Az év első meccse, a lisszaboni vb-selejtező előtt még aligha hitte volna Bernd Storck, hogy decemberre már nem ő lesz a szövetségi kapitány (Fotó: archív)

 

Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha a magyar labdarúgó-válogatott elmúlt egy évét szeretnénk értékelni. Nem csak azért, mert voltak teljesen értékelhetetlen mérkőzések, mint például Andorrában vagy éppen Luxemburgban, és százalékos tekintetben (33 százalék) is az elmúlt tíz év leggyengébb esztendejét zárta az együttes. (Arról nem is beszélve, hogy szokás szerint sajnos a nemzetközi kupacsapatainktól is láthattunk abszolút minősíthetetlen mérkőzéseket, produkciókat.)

Azért is nehéz az összegzés, mert 2017-ben a legtöbb mérkőzésen, különböző okok miatt, nem a lehető legerősebb keretünkkel vettünk részt.

 
 „Nem edzőt, játékosokat kell váltani”; „Ezek a gyerekek nem tudnak focizni” – szurkolói évértékelő
 Lehet ennél lejjebb is: a vb-selejtező sötét jövőt ígér a válogatottnak
 A 27 évnél fiatalabbaknál óriási fekete lyuk tátong a válogatottnál

Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy az Eb-keretünkkel sokkal jobb esztendőt zártunk volna, mert a 2016-os alapcsatból is több játékos teljesítménye erősen visszaesett, de ettől még tény: nem volt olyan mérkőzésünk az idén, amelyen a tavaly nyári társaság még „aktív” tagjai közül (vagyis a válogatottságot már lemondó Juhász Rolandot és Király Gábort nem számítva) mindenkire számíthatott volna a szövetségi kapitány.

Tetszik, nem teszik, több mérkőzésre is szedett-vedett csapattal kellett kiállni. Voltak, akik úgy lettek keret- vagy éppen csapattagok (Balogh Norbert, Kalmár Zsolt, Kleisz Márk, Kocsis Gergő, Márkvárt Dávid, Tóth Bence), hogy a klubjukban sem nyújtottak kiemelkedőt, míg mások annak ellenére is kimaradtak, hogy pályafutásuk legjobb vagy egyik legjobb formájában játszottak (Bőle Lukács, Futács Márkó, Nikolics Nemanja).

Mindebben vastagon benne van a vb-selejtezők végén távozó Bernd Storck felelőssége, de nagy hiba lenne csak az ő nyakába varrni a kudarcokat, és azt hinni, hogy a távozásával egy csapásra jobb lesz a magyar válogatott.   

Az a volt kapitány hibája, hogy Andorrát lebecsülte, megengedte azt a luxust, hogy a nemzetközi kupákban szereplő kluboknak kedvezve, több alapember meghívásáról eleve lemondott a törpeállam elleni vb-selejtezőt megelőzően – aztán kupacsapataink köszönték szépen a gesztust, és a nyáron szép sorjában ugyanúgy elhullottak a BL - és El-selejtezők során, mint 2013 óta minden évben. A német szövetségi kapitány továbbá azt a luxust is megengedte, hogy a horvát élvonal és az amerikai profi liga alapszakaszának későbbi gólkirálya is kimaradjon a keretből.

AZ ESKÜVŐ ÜZENETE

Ha egyetlen abszolút pozitívumot kellene kiemelnünk az évből, ami közvetve kapcsolódik a magyar válogatotthoz is, akkor az Márti és István esküvője lenne. Azé a páré, akiknek az eljegyzését az Eb ideje alatt, Marseille-ből, a Magyarország–Izland mérkőzés előtt élőben közvetíthettük, majd napra pontosan egy évvel később, idén nyáron a nagy eseményre is meghívót kapott a Nemzeti Sport Online. A görögtűzzel, füstbombákkal és hanggránáttal színesített esküvő fő üzenete nekünk az volt, amit a lelkész mondott a szertartáson.

„A Krisztustól kapott lelki erő megmutatkozik a békességes tűrésben. Hogy elfogadom a másikat, minden hibájával együtt. A vigasztalásban vagy sportnyelven szólva buzdításban, szurkolásban. Hogy mindig ott állok a másik mellett, történjen bármi, mindig bátorítani fogom, rám mindig számíthat. A közös akaratban. Ennek első feltétele az elfogadás, hogy meghallgatom, majd meg is értem – akarom megérteni – a másikat, a második lépcsőfok pedig a befogadás, amikor két fél külön-külön akarata eggyé válik.”
Ahogy ez a tanács elkísérheti egész életükben Mártit és Istvánt, úgy szolgálhat tanulságul a magyar futballistáknak és a drukkereknek is. Ha mi, akik szorítunk értük, kitartunk a csapat mellett az idők végezetéig, ha mindig ott állunk, ha mindig számíthatnak ránk, akkor talán egyszer még lehet részünk olyan közösségi élményben, mint a tavalyi Eb-n. De, csak akkor, ha közben a játékosok letekerik luxusautóik ablakait, meghallgatják és meg is értik az egyszerű, sokszor düledező házak mellől (a nyírségi lagzira menet jó néhány ilyet láttunk) érkező szurkolók hangját, azt, hogy mit akarnak látni a csapattól. Mert ha megértik a drukkereket, akkor megértik, hogy miért szólt a Himnusz a belgák elleni 0–4 után, miért harsogták, hogy „vedd le a mezt” az Andorrával szembeni 0–1-et követően (a násznépben egyébként volt olyan drukker, aki mindkét meccsen ott volt), és miért harsant fütty a Feröer elleni 1–0-s győzelem után. 

(Mártit és Istvánt ezúton is üdvözöljük, és kívánunk jó egészséget tavasszal születendő gyermeküknek!)

„Futács Márkó kiemelkedő futballista, remekül teljesített Horvátországban, de sok jó csatárunk van. Futács nagyon magas játékos, de rajta kívül említhetjük Balogh Norbertet vagy Böde Dánielt is, de ugye sem ők, sem Nemanja Nikolics nincs most itt velünk" – indokolta Bernd Storck a válogatása elveit az oroszok elleni találkozó előtt. Ezt követte két lőtt gól nélküli meccs, amelyekkel együtt egymás után már négy szerzett gól nélküli mérkőzésnél tartott az együttes (a 2016-os, svédek elleni, 0–2-es évzáróval együtt). Ráadásul még akkor sem „vette elő” Futácsot, amikor Szalai Ádám sérülés miatt kiesett, hanem inkább az olasz Palermóban tétmeccsen még egyetlen gólt sem szerző Balogh kapott pótmeghívót.  

Storck helyzetértékelésével bizony akadtak gondok, erre jó példa a svájci vb-selejtező meccs is, amikor a találkozót megelőzően arról beszélt, hogy „jó a keretünk, bárkivel képesek vagyunk felvenni a versenyt”. (Az 5–2-re elveszített találkozó után persze már ezt mondta: „a legnagyobbakkal egyszerűen nem vagyunk egy szinten, nem tudjuk velük felvenni a versenyt.”)

A német edző kicsit talán abba is bukott bele, ami korábban a sikereit eredményezte, illetve ami a magyar labdarúgás egyik nagy betegsége. Elvitathatatlan érdeme ugyanis a franciaországi kontinenstornán elért eredmény mellett, hogy Kleinheisler Lászlót és Nagy Ádámot 2015-ben felfedezte a válogatott számára, mindketten fontos szerepet játszottak az Eb-kvalifikációban és az Európa-bajnoki csoportelsőségben. Az ő példájukon felbuzdulva pedig boldog boldogtalan arról faggatta Storckot, vajon ki lesz a következő…

Tavaly ősztől aztán jöttek is az új arcok csőstül, az Eb óta összesen tizennégyen debütáltak (ebből tizenketten Storcknál), a szakvezetők szakadatlanul keresték a jövő csapatát, a „távlati válogatottat” (ezt a kifejezést Bernd Storck vezette be a magyar futballba). Csak éppen nem találták, mert az elmúlt másfél év újoncai közül tízen maximum csak két meccsig jutottak, négynél tovább senki sem. Miközben azoknak a produktuma is jelentősen visszaesett, akikről 2016-ban még azt lehetett hinni, évekig alapemberek lehetnek a nemzeti együttesben.

Ez az, amiről már nem a német kapitány tehet, és ami a jelen magyar futballjának egyik rákfenéje: az éveken át tartó kiegyensúlyozott teljesítmény és a fokozatos fejlődés hiánya a fiatal labdarúgóknál.

Az oslói hős, az Eb-pótselejtezőn győztes gólt szerző Kleinheisler László a 2015-ös, norvégiai meccs óta öt csapatban (válogatott, Werder, Darmstadt, FTC, Asztana) 46 tétmérkőzésen lépett pályára, és ezeken csupán egy gólt lőtt (volt hat gólpassza). Hiába játszhatott a magyar bajnokságnál jóval magasabb szinten, a német élvonalban, nem tudott fejlődni és ott megragadni, sőt később az NB I-ben, a Ferencvárosban sem tartozott a legjobbak közé (őszi sérülését követően a kazah Asztanában kell bizonyítania jövőre).

Nagy Ádám első idényében, a sérüléséig rendszeresen lehetőséget kapott az olasz élvonalbeli Bolognában, de legnagyobb hiányosságában, a támadójátékban nem tudott előrelépni. Még az amatőrökkel felálló Andorra ellen sem tudta a mérleg nyelvét jelenteni, hiába topligában szereplő csapattag. Azóta már nem is nagyon lép pályára – ebben az évadban csak négy meccsen jutott szóhoz a Serie A-ban, mostanában már a várható távozásáról szólnak a hírek.

Fiola Attila, aki a 2014. októberi debütálásától számítva sorozatban, az osztrákok elleni Eb-meccsig bezárólag tizenhat meccset játszott a válogatottban. Egyetlen találkozóról sem hiányzott, és csak négyet nem futballozott végig. Tulajdonképpen kibérelte magának a jobbhátvéd pozícióját. Aztán az osztrák mérkőzésen megsérült, majd a rákövetkező idényben is több gondja volt. Ennek következtében az Európa-bajnokság óta csupán ötször húzhatta fel a címeres mezt, az idén kétszer. És mostanság nem a korábban rá jellemző stabilitás jut róla a szurkolók eszébe, hanem sokkal inkább az augusztusi négy Partizan-gól (mindegyiket testközelből szemlélte), illetve az a pillanat, ahogy a 19 éves Joseph Paintsil hintába ültette a Ferencváros–Videoton rangadón.

Lang Ádám epizódszereplő lett a francia élvonalbeli Dijonban (a napokban négy hónap után ismét kezdett a Ligue1-ben, de kiállították), míg a válogatottban tavaly többéves szünet után visszatérő Gyurcsó Ádám és az új hullámnak hitt Nagy Dominik éppen ott tart, hogy lengyel élvonalbeli csapatánál, a Pogon Szczecinnél és a Legia Warszawánál már nem számítanak rájuk. Míg például az előző szezonban az NB I-es Vasasból kitűnő, tavaly debütáló Berecz Zsombor, Hangya Szilveszter, Vida Máté trió fejlődése idén őszre – a klubjukkal együtt – megrekedt, így nem is folytatódott beépítésük a válogatottba.

A fiatalabb korosztályokban nem látni azokat a játékosokat, akik évről évre fejlődve akár egyre erősebb bajnokságokban is helyt tudnának állni, ahogy azt azért láthattuk az elmúlt két évben a Lengyelország után az Egyesült Államokban, Chicagóban is villogó, 29 esztendős Nikolicstól vagy a Lech Poznan után a Dinamo Kijevnél is folyamatosan lehetőséget kapó 27 esztendős Kádár Tamástól.

Persze Szoboszlai Dominikban vagy éppen Sallói Dánielben azért lehet bízni, de összességében az a helyzet, hogy nem látni azt a generációt, amely legalább hasonló szintet meg tudna ütni, mint az Eb-n látott csapat. Dzsudzsák Balázsék ugyanis a 2012-es Eb selejtezői óta, vagyis immár négy sorozaton keresztül a selejtezőcsoportokban a harmadik helyet azért stabilan hozni tudták. Abban azonban egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy ez a következő négy selejtezőben is sikerül, ha szép lassan elfogynak a külföldön, erősebb bajnokságban edződő játékosaink.

 
Fájdalmas – Szöllősi György publicisztikája arról, hogy miért tart itt a labdarúgásunk

Ez nem Bernd Storck bűne – még ha a negatív spirálon összességében ő sem tudott változtatni, sem kapitányként, sem az utánpótlásért felelős sportigazgatóként –, ez a magyar futball egészének a hibája utánpótlásostul, klubostul, tulajdonosostul, edzőstül – és még sorolhatnánk…

Mindezzel együtt nem rosszabb a helyzet annál, mint amikor a válogatott 2014-ben itthon vereséggel kezdte az Eb-selejtezőt az északírek ellen. Akkor Dárdai Pál kellett ahhoz, hogy meginduljunk fölfelé, most Georges Leekensre vár a(z) (szak)embertpróbáló feladat.

A tavalyi Eb-csapatban, ha a kulcsjátékosok egészségesek, egy jó selejtezősorozat (ideszámítva a Nemzetek Ligáját is) talán még benne lehet, és ha sikerülne az újabb bravúr, az újabb Európa-bajnoki szereplés, akkor időt nyerhetne a magyar futball.

Csak egy kicsit sok – a ha…  

A MAGYAR VÁLOGATOTT 2017-ES MÉRKŐZÉSEI
Márc. 25. (szombat): Portugália–Magyarország 30 (vb-selejtező)
Jún. 5. (hétfő): Magyarország–Oroszország 0–3 (felkészülési)
Jún. 9. (péntek): Andorra–Magyarország 1–0 (vb-selejtező)
Aug. 31. (csütörtök): Magyarország–Lettország 3–1 (vb-selejtező)
Szept. 3. (vasárnap): Magyarország–Portugália 0–1 (vb-selejtező)
Okt. 7. (szombat): Svájc–Magyarország 5–2 (vb-selejtező)
Okt. 10. (kedd): Magyarország–Feröer 1–0 (vb-selejtező)
Nov. 9. (csütörtök): Luxemburg–Magyarország 2–1 (felkészülési)
Nov. 14. (kedd): Magyarország–Costa Rica 1–0 (felkészülési)