Lassan a lila tehén nyomába erednek

Korai alpesikerek 

Az alpesi ország igazi futballhatalom, lévén az UEFA és a FIFA központja is területén fekszik, ráadásul a svájci Sepp Blatter 1998 óta a FIFA nagyhatalmú elnöke. Az újkori futballsikerek eddig elkerülték Svájcot, pedig a válogatott az 1924-es olimpián ezüstérmet szerzett, majd több világbajnokságon is megmutatta magát. Az elsőt ugyan kihagyta, de a másodikon, 1934-ben az első körben kiütötte Hollandiát, majd hatalmas csatában szenvedett vereséget a később ezüstig jutó Csehszlovákiától. 1938-ban egy megismételt mérkőzésen, Huber – Minelli, Lehmann – Springer, Vernati, Lörtscher – Amado, Walaschek, Bickel, Abegglen III, Aebi összeállításban játszva kiütötte az osztrákokkal megerősített Németországot, majd a következő körben kikapott a mieinktől. A piros-fehérek jellegzetessége volt ekkoriban a szoros, kemény és stabil védekezés, az úgynevezett „svájci retesz".

Nem játszottak éppen látványosan, de a módszer hatékonyságát nem lehetett elvitatni.  

Azok a boldog ötvenes-hatvanas évek 

A svájciak a nagy világégés utáni első vb-n döntetlent játszottak a házigazda brazilokkal és legyőzték a mexikóiakat, ám a jugoszlávoktól elszenvedett vereség miatt nem jutottak tovább csoportjukból. Négy év múlva kezdésként 2:1-re legyűrték az olaszokat (Parlier – Neury, Kernen, Flückiger – Bocquet, Casali I – Ballaman, Vonlanthen II, Hügi II, Meier, Fatton összeállításban), majd kikaptak az angoloktól, így pótmérkőzést kellett vívniuk a továbbjutásért a belgákat felülmúló taljánokkal. Ezt is sikerrel abszolválták, de a negyeddöntőben az osztrákokkal már nem bírtak (és meseszerű arányban, 7:5-re maradtak alul. Svájci retesz, hmm...). 1962-ben afféle halálcsoportba kerültek (a házigazda chileiek, a nyugatnémetek és az olaszok mellé), és Angliában sem jártak jobban, hiszen ott a nyugatnémet, spanyol, argentin trióval kellett felvenniük a harcot. Az eredményeket fedje most jótékony homály...

Huszonnyolc év távollét 

Mintha el is ment volna a kedvük a világbajnokságosditól, hiszen legközelebb csak 1994-ben utazhattak ilyen eseményre. A korábban az európai középmezőny második feléhez tartozó „Nati" akkor kezdett el megerősödni, amikor már nem a gyengécske-szürkécske hazai pontvadászatból érkezőkből építkezett, hanem az egyre jobb európai csapatokból érkező légiósokból. Az 1994-es világbajnokságon egy kivételes képességű tagokat felvonultató generáció játszott nyolcaddöntőt. A spanyoloktól ugyan 3–0-ra kikaptak a svájciak, de a Pascolo – Hottiger, Herr, Geiger, Quentin (Studer, 58.) – Ohrel (Subiat, 73.), Brégy, Sforza, Bickel – Knup, Chapuisat csapat egyáltalán nem vallott szégyent. Abból a gárdából egyébként Nestor Subiat megfordult a St.-Étienne-ben, Stéphane Chapuisat a Dortmundban, Marco Grassi a Monacóban, Alain Sutter a Bayern Münchenben, Adrian Knup és Sébastien Fournier a Stuttgartban, Christophe Ohrel a Rennes-ben, Marc Hottiger a Newcastle-ben, Ciriaco Sforza pedig az Interben, a Bayernben és a Kaiserslauternben is. Az internacionalitás jegyében a kispadon az angol Roy Hodgson ült.

És jöttek a fiatalok 

Az angliai kontinenstornán, a portugál Artur Jorge irányításával már nem parádéztak – bár a házigazda elleni 1–1 figyelemre méltó eredmény volt –, de a 2000-es évek elejére újra a kenyerüket idegenlégiósként kereső játékosokra alapozva a legendás kapitány, Köbi Kuhn egy kiváló csapatot hozott össze. A 2004-es Eb-n újfent ott voltak, de a „nagy öregek" (Jörg Stiel, Murat Yakin, Stéphane Henchoz, Stéphane Chapuisat) és a lendületes fiatalok (Alexander Frei, Johan Vonlanthen, Daniel Gygax) elegye csak egyetlen pontra volt elegendő. A 2006-os világbajnokságon Kuhn a fiatalok mellett tette le a garast, és a Zuberbühler – Ph. Degen, Djourou, Müller, Magnin – Barnetta, Vogel, Wicky – Cabanas – H. Yakin, Frei összetételű gárda végül kapott gól nélkül és csak tizenegyespárbajban esett ki a nyolcaddöntőben. A csapat magja együttmaradt a félig hazai rendezésű kontinenstornára is, ám ott nem jutottak tovább csoportjukból. A sorsolást elnézve ez kötelező lesz számukra a dél-afrikai világbajnokságon, még akkor is, ha a klubfutball csúcsaira a Bayernnel és a Dortmunddal felülő kapitány, Ottmar Hitzfeld semmiképpen sem rendelkezik erősebb csapattal, mint előde.