Berkesi Judit az MTVA egyik legnépszerűbb sportriportere – nem csak Magyarországon (Fotók: Tumbász Hédi)

 

– Pontosan milyen poszton játszott?
– Szűrő voltam.

– Emlékeim szerint a hölgyekkel folytatott beszélgetésekben inkább a tésztaszűrő került szóba, de látom a tendenciát a női futball fejlődésével kapcsolatban. Jóllehet szenvedélyes kapcsolat fűz a futballhoz és a nőkhöz is. De külön...
– Sajnálom, hogy így gondolja, mert egyre több tehetséges lány futballozik Magyarországon is. Magam is szenvedélyesen űztem a sportágat, s büszkén mondhatom, hogy van NB I-es múltam, a László Kórház csapatában úgy húsz meccsen léphettem pályára a legmagasabb osztályban, és tagja voltam – még ha epizodistaként is – a bajnoki bronzérmet és Magyar Kupa-ezüstérmet nyerő együttesnek.

Szeretné, ha a sportriportert látnák benne
– ez nem mindig könnyű

– Valahogy nehezen tudom elképzelni kisgatyában, stoplis csukában, amikor mindig elegánsnak, nagyon is nőiesnek látom a képernyőn. Persze, ha már vannak férfiak, akik rúdtáncolnak, miért ne birkózhatnának, jégkorongozhatnának, futballozhatnának a nők? Gondolom, a labdarúgómúltja miatt lett sportriporter.
– Sportrajongó családban nőttem fel, s az első futballal kapcsolatos élményem az 1994-es világbajnokság volt, amelyet a szüleimmel meg a két nővéremmel együtt néztem. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de kisgyerekként a nigériaiaknak szurkoltam. A következő élmény pedig az, hogy ülök a testvéreimmel és apukámmal a Népstadionban vagy bajnoki meccseken, és rácsodálkozom az atmoszférára, a különleges hangulatra, a szurkolók érzelmi változásaira. Amikor elvégeztem a Károli Gáspár Egyetem média szakát, tulajdonképpen már egyértelmű volt számomra, hogy televíziózni szeretnék, és lehetőleg sportvonalon. Dolgoztam kisebb televízióknál, aztán jött a Digi Sport ajánlata, és én pillanatok alatt átestem a tűzkeresztségen.

– Mindig magabiztosnak tűnik...
– Ez csak a látszat. A kollégáim pontosan tudják, milyen izgatott vagyok a felvételek előtt, az élő bejelentkezéseket megelőzően. Nem lámpaláz vagy félelem ez, ezért is használtam az izgatott kifejezést, dolgozik bennem az adrenalin, a bizonyítási vágy, és az az érzés, amely megvan az újságírókban, vagyis megmutatni önmagad, megmutatni a tehetségedet, megmutatni a rátermettségedet. Csak az tudja, miről beszélek, aki átélte. Ott a füles, amelyben beszélnek hozzád, visszaszámolnak, veled szemben a kamera, nagy levegőt veszel, és elkezdesz beszélni. Kivéve ha nem hallod az utasítást a fülesen, és hosszú másodpercekig csak pislogsz kedvesen a kamerába.

– Sohasem esett még pánikba?
– De, még kezdőként. Élő adásban süllyedtem volna el legszívesebben a föld alá, az interjúalany valahogy nem volt partner a beszélgetésben, leginkább igennel és nemmel felelgetett, azt sem túl lelkesen, én pedig leblokkoltam, hang is alig jött ki a torkomon, de valahogy csak kiszenvedtem magam a beszélgetésből. Borzalmas érzés volt. Azóta rutinosabb lettem, megtanultam valamelyest kezelni a szituációkat, de az élő adás varázsa, hogy bármikor bakizhatsz, bármikor jöhet egy holtpont.

– Bernd Storckkal, a nemrég menesztett labdarúgó szövetségi kapitánnyal mindig úgy beszélgetett, a legélesebb szituációkban is, a legnagyobb győzelmeink és legfájdalmasabb vereségeink után, mintha épp azt dumálnák meg, hová menjenek kempingezni.
– Bernd Storck keveseket engedett közel magához. De nekem egy rossz szavam sem lehet rá. Úgy éreztem, hogy engem valamiért elfogadott, pontosan tudom, hogy jelezte volna, ha gondja, baja lett volna velem. Mindig éreztem rajta a feszültséget, akár győztünk, akár kikaptunk. Sokszor figyeltem meccs közben, hiszen ott álltam a kispadok közelében, láttam rajta, ahogy átéli a meccset, ahogy reagál a különböző szituációkra. Olykor odaszólt segítőjének, Andy Möllernek, aztán nézte fürkésző szemmel a pályát, ilyenkor próbáltam kitalálni a gondolatait. Büszke vagyok rá, hogy mindig partnerként kezelt.

– Minden férfi partnerként kezeli?
– Háááát...!

Nem csak foci – itt éppen Nagy Viktort faggatja (Fotó: Tumbász Hédi)

– Volt olyan, aki udvarolt? Másképpen kifejezve: nyomult?
– Ezt így nem mondanám. Mindig próbáltam elérni, hogy a sportriportert lássák bennem, ne a nőt. Ezért is tűnhetek olyan határozottnak, már-már szinte ridegnek interjú közben. Az az újságíró, aki bratyizik, barátkozik, jópofáskodik, elveszett, annak nincs, nem lesz tekintélye, azt nem veszik komolyan.

– Úgy gondolja, önt komolyan veszik a magyar futballedzők, amikor odaáll egy vesztes bajnoki meccs után és a tolódásról, a lescsapdáról, a követő emberfogásról kérdezi őket?
– Sohasem játszottam a szakértőt, de mindig igyekeztem szakmailag is felkészülni a munkára. Ennek a pályafutásnak az a kulcsa, hogy elfogadtassuk magunkat akár nőről, akár férfiról van szó. Egy kezdőre mindig furcsán néznek, talán nem is veszik igazán komolyan. Hosszú idő, két-három év kell ahhoz, hogy partnerként kezeljenek. Fontos, hogy minél többet legyél a sportolók között. Így voltam ezzel én is, rengeteg anyagot csinálhattam magyar sportolókkal, és bevallom, ezt élveztem a legjobban, ott lenni a helyszínen, a történések sűrűjében, ahol igazi atmoszféra veszi körül az embert. Ez persze nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretném a műsorvezetést, ami egészen más műfaj, épp ezért izgalmas.

– Annyi szép munka van, énekelhetne bárban, dolgozhatna szövőgyárban, működtethetne körhintát, de ön inkább megmártózik a futball világában.
– Hihetetlen sok élményt kaptam a futballtól, a sporttól, mégsem nevezném magam szakbarbárnak. Sohasem fogom elfelejteni a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságot, a franciaországi bejelentkezéseket, a lelátó eksztázisát, a Himnusz elénekelése utáni fél másodperces szünetet, az utána feltörő „Ria, ria, Hungária!" rigmust, azt a pillanatot, amikor éreztük, itt és most bármi megtörténhet. Hasonló élmény volt annak idején beszélgetni a Győri ETO Bajnokok Ligáját nyerő kézilabdázóival, testközelből figyelni Görbicz Anita könnyeit az első BL-sikere után... Hálás vagyok a Jóistennek, hogy mindezt átélhettem. De legalább ennyire szeretek egy csendes szobában leülni a sarokba, Milan Kundera valamelyik regényét olvasni, vagy a családommal, a párommal beszélgetni közéletről, zenéről, filmekről és nem sportról.

– Ezek szerint nem balszélső vagy rosszkéz- oldalról tüzelő pólós az illető.
– Rendkívül sportos férfi, akivel két éve alkotunk egy párt, de ő nem szurkoló, és amikor megismerkedtünk, azt sem tudta rólam, mivel foglalkozom. Azóta persze szurkol nekem, s miattam még meccseket is néz.

– Nem féltékeny?
– Maximálisan megbízik bennem.

– És mit szólt, amikor a svájci lapok azt írták az októberi vb-selejtezőn a magyar válogatott fölött aratott öt kettes sikerük után, hogy a magyar küldöttség legjobbja a vonzó szőke riporterhölgy volt a pálya szélén?
– Jót nevetett. És talán kicsit büszke is volt rám.

– És arról tud, hogy Claude Makelele elkérte az ön telefonszámát?
– Na, ezt meg honnan tudja?

– Téma volt a szerkesztőségben, de valamennyien arra tippeltünk, hogy a korábbi francia klasszisjátékos szigorúan szakmai alapon érdeklődött...
– Engem nem hívott, de úgysem érnék rá beszélgetni vele, mert vagy a stúdióban vagyok, vagy valamelyik pályán. Esetleg otthon, könyvvel a kezemben, vagy a Margitszigeten futok, és közben az jár a fejemben, vajon Georges Leekens partnernek tekint-e majd, ha azt kérdezem tőle: kapitány úr, három védővel játszunk vagy néggyel...?