Az egykori Autóbusz-pályán, Kispesten, a Lehel utcában transzparens fogadta a nézőket a hatvanas években: „Az ellenfél nem ellenség”. Mondhatni, hogy alapvetés a sportban, ám mára már csupán történetileg. Akkorról, amikor még a lovagiasság szabályai kötelezők voltak – persze a hétköznapokban is. Mostanság, amikor különleges, ha egy fiatalember a jobbjára tereli a hölgyet, előre engedi a bejáratnál, az ifjak átadják a helyüket az idősebbeknek a járműveken – mosolyt fakaszthat az egykori Autóbusz-pálya egykori intése.

Főként ha hozzávesszük, hogy a Képes Sport fotóján kölyökfutballisták merednek a felhívásra, a képaláírás szerint pedig: „Az ellenfél nem ellenség – ezzel az alapvető igazsággal ismerkednek az Autóbusz nézőterén a kölyökjátékosok. És persze üdvös dolog, ha a felnőttek is megszívlelik…”

Hát… Akkoriban talán volt esély az ilyesmire, mostanság már alig, csak kivételek vannak, a szabályt erősítendő. Mert a győzelemért semmi sem drága, hogy veretesebb, klasszikusabb szlogennel éljek: a cél szentesíti az eszközt.

A pályán mindenképpen, ráadásul büntetlenül. Ha nem is szép csendben, de különösebb visszhang nélkül jutott el a futball (is) odáig, hogy nincs az a büntetőtörvényi kategória (például: testi sértés, foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés, segítségnyújtás elmulasztása), amelyre ne lenne példa a futballelitben itthon és külföldön, más kérdés, hogy a sport az „más”, szereplői úgymond, vállalják a veszélyt, így rendelkeznek a különféle szabályzatok.

Elrettentő példák persze vannak. Szemtanúja voltam például, amikor véget ért Törőcsik András NB I-es pályafutása Tatabányán (1989). Bizonyos Udvardi Endre a tudósítás szerint (is) a 17. percben „kíméletlenül leterítette”, kapott egy sárga lapot. Hasznos gesztus volt, mert két perc múlva „ismét szándékosan belerúgott”. Lábtörés. Vége. Udvardi pedig négy nap múlva újabb bajnokit játszott, és még hetvenhatot.

Vagy Véber György esete, kilenc évvel később. Amikor a diósgyőri Nagy Sándor rácsúszott a lábára, kíméletlenül megrúgta, nyílt törés lett a vége. Nagy széttárta a karját, „Csak nem gondolják…” – kezdte, de mindenki gondolta, aki látta. Véber pályája is kettétört, Nagynak még jutott 75 meccs az első osztályban.

Én ide sorolom Albert Flórián tragédiáját is, amikor 1969 júniusában, Koppenhágában a dánok kapusa, Knud Engedal úgy vetődött rá a lábára, hogy a Császár már sohasem lett a régi (nekem legyen mondva a „maradvány” is, de ez egy másik történet). Szalagszakadás.

Nálam mindhárom esetnek az a lényege, hogy – mondhatnak akármit – sem Udvardinak, sem Nagynak, sem Engedalnak nem volt esélye arra, hogy szabályosan megakadályozza bármiben is Törőcsiket, Vébert és Albertet, esélyük csak a „Majd csak lesz valami…” volt. A háttér pedig, hogy nyilván hallották az öltözőben, hogy vessenek be mindent, ahogy a kültelki zsargon rögzíti: a halott csatár nem lő gólt.

Tehát a cél szentesíti az eszközt. Ami eredetiben – a jezsuiták rendalapítója, Loyolai Szent Ignác megfogalmazásában – a célra („Isten nagyobb dicsőségére…!”) és nem az eszközre fekteti a hangsúlyt. Esetünkben tehát a játékra, jól felkészült, edzett sportemberek vetélkedésére.

De jó is lenne.

Mondják a bennfentesek, egyszerűen arról van szó, hogy a vétkesek egy ütemmel elkéstek, annak következtében, hogy – maradva a kifejezésnél – egy ütemmel rosszabb labdarúgók, mint az áldozataik. És itt elérkeztünk a lényeghez. A futball elitjében hivatásra lelőknél hétköznapi gondolkodással feltételezhető annyi önismeret, hogy pontosan tisztában legyenek képességeikkel, lehetőségeikkel. Feltételezhető, meg hétköznapi gondolkodás, magyarán ritka az ilyen. Igény sincs rá. Az edzők a rájuk bízott ifjakat a sikerre készítik fel, a teljesítményüket az eredmény határozza meg, senkit sem érdekel, hogy a felnőtté válásban, gondolkodásban hol tart a gyerek. Nem sportemberekkel szolgálnak, hanem gladiátorokkal, akik ugyebár történelmileg életre-halálra küzdöttek, a nemes harc nem szerepelt a fogalomtárukban. Hogy úgy mondjam, nem volt rá szükségük.

Ahogy ma is csak dumában halljuk, olvassuk az ellenfél megbecsülését. És még a legszebb mondatok közül is kilóg a lóláb, hiszen a legelcsépeltebb közhely, hogy „csak a három pont számít”. Igen ám, de jobb helyeken (vannak még ilyenek?) nem mindegy, vagy nem teljesen mindegy, hogy milyen áron. És itt most nem a szépségre gondolok, kizárólag a lovagiasságra, a sportszerűségre.

Aligha véletlen, hogy a fair play díjak odaítélésénél olyan eseteket ismernek el, amelyek egy normális(abb) világban természetesek. Mint az egyébként az átlagosnál gyakrabban kiállított Sergio Ramosé, aki a még szeptemberben, a Dortmund–Real Bajnokok Ligája-meccsen lopta be magát a szívembe. A dortmundi Götze összecsapott Kroosszal, a földön maradt, a bíró nem fújt, de Ramos megvárta míg Götze ismét játékra kész, csak akkor indított akciót. Mindezt a BL-ben, ahol ugyebár nem fillérekben mérik a sikert. Az esetről eszembe jut az egykori legendás vívómester, Italo Santelli, aki, amikor a nem kevésbé legendás Gerevich Aladár nem mondott be egy tust, azzal intette rendre, hogy ma nem mond be egy tust, holnap bankot rabol.

Nem kell mondani, jól tudom, nagy a tét, korántsem mindegy, hogy nyer-e vagy veszít a gladiátor. Sohasem volt mindegy, csak éppen ma a nyereség nagyobb, mérhetetlenül. Talán ezért is hallani visszatérően (mifelénk éjjel-nappal), hogy a tét miatt hatalmas a nyomás a versenyzőkön. Ami jelzi, mennyire téves az értelmezés nálunk. Ahol rendben van a test és a lélek (főként a lélek), ott nem tétről, teherről beszélnek, hanem lehetőségről. Hic Rhodus, hic salta! – hogy maradjak a klasszikusoknál, azaz hétköznapi átiratban: itt a lehetőség, élj vele! A legjobb példám erre Roscoe Tanneré, aki úgymond az esélytelenek nyugalmával állhatott ki Björn Borg ellen 1979-ben a wimbledoni döntőben. Ahol a svéd zseni csak öt szettben tudta legyőzni, a döntő játszma 6:4 volt. Tannert nem nyomta a tét, hanem feldobta. Más kávéház.

Kétségtelen, a világ is más, mint a sport hőskorában. Az erőszakról, a durvaságról szóló hírek uralják a mindennapokat, néha visszasírom azt az időt, amikor az „Újra virágzik az ibolya a Mecsekben” típusú információk uralták a médiát. Ez persze túlzás (nem is enyhe), de nem fogadom el a sport felmentését, az érvet, hogy miért éppen a sporttól várnánk, hogy más legyen, mint az élet – egyébként. Értem én az egymásra hatást, de meg nem érthetem. Úgy gondolom, éppen a sport feladata lenne, hogy példával szolgáljon – nem csak arra, hogyha sokat edzel, szorgalmas vagy, gazdag lehetsz, híres, mi több, celeb. A követendő magatartásra is. (Naivitásom örök.)

A pályán látottak miatt sem csodálható, ami a lelátókon történik. Ha úgy tetszik, a játéktér és a nézőtér szereplői megérdemlik egymást. Hogy ki kivel akar leszámolni, magánügy (legfeljebb rendőrségi, de az egy másik „hivatal”), ám eléggé riasztó, hogy gyakran egy-egy meccs közben kerül sor a harcra. Amikor ugyebár az a lényeg, hogy remekel-e vagy gyalázatosan játszik a csapatom, vezet-e vagy éppen hátrányban van, s amíg nem fújják le a mérkőzést, minden lehet. Amit látnom kell, hiszen azért mentem oda.

Már megint az idealizmus… Annyira azért nem önt el, hogy – visszatérve az Autóbusz-pályára – komolyan higgyem, hogy foganatja lehet egy-egy intő feliratnak. Arra pedig nincs esély, hogy ha már a pálya és a lelátó az indulatokat tekintve összebútorozott, a megítélés is hasonló legyen. Teszem azt jogilag. Mert például Törőcsik, Véber és Albert citált történeténél (is) megáll a súlyos testi sértés tényállása, ahol ugyebár a büntetési tétel három évig terjedő szabadságvesztés.

Alapesetben.