„Ez a szabadság himnusza” – interjú Pier Francesco Pingitoréval

CSILLAG PÉTERCSILLAG PÉTER
Vágólapra másolva!
2024.03.25. 17:19
null
Pier Francesco Pingitore, az Avanti ragazzi di Buda kezdetű dal szerzője (Fotó: Csillag Péter)
Az Avanti ragazzi di Buda kezdetű dal szerzője, a 89 éves olasz rendező római lakásában fogadott bennünket, s beszélt az 1956-os forradalom tiszteletére írott kultikus dal Lazio-táborban énekelt változatáról és mélyen gyökerező személyes AS Roma-kötődéséről is.



– Mi ösztönözte az Avanti ragazzi di Buda kezdetű dal megírására?
– Az 1956-os magyarországi forradalom érzelmi hullámai erősen hatottak Olaszországban – válaszolta Pier Francesco Pingitore olasz rendező, akivel Kovács Ádám Zoltán római nagykövet segített megszervezni személyes interjúnkat. – A tény, hogy a szovjetek vérbe fojtották egy elnyomott nép jogos felkelését, nagyon megrázta az olasz közvéleményt. Az utca embere szimpátiatüntetéseken, nyilvános megmozdulásokon adott hangot együttérzésének. Aztán eltelt tíz év, és azt láttuk, hogy Európában a viszonyok nem sokat változtak, a keleti blokkban érvényesülő szovjet uralom vagy befolyás még mindig ugyanaz. Bizonyos szempontból talán még romlott is a helyzet 1966-ra. A forradalom emléke azonban halványult, más ügyek kerültek a politika homlokterébe, az embereket is kevésbé érdekelte már, ezért éreztem indokoltnak társaimmal az Il Bagaglino című színtársulatnál, hogy a tízéves évforduló alkalmából írjunk egy dalt a forradalom emlékére. A darab a magyar fiatalokat ünnepli, akik szembe mertek szállni a szovjet kommunizmus egyeduralmával.

Előre,

budai srácok!

Előre, budai srácok,

előre, pesti srácok,

diákok, földművesek, munkások,

a nap nem kel fel többé keleten!

Száz éjszakát virrasztottunk át

és hónapokon át álmodtunk

azokról az októberi napokról,

a magyar fiatalok hajnaláról.

Emlékszem, volt egy puskád,

lehoztad a térre, vártam rád,

a tankönyveim közé rejtve

én is hozok egy pisztolyt.

Hat dicsőséges nap és hat dicsőséges éjszaka

a győzelmünk idején,

de a hetedik nap megérkeztek

az oroszok a harckocsikkal.

A tankok összetörték a csontokat,

senki nem hozott segítséget

a világ csak figyelt

az árok szélén ülve.

A lány nem mondja az anyámnak,

nem mondja neki, hogy meghalok ma éjjel

azt mondja neki, hogy a hegyek közé bujdosok

és visszatérek tavasszal.

A bajtársaim már az osztag előtt állnak,

elesik az első, a második,

véget ért a szabadságunk,

eltemetve a világ becsületét.

A bajtársak elrejtik a fegyvereket

majd visszatérnek énekelve az indulókat,

azon a napon, amikor felsorakozunk,

és visszatérünk a hegyekből.

Előre, budai srácok,

előre, pesti srácok,

diákok, földművesek, munkások,

a nap nem kel fel többé keleten!

(A magyar fordítás forrása: zeneszoveg.hu)

1956. december 12., Róma: a Bp. Honvéd játékosai fekete karszalaggal az AS Roma ellen 3:2-re elveszített mérkőzés előtt (Fotó: Fortepan) 

– Úgy olvastam, a Budapest című szerzemény szó szerint a föld alól hódította meg annak idején a római nyilvánosságot.
– Akkoriban egy pincehelyiségben léptünk fel esténként, egy-egy szezonban több mint kétszázötven alkalommal, mintegy százötven néző előtt. A szöveget a Dimitri Gribanovski által komponált dallamra Pino Caruso színész énekelte, hatalmas beleéléssel, érzékenységgel. Óriási siker volt, az emberek együtt rezonáltak a magyar forradalom tiszteletére írt himnusszal, rendszerint percekig tapsolták. 

– Milyen személyes emlékek kötik a forradalomhoz? Mit csinált, hol járt az 1956-os események idején?
– Egyetemi tanulmányaim vége felé jártam, a római egyetemen és a városban is számos megmozdulást szerveztek azokban a napokban a budapesti hírek hatására. Ezeken magam is részt vettem, és újságíróként tisztában voltam azzal, mennyire fontos, hogy az olasz nép is kinyilvánítsa, hogy a magyar forradalom pártján áll.

– Mit mondott a dal 1966-ban az olaszoknak?
– Ott van a szövegben, feketén-fehéren: „Előre, budai srácok, előre, pesti srácok, diákok, földművesek, munkások, a nap nem kel fel többé keleten…” Szerettem volna előhívni a forradalom idején tapasztalt felbuzdulást az olasz emberekből, hogy ne felejtsenek, emlékezzenek a Magyarországon történtekre. És arra is, hogy hiába lázadtak fel tíz éve, az elnyomás még mindig él. 

Pier Francesco Pingitore a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével (Fotó: Csillag Péter) 

– A művet sokan sokféleképpen értelmezik. Néha az antikommunizmus, néha a patriotizmus himnuszaként emlegetik, de időről időre előkerül az a vélemény is, amely szerint ez csupán egy fasiszta dal.
– Amin én nem csodálkozom. A kommunisták szemében minden, ami antikommunista, az fasiszta. Ez semmit sem jelent. Nem szabad félni attól, ha fasisztának titulálnak, mert emögött nincs az égvilágon semmi, csak az, hogy nem tetszik nekik, ha valamit másként gondolsz. Nincs is értelme erről vitatkozni. A Budapest című dal nem más, mint a szabadság himnusza. Ennyi a lényege: a sza-bad-ság. Mindenféle színezet nélkül. A magyar fiatalok elismerése, akik kifejezték a szándékukat és érvényre akarták juttatni a jogukat arra, hogy szabadon élhessenek. Más nincs ebben, vagy ha belemagyaráznak valamit, az manipuláció.

– Ma is aktuális az üzenet? Bátorítja az elnyomást szenvedőket, hogy álljanak ki a szabadságukért?
– Természetesen. Ezt a dalt bárki énekelheti, aki szereti a szabadságot, és aki felemeli a szavát, ha úgy érzi, a hatalom mások elnyomására épül.

– Az utóbbi időben Magyarországon is ismertté vált a kompozíció, dokumentumfilm készült róla, ön pedig szerzőként megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét. Miként éli meg, hogy néhány évtized késéssel bár, de a dalban megénekelt nemzet is felfigyelt a produkcióra?
– Megtisztelő, annak pedig különösen örülök, hogy diákok is énekelték magyar iskolákban. Van ebben valamiféle testvéri érzés is a két nép fiataljai között.

– Járt már hazánkban?
– Még nem sajnos, pedig nagyon szeretnék, csak eddig mindig közbejött valami.

– Mint alkotó, mit szólt ahhoz, hogy idővel a Lazio-tábor elkezdte a lelátón énekelni?
– Méltányolom a csapat szurkolóinak választását, azt azonban hadd jegyezzem meg rögtön, hogy én nem vagyok Lazio-párti.

A magyar forradalom tiszteletére írt dal időről időre a lelátón is felhangzik, a kép rendhagyó, mert itt kivételesen nem a Lazio-szurkolók emelik magasba a szövegét

– Azt ne mondja, hogy az AS Romának drukkol!
– Pedig így van. Jómagam sohasem jártam a Lazio-táborban, de láttam és hallottam felvételeket arról, ahogyan eléggé elnagyolva, időnként az eredeti szöveg szavait megmásítva vagy felcserélve zúgják a lelátón a dalt. Mindenesetre amikor az egész Curva Nord kiereszti a hangját, valamiféle lelkesedés átragad a hallgatóra is.

– Mit gondol, miért éppen a Budapest-dalt érezték magukénak?
– Tőlük kellene megkérdezni. Valószínűleg benne van az is, hogy a Lazio-tábor hagyományosan a politikai jobboldalhoz kötődik, antikommunista, így könnyebben azonosul a témával. Ha azonban a dal szövegét megváltoztatják, vagy eredeti szavainak más jelentést tulajdonítanak, attól én elhatárolódom.

– Érzékeny a kérdés, hiszen egy futballstadion durva közegében másként működik egy színpadi zenei mű. Fennáll a veszélye annak például, hogy az 1956-os magyar forradalom dühe, indulata a meccs hevében puszta agresszivitásként hasson a huszonegyedik századi fanatikusra.
– Nem hiszem, hogy dühös dal lenne az enyém. Ismétlem: azért dicsőíti a magyar forradalmárokat, az 1956-os fiatal nemzedéket, hogy a szabadságról szolgáljon erős üzenettel. Hol van itt a düh?

– Azért a szövegben megjelenő szimbólumok, a puska, a pisztoly az ultrák körében erősíthetik a harcias szellemet.
– Lehet vitatkozni az értelmezési keretekről, a dalszöveg sorai azonban pontosak: „Emlékszem, volt egy puskád, lehoztad a térre, vártam rád, a tankönyveim közé rejtve én is hozok egy pisztolyt.” Már bocsánat, de aki forradalmat csinál, nem nyalókával vonul utcára. Szó sincs arról, ami kering itt-ott, hogy bárkit fegyverhasználatra bujtana fel a szöveg. A magyar forradalmárokat éppen az tette hősökké, hogy a szovjet hadsereg talpig felfegyverzett, tankokkal érkező katonáival szálltak szembe hevenyészett felszereléssel, alkalmi eszközökkel. Természetesen nem cumisüveggel. Ez az események leírása, semmi több. Aki ezt nem fogadja el, az rosszindulatú. 

Korabeli újságcímlap a forradalom napjaiból – a Magyarországon történtek híre megrázta az olasz közvéleményt

– Ha a Lazio-meccsekre nem is, az AS Romáéira ki szokott menni a Stadio Olimpicóba?
– Jó ideje csak televízión nézem a meccseket. Fiatalon jártam mérkőzésre, azóta azonban gyökeresen megváltozott a helyzet, sokkal erőszakosabb a légkör. Valamikor Amedeo Amadei volt a kedvencem, a középcsatár, a frascati péklegény, ahogy becézték, miután édesapjának Frascatiban volt péksége. Más idők voltak, sokkal nyugodtabbak, derűsebbek, visszafogottabbak. Ma egy-egy játékos csillogása néha csupán hónapokban mérhető, adják-veszik őket a klubok, sokszor minden logika nélkül. A futballbiznisz manapság jóval összetettebb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ami a környezetet illeti, a szurkolók között egyszerre vannak jelen a csapatukért őszintén szorítók, és azok, akik indulataikat élik ki egy-egy meg nem adott tizenegyes, durva becsúszás, kétes bírói döntés nyomán, sokszor erőszakosan. A jóérzésű embert ez riasztja.

– Ma is ugyanúgy írná meg a Budapest című dalt, mint 1966-ban? Vagy van valami, amin módosítana már?
– Ha az 1956-os forradalomra gondolok, semmin sem változtatnék. Sajnos én sem vagyok ugyanaz, mint ötven-hatvan éve, így talán másként fogalmaznék, ha ma kellene megírnom. De örülök annak, hogy akkor így írtam meg.  

A labdával Pier Francesco Pingitore, a barátok által készített montázson az AS Roma-csatár Vincenzo Montella gólörömével az előtérben

Római utazásunk során találkoztunk Fabrizio Grassettivel, a Roma-szurkolók Egyesületének (Unione Tifosi Romanisti) 1934-ben született elnökével, akit nemcsak felesége Erdélyből származó nagymamája és az 1953-as Olaszország–Magyarország (0:3) Stadio Olimpico-avató személyes emléke köt a magyarokhoz, de egy különös tömegmegmozdulás is.

„Életem első sztrájkjában az 1956-os magyar forradalom miatt vettem részt – beszélte el a római sportember. – A jó hírű Istituto De Merode nevű egyházi iskolába jártam, a Piazza di Spagna sarkára. Szerzetesek által működtetett, szigorú egyházi intézmény volt, a budapesti események híre azonban felülírt minden szabályt. Miután a történtekről értesültünk, támogatásunk jeleként nem mentünk iskolába, helyette a Spanyol lépcsőn gyülekeztünk, és az sem érdekelt bennünket, hogy az egyik szerzetes-tanár egyenként felírta a lázadók nevét. Értesítették rögtön a szülőket is, akik közül azonban a legtöbben azt válaszolták, helyesen tette a gyermek, hogy kiállt a magyarokért.”

 
DIÁKTÜNTETÉS A SPANYOL LÉPCSŐN 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 23-i lapszámában jelent meg.)

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik