Haraszti Zsolt, a paksiak ügyvezetője büszke arra, hogy a zöld-fehérek keretét mindmáig csak magyar nemzetiségű játékosok alkotják (Fotó: Földi Imre)
 
Paksi patrióták – Bodnár Zalán jegyzete

Igaz, hogy miután kiharcolták a bennmaradást Debrecenben, hazafelé már arról akart beszélgetni a kollégáival, hogyan nézzen ki a felkészülés, kikkel lehetne megerősíteni a csapatot?
– Teljes mértékben igaz – ismerte el Haraszti Zsolt, az immár 15. élvonalbeli idényére készülő Paksi FC 56 esztendős ügyvezetője. – Aláírom, az időpont nem volt a legtökéletesebb, de egy napot sem szerettem volna elvesztegetni. Természetesen örültem annak, hogy elkerültük a kiesést, ám annak nem, hogy a DVSC búcsúzott az NB I-től. Átéreztem a debreceni vezetők szomorúságát. Szima Gábort nagyra tartom, az utóbbi másfél évtized legeredményesebb magyar klubjának a tulajdonosa volt. Azzal, hogy a debreceni labdarúgásért sokat tett, a magyar futballt is segítette.

Egy-két nappal a sorsdöntő meccs után már tudott lazítani?
– Akkor sem – és azóta sem. Folyton azon töprengek, mi szükséges ahhoz, hogy még egyszer ne kerüljünk olyan helyzetbe, mint az előző idényben. Ezért is van, hogy megállás nélkül szervezkedem, dolgozom a csapat megerősítésén, miközben az jár a fejemben, min kellene változtatni, hogy jobbak legyünk. Azért nem kell engem félteni, a koronavírus-járvány idején pihentem valamennyit. Annyit, mint az azt megelőző húsz évben összesen. Dolgoztam közben is, de nem olyan sokat, mint a normál hétköznapokon. Így volt időm gondolkodni sok mindenen.

Azon is, hogy hiányzik ez önnek?
– Igen, ezen is gondolkodtam. Végül arra jutottam, hogy egy jó Paksi FC-t még szeretnék látni – és nem kívülről.

Két évtizede lett az akkor még az NB III-ban szereplő klub vezetője, a csapat tizennégy éve az első osztály tagja. Az elmúlt húszból a legutóbbi idény volt a legnehezebb?
– Ez nem vitás. Az első öt év maga volt a csoda, fokról fokra léptünk előre, amikor 2003-ban feljutottunk az NB III-ból, az még – az NB I B és az NB II miatt – a negyedik vonalnak számított. Három évvel később már az első élvonalbeli meccsünket játszhattuk Vácon. Szokták mondani, jellemző ránk az állandóság, én például nagyon örülök annak, hogy azok közül, akikkel egykor együtt kezdtem a paksi munkát, Balog Judittal, Karszt Józseffel, a mai napig együtt dolgozom, miközben Süli János is végig mellettünk állt. Rajtunk kívül is sokan és sokáig kötődtek vagy kötődnek a klubhoz, hogy mást ne mondjak, Osztermájer Gábor csupán a hetedik edző, aki az NB I-ben irányít. A mögöttünk hagyott bajnokság azért is volt rettentő kemény, mert előtte váltunk meg Csertői Auréltól, aki öt és fél évig állt a csapat élén. Tisztelem a munkásságát, sőt a barátomnak mondhatom – megviselt, hogy az útjaink szétváltak. S volt még valami, ami nehézzé tette az évet: a gazdasági helyzetünket aligha irigyelné meg a legtöbb élvonalbeli vetélytársunk. Vannak viszont jelentős értékeink, én kifejezetten büszke vagyok arra, hogy mindmáig kizárólag magyar nemzetiségű játékosok alkotják a keretet.

Lenne olyan labdarúgó, aki miatt változtatna ezen?
– Nem. A klubfilozófiánkhoz hűek maradunk.

Volt holtpont az évek során?
– Több is. Amikor a 2011-ben elért bajnoki második hely és Ligakupa-győzelem után a főszponzorunk kilépett, azt nem volt könnyű megemészteni. Ez azzal is járt, hogy a következő egy-két évben a minőségi, ráadásul saját nevelésű futballistáink többsége távozott tőlünk. Akik a sikeres jövőnk zálogát jelenthették volna, elmentek, és bár a helyükre jó játékosok érkeztek, a léc lejjebb került, az élvonalbeli tagság megőrzése vált fontossá. De legalább életben maradtunk.

A következő idényben is ez a cél?
– Jól igazoltunk a nyáron, fiatal, ambiciózus futballisták szerződtek hozzánk. Szerintem a Paks történetének egyik legerősebb állománya jött össze, de hogy valóban így van-e, csak fél év múlva tudom megmondani. Ugyanakkor távoztak olyanok, akik közel álltak hozzám. Báló Tamás tizenöt, Bartha László tíz, Kecskés Tamás hét esztendő után köszönt el tőlünk, az ő esetükben is nehéz volt az elválás. Sokat adtak a Paksnak, remélem, úgy érzik, sokat is kaptak. Ha az élet úgy hozza, visszavárjuk őket, találunk nekik helyet a klubban.

Egyértelmű volt, hogy a csapatot az előző bajnokság első harmada után átvevő Osztermájer Gábor marad a vezetőedző?
– Remek eredményeket értünk el vele, ha csak az az időszak számított volna, amikor ő ült a padon, a hatodik helyen zárunk. Tudom persze, hogy ez nem így működik, de azért jelzésértékű. Ezért is gondoltuk úgy, hogy mindenképpen meg kell adni neki a lehetőséget a folytatásra. Ő is ezer szállal kötődik a városhoz és a klubhoz. A szurkolók szeretik, ha helyi edző vagy játékos kap esélyt a bizonyításra. Ha még él is vele, az csak ráadás.

Van még önben újabb húsz év ügyvezetőként?
– Annyi már nincs. Iszonyú stresszel jár ez a munka. Vallom, addig jó, amíg azzal foglalkozom, amit igazán szeretek. Csakhogy ez olykor már az egészség rovására megy. Élet-halál harc folyik a tizenkét csapatos bajnokságban, nehéz talpon maradni. Jóllehet nekünk van egy „titkos fegyverünk”, mégpedig az a közösség, amelyet a játékosok alkotnak. Meggyőződésem, azért sem estünk ki, mert az újraindulást követően nem volt morálisan erősebb együttes a Paksnál. Annyi tapasztalat van már mögöttem, hogy kijelentsem, bárki lehet az edző vagy a vezető, ha az öltöző nem kapaszkodik össze, abból óriási zűr lehet. Ha mi eddig bajba kerültünk, mindig megvolt az összefogás, amely kihúzott bennünket a gödörből.

Mit sikerült megőrizni a húsz év alatt?
– A már említett klubfilozófiát, amelyet sokan tisztelnek az országban. Számos barátság és élmény is végigkísérte ezt az időszakot, és még a nemzetközi porondot is megjártuk. Amink volt, megbecsültük, de sosem értük be vele. Ennélfogva a sikeréhségünk is megmaradt – szeretnénk még jelentős eredményt elérni.

ELNÖKI SZÉKBEN

Mostantól nemcsak ügyvezető, hanem elnök is: Haraszti Zsolt a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) NB I-es bizottságának első embere lett.

Az elmúlt években többször kerestek meg azzal, hogy elvállalnám-e tisztséget, de eddig mindig nemet mondtam – árulta el az új elnök. – Most viszont meg kellett próbálnom. Fél évet adtam magamnak, ha nem érzem, hogy egyről a kettőre jutunk, lemondok. Bízom benne, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetséggel együtt olyan döntéseket hozhatunk, amelyek emelik az élvonal színvonalát. Ha előre akarunk lépni, az NB I-es kluboknak össze kell fogniuk. Én látok erre esélyt – máskülönben nem is vágtam volna bele.”

Kétezerben egy korláttal körülölelt pálya széléről nézhette a meccseket, ma már egy modern, csaknem ötezres aréna játékoskijárójából követi az eseményeket. Melyik áll közelebb a szívéhez?
– Mivel minden ott indult, a régi pálya. Ugyanakkor az új stadionunk olyan nekem, mint egy második szerelem. Főleg úgy, hogy már a kis unokám is ült a lelátóján. Mert azért a család az első, és „csak” második a Paks.

Apropó, lehet még egyszer második a Paks?
– Ismerve a mai mezőnyt és a lehetőségeket, erre kevés esélyt látok. Talán ha változna az anyagi hátterünk.

A magyarokkal teli keret, a tizennégy éve tartó NB I-es szereplés ellenére sem kopogtatnak a befektetők?
– Sajnos nem. Abban bízom, ha a Paks II elindul, több lesz a támogatónk.

Olykor eszébe jut, hogy június huszonhetedikén centiken múlt a bennmaradás?
– Noha jókora igazságtalanságnak éreztem volna, ha kiesünk, a debreceni meccs hosszabbításában valóban apróságok választottak el minket tőle. A Loki kétszer is eltalálta a kapufát, mégis nyugodt voltam. Úgy voltam vele, az életnek vissza kell adnia nekem, illetve nekünk valamit. A mérkőzést megelőző napokban súlyos családi gyász ért, és a ráadás perceiben az volt bennem: a sors most vagy ad nekem még egy nagy pofont, vagy a kezét nyújtja felém. Végül a kezét nyújtotta.