyok rá, hogy abban a bombaerős Honvédban szerepelhettem. Pedig a Bajnokcsapatok Európa-kupájában 1989 őszén belefutottunk egy nehezen felejthető verésbe: a nyolcaddöntő első meccsét is megnyerte a Benfica kettő-nullára, hogy aztán a lisszaboni visszavágón hét gólt lőjön. Hihetetlen volt a lisszaboni hangulat, a csapatot a szállodából átszállító busz ablakából láttuk, ahogy a piros-fehérbe öltöző szurkolók özönlöttek a stadionba, majd’ megőrültek a futballért és a Benficáért. Az első húsz percben egész jól tartottuk magunkat, aztán sorra kaptuk a gólokat. Kispestről 1992-ben kerültem Vácra, ahol annyit edzettem, futottam, mint korábban sehol. Csank János tréningjei legendásak voltak – ez nem a múlt kiszínezése. Nyáron is vastag melegítőben edzettünk, patakokban folyt rólunk a víz, előfordult, hogy az alapozást 72 kilóval kezdtem és a végére hat kilót fogytam. Csank nem ismert kegyelmet, de remek csapatot formált olyan játékosokból, akiket máshonnan elküldtek. Mámorító volt a bajnoki cím, a csupán három vereséget hozó 1993–1994-es szezon, a sok néző a váci stadionban. Tulajdonképpen ennek is köszönhetem, hogy két évre az izraeli első osztályba szerződhettem, és belekóstolhattam a profi világba. Játszottam még Siófokon, később játékos-edzőként vezettem a Zamárdi csapatát, igazi örömfoci volt. Aztán 1997-ben megszületett Roli fiam, és minden megváltozott.”

Az Ausztrália elleni válogatott mérkőzésen Sallai Roland káprázatos mozdulatokkal szórakoztatta a Groupama Aréna nézőit (Fotó: Török Attila)

 

Sallai Tibor élete kikövezett úton haladt, de a sors olykor Philip Roth-szerűen csavar a történeten: itt egy csapda, ott egy bukkanó, amott egy leküzdhetetlennek látszó akadály. A család a legfontosabb mindenki életében, s ha felbomlik, alkotóelemeire hullik, azzal nem könnyű megbirkózni. Akkor embert próbáló feladat továbblépni.

Egerbe került a csinos lány

Sallai Nikolett az ország legjobb kézilabda-akadémiáján nevelkedett és játszott éveken át. Különleges tehetségként kezelték, mint a bátyját, és senkit sem lepett meg, hogy szinte gyerekfejjel bemutatkozhatott az NB I-ben. Aztán hívta az MTK Budapestre, a kék-fehérekkel kiharcolt bennmaradás után pedig most az NB I-be feljutó Eger szerződtette.

„Szeretnék stabil első osztályú játékossá válni, és majd bekerülni a válogatottba, ami persze nem könnyű a győriek és a ferencvárosiak mellett – mondta a 19 esztendős Sallai Nikolett. – De azért hajtok, edzek, azért rendelek alá mindent a sportnak, a kézilabdának, hogy én is megvalósítsam az álmaimat, mint a bátyám, s mint annak idején az édesapám. Apu nevelt fel bennünket, és mi igyekeztünk jó gyerekek lenni. Természetesen már voltam kint többször Rolinál Cipruson, telefonon is tartjuk a kapcsolatot, keressük egymást, szurkolunk a másik sikeréért. Jó család a miénk, távolról is összetartó. Rolival olykor persze féltjük aput, hogy szegény egyedül van Siófokon, jó lenne, ha találna társat magának. Megérdemelné, mert nagyon jó ember.”

 

„Roli nagyon érzékeny gyerek, ezt sajnos tőlem örökölte. Nyolcéves lehetett, amikor az édesanyja elhagyott bennünket. Regényt tudnék írni arról, amit akkor és a szétválást követően átéltem, átéltünk. Onnantól én neveltem a fiamat és két évvel fiatalabb lányomat, Nikit. Az anyjuk ritkán, egyre ritkábban bukkant fel, előfordult, hogy fél évig nem találkozott a gyerekeivel, még Roli ballagására sem jött el. Nem volt könnyű időszak. Éreztem a fiamon és a lányomon, de különösen Rolin, hogy nehezen dolgozza fel az édesanyja hiányát. Roli egyébként már kicsiként elkezdett futballozni Siófokon, ahol letelepedtünk. Büszkén néztem a kertünkben, ahogy teli rüszttel rúgja a lasztit pöttöm kissrácként. Nem akartam erőltetni, de láttam rajta, hogy szereti labdát. Aztán egyszer csak megunta az egészet – amikor hetekkel később a kocsival éppen a pálya mellett vittem el, látta, hogy a többiek edzenek, és azt mondta, apu, megint focizni akarok. Onnantól kezdve sokkal komolyabban vette a sportolást, volt időszak, amikor én voltam az edzője a siófoki korosztályos csapatban, bajnoki címet nyertünk, és ő több mint száz gólt rúgott egy szezonban. Némi segítséggel Felcsútra vihettem, ahol szeretettel fogadták. Azt gondolhatnánk, hogy innentől minden ment szinte magától. Csakhogy Roli fél évig nagyon-nagyon szenvedett. Olyannyira, hogy rendszeresen pszichológushoz jártam vele. Mindent a szívére vett…”

Sallai Rolandról Felcsúton már különleges tehetségként beszéltek. Cikkek jelentek meg róla, hiszen válogatott labdarúgó volt a nagybátyja, NB I-es bajnok az édesapja. S akik látták futballozni, azt mondták, különleges érzéke van az összjátékhoz, úgy lát a pályán, olyan finom technikával ér a labdához, mint a nagyok. Szép jövőt jósoltak neki, és jelentkezett is érte a neves kérő, az olasz Palermo.

„Amikor a fiam kikerült Olaszországba, azzal kezdték a klubvezetők, hogy három hónap alatt meg kell tanulnia a nyelvet, különben mehet haza. Egyértelmű parancs volt, Roli tanult is szorgalmasan. Sokszor voltam kint nála, ott éreztem rajta először, hogy kezd felnőni, hogy az én nagy gyerek fiam előbb-utóbb valóban férfivá érik. Büszke voltam rá, és nemcsak azért, mert bemutatkozott a Serie A-ban, sőt később gólt is lőtt, hanem azért, mert nem változtatta meg az élethez való viszonyát az, amit látott, amit átélt. Nem akart hindu bölcsességeket az alkarjára tetováltatni, nem követelt sem tőlem, sem a klubtól luxusterepjárót, nem érezte magát menő gyereknek, nem hitte, hogy körötte forog a világ. Jó gyerek, talán túlságosan is jó, de nem bánom. Kell a csibészség, a vagányság a futballhoz, s előbb-utóbb azzal sem lesz gond. Csípnek, rúgnak, harapnak, odavágnak a védők, és a fiam harcol, mert harcolnia kell. Nem éreztem kudarcnak, amikor eljött Olaszországból és Ciprusra szerződött. Csodálatos pillanat volt, amikor az APOEL mezében kifutott a Bernabéu-stadion gyepére a Real Madrid elleni BL-csoportmeccsen. Ott ültem a lelátón, és libabőrös lett a karom az élménytől. Ciprusra is gyakran kimegyek hozzá, olykor Nicosiában vagyok vele hetekig, tulajdonképpen ez most az életem. Nem edzősködöm, nem csinálok mást, csak a fiam ügyeit intézem. Most vettünk lakást, gyönyörű, új építésű lakóparki otthont Biatorbágy közelében, és velem van Hugo, a hét hónapos francia buldog – Roli vette magának, de az első pillanattól tudtam, hogy nem lesz ideje vele foglalkozni, így hazahoztam Nicosiából. De Roli sincs egyedül, vele van Betti, a tizenhét éves barátnője, aki magántanuló lett azért, hogy a fiammal tarthasson. Két gyerek, a huszonegy éves fiam és a tizenhét éves barátnője, paradicsomi körülmények között, medencés házban, sok-sok pénzt keresve a szerelem szigetén… Van ennél csodálatosabb?”

A ritka alkalmak egyike, amikor együtt ebédelhet az egész család Siófokon. Az ifjú barátnő, Betti Nicosiába is elkísérte Rolit

 

Talán lehetne még fokozni. Például egy angol vagy egy spanyol klub ajánlatával. Mert Sallai Roland iránt egyre több topklub érdeklődik, és aligha lenne meglepetés, ha hatalmas haszonnal adná el télen az APOEL. Az a klub, amely ősszel újra megméretik a Bajnokok Ligájában, és talán újra eljut a főtábláig.

 

Mindenesetre a magyar légiós előző idénye remekül sikerült, az APOEL bajnoki címéhez kilenc góllal, hét gólpasszal, hét kiharcolt tizenegyessel járult hozzá. Nem csoda, hogy szeretik a drukkerek. És talán a csibészvirtus kialakulásának első jele, hogy a klubjával már Lengyelországban edzőtáborozó fiatalember rövidke nyári szabadsága alatt megkérdezte édesapjától, mit szólna hozzá, ha egy apró, de tényleg aprócska tetoválás kerülne a karjára… Sallai Tibor szigorúan nézett gyermekére, és csak annyit mondott: „Te maradj csak különc a tetováltakkal teli világban.”