Kammerer Zoltán (Fotó: Tumbász Hédi)

 

– A vízparton egyre gyakrabban hallani önnel kapcsolatban a legenda kifejezést. Ízlelgeti?
– Vegyes érzelmeket kelt bennem. A legenda vagy legendás szóról nekem olyan személy jut eszembe, aki már visszavonult, ugyanakkor persze jó érzés, ha elismerik az embert. Miként a kifejezéssel, úgy a jelenlegi helyzetemmel kapcsolatosan is kettős érzéseim vannak: nagyon jó, hogy majd' negyvenkét évesen is versenyezhetek, és élhetem az élsportolók gondtalan életét, azt viszont rossz megélni, hogy bizony, eljárt felettem az idő.

– Miben érzi leginkább az idő múlását?
– Az álmaimon, a céljaimon. Húsz évvel ezelőtt más tervekkel készültem egy-egy nagy versenyre. Akkoriban úgy voltunk vele, mint mostanság a női kajakegységek, amelyeknek ha jól megy, bármilyen összeállításban nyernek, ha borzalmasan, akkor másodikok. A kilencvenes évek közepén-végén ha nem volt jó napunk, ezüstérmesek lettünk a németek mögött. A kétezres évek elején már meg kellett küzdeni az ezüstért, de még mindig nem kellett semmi különöset nyújtani a dobogós helyekért, ma viszont full extrát kell teljesíteni ahhoz is, hogy a döntőbe kerülj. Irdatlanul besűrűsödött és nagyot változott a kajakosmezőny a férfiaknál. A végeredmény megjósolhatatlan, a befutó kiszámíthatatlan, ha ma egymás után nyolc döntőt rendeznének, mindegyiket más egység nyerné meg egyesben, párosban és négyesben is. És már a B-döntő is világszínvonalú. Kettős érzések ide vagy oda, nem lennék most húszéves pályakezdő.

 
Nyolc-tíz érem, egy tucat kvóta – ezt várja Schmidt Gábor

– Milyen álmokért, célokért kel fel mostanság reggelente?
– Húsz évvel ezelőtt még négyéves ciklusokban gondolkodtam, a 2012-es londoni olimpia után már csak egy-két éves periódusokra terveztem, most pedig edzésről edzésre tekintek előre. Minden reggel gondolatban összerakom a napot adott célokkal és feladatokkal, és általában úgy sikerül, ahogyan elterveztem. Az utóbbi években már azért kajakozom, mert még mindig szeretettel teszem, és igyekszem élvezni minden pillanatát, mert tudom, lassan itt a vége. Így vágtam bele a mostani szezonba is, aztán megéreztem, hogy jól megy, jobban, mint tavaly, amikor egy gyengébb év után egyetlen célként fogalmaztam meg, hogy legyek ott a csapatban az idei szegedi világbajnokságon. Mondjuk, azt nem gondoltam volna, hogy olimpiai számban, K–2 1000 méteren versenyzek.

– Több évtizedes tapasztalattal, három olimpiai és három világbajnoki címmel a háta mögött, a tizenhatodik vébéjére készülve megemeli még a pulzusát egy-egy viadal?
– Persze! Pontosan úgy, mint az első alkalommal, tízéves koromban. Ezerkilencszáznyolcvannyolc tavaszán Tatán, egy esős, szeles napon versenyeztem először – kezem-lábam remegett, ez most is így van. Noha nagyon sok minden megváltozott időközben a kajak-kenuban és általában a sport világában, vannak dolgok, amelyek nem múlnak el. Ilyen a versenyek előtti izgalom és ilyen a győzelmi mámor is, amely ugyancsak mindig jön, legyen szó egy válogató vagy a világbajnokság megnyeréséről. Robbanásszerű és megunhatatlan érzés.

„Kaiser und König”, így köszöntötték a német szurkolók a 2006-ban vb-győztes Kammerer Zoltánt és Kucsera Gábort

– Bizonyára hatványozottan igaz ez egy hazai rendezésű világbajnokságra. Lépten-nyomon elhangzik, a szegedi viadal más, mint a többi verseny. Ha egy fiatal sportoló megkérdezi öntől, mitől annyira különleges, mit felel?
– Nehéz körülírni, ezt azok a sportolók tudják igazán, akik megtapasztalják. Ha bármelyik fiatal titánnak kívánhatnék valamit, két dolog lenne. Az egyik, hogy legyen olimpiai bajnok, a másik, hogy nyerjen Szegeden világbajnokságot. Az én felfogásom szerint ekkor lesz ugyanis teljes az élete. Amikor ezt valaki átéli, tudni fogja, mi a mérce, miként azt is, miről beszél az ember.

– Ha valaki, ön tudja, hiszen harmadik szegedi vébéjén versenyez: 2006-ban Kucsera Gáborral K–2 1000 méteren nyertek, ötszázon bronzérmesek lettek, 2011-ben a négyessel teljesítették a fő célt, az olimpiai kvótaszerzést. Mi ugrik be először a korábbi hazai rendezésű viadalokról?
– Nekem valamennyi eddigi szegedi világbajnokság egyfajta fordulópont volt az életemben, és a különleges élmény mellett mindegyiknek volt szakmai tanulsága. Egyébiránt már az, hogy szegedi viadal szerepel a versenynaptárban, hatalmas lökést ad egy-egy szezonra, mert tudom, legyen szó világkupáról vagy vébéről, a versenyt megelőző edzéseken is több százan vannak a lelátón, ami már érzékelteti, mi vár ránk. Ami a vébéket illeti, az 1998-as szegedi verseny vízválasztó volt a karrieremben.

– Amelyikre ki sem jutott?
– Éppen ezért. Miután 1996-ban tizen­nyolc évesen kint voltam az olimpián, majd a következő évben felnőttvilágbajnoki címet és két Európa-bajnoki aranyérmet nyertem négyesben, beleestem abba a hibába, amelybe itthon oly' sok tehetséges versenyző: azt hittem, a folytatásban kisujjból kirázom a hasonló eredményeket. Jól indult az 1998-as év is, a szezonnyitó rangsorolón nyertem három számot, az első válogatón kettőt, a másodikon és a szétlövésen viszont egyet sem. Ültem otthon a tévé előtt, néztem a versenyeket, amelyeken a csapattársaim érmeket nyertek – és nagyon rossz érzés fogott el. Ha az a vébé nem Szegeden van, és nem közvetíti végig valamennyi versenynapját a televízió, lehet, nem hoz annyira lázba, de így sóvárogva néztem, és kikészültem. Megfogadtam, hogy elköltözöm egy csepeli albérletbe, és adok magamnak egy évet, hogy bizonyítsam, mire vagyok képes, mert azzal tisztában voltam, hogy sokkal többet tudok.

– A győzelem mellett mi a legkedvesebb momentuma és – ha már említette – a legfőbb tanulsága a 2006-os viadalnak?
– Időközben a két ezüstérmet hozó 2002-es szegedi Európa-bajnokságon már belekóstolhattam a hazai világverseny hangulatába, a 2006-os vébé pedig a csúcsok csúcsa volt – hatalmas közönséggel! Máig bennem él a kép, amely a tribünön fogadott bennünket, amikor a győzelem után felültünk Kucsival a szurkolók közé. A magyar és a német drukkerek kemény magja összebarátkozott, együtt szurkoltak hol a magyar, hol a német egységnek, amelyik az adott versenyszámban éppen elöl haladt. Fantasztikus érzés volt, amikor meglátva bennünket a németek rákezdtek a „Kaiser und König” című dalukra. A legfőbb szakmai tanulság pedig az volt, hogy bizony már nem egy-két ország játszótere a férfikajak, néhány év alatt felzárkózott mellénk a világ.

– A 2011-es vébét csalódásként élte meg?
– Noha volt rajtunk egyfajta nyomás, miután a vébét megelőző Eb-n negyedikek lettünk, azon a versenyen az volt a legfontosabb feladat, hogy Vereckei Ákossal, Kucsera Gáborral és Boros Gergellyel kvótákat szerezzünk. Az első nyolc egység nyert olimpiai indulási jogot, a hetedik hellyel mi is elcsíptük. Ha négy tizeddel gyorsabbak vagyunk, dobogón állunk, a harmadikként és hetedikként célba érő négyes között nem volt másfél méter a befutóban. Akkor éreztem először azt, amit a beszélgetés elején említettem, hogy elképesztően besűrűsödött a mezőny.

– Az idény során változó lelkiállapotban harcolta végig a versenyeket, a vébé rajtja előtt milyen érzések uralják?
– Nem tudok úgy gondolni a vb-re, hogy ez az utolsó olimpiai kvalifikációs versenyem, márpedig nyilvánvalóan az lesz. Csak arra figyelek, milyen céljaim vannak a következő napokra. Gál Péterrel végig Szolnokon készültünk, két edzés között gyakran elnéztem azt a fűzfát, amely alatt 1991-ben, életem első szolnoki edzőtáborában sátoroztam. Két hétig esett, vizes szivacson aludtam, és amikor kiültem a sátor melletti padra, arra gondoltam, két hét múlva végre befejeződik a szezon, ugyanakkor alig vártam, hogy jövő tavasszal visszatérhessek. Valahogy így vagyok ezzel most is: az egyik pillanatban azt akarom, hogy érjen már véget, a következő percben pedig azért fohászkodom, hogy sose legyen vége!