Hevesi Tamásnak a zene a munkája, a futball pedig a hivatása

– A Névtelen nulla frontembereként még „csak” egy csíkos napernyő megnyeréséről dalolt a zenekar Diadal című slágerében, a magyar cukorbetegek futsalválogatottjával viszont aranyéremmel és serlegekkel tértek haza a lengyelországi Európa-bajnokságról, a DiaEuro2023-ról.
– És külön öröm, hogy veretlenül, mindössze egy gólt kapva nyertük meg a tornát, s szinte mindegyik ellenfelünk kiemelte, a legjobb, legerősebb válogatotté lett az Európa-bajnoki cím. Győzni mindig jó érzés, de ez a mostani azért is különleges siker, mert a pandémia miatt a legutóbbi három évben elmaradt az Eb, így lényegében úgy utaztunk ki a Varsó közelében fekvő Pruszkówba, hogy csak találgattuk, milyen játékerőt képviselünk. Ráadásul az előző versenyhez képest jószerével a fél csapat kicserélődött, a tizenkettes keretünkben öt „zsír új” játékosnak kellett átesnie a nemzetközi tűzkeresztségen. Persze nemcsak mi, az erőviszonyok is változtak – ki gondolta volna, hogy a portugálok a legjobb négy közé sem jutnak be, vagy hogy az elődöntőben a horvátok nem boldogulnak a házigazdával.

– 2013-ban éppen Horvátországban, a döntőben a portugálokat legyőzve nyerték meg első, és 2023-ig egyetlen Eb-aranyérmüket. Hogy látja, emelkedett a színvonal az elmúlt tíz évben?
– Egyértelműen tapasztalható fejlődés, szakmailag is, a játék színvonalában is, a rendezésről vagy az esemény értékén kezeléséről már nem is beszélve. Tíz éve, Zadarban is voltak jó csapatok, mint például a rendezőé, amelyet telt házas sportcsarnokban, üvöltő-tomboló drukkerek előtt győztünk le. Majd következett a portugálok elleni finálé, 3–3-as „thriller” után hatméteresekkel nyertünk. Katartikus pillanat volt, minden magyar sírt.

– Idén is?
– Most felszabadultan örültünk. A győzelemnek és persze annak is, hogy – bár a horvátországi Eb-cím után még négyszer kerültünk döntőbe, ám mindannyiszor ezüstérmesek lettünk – ezúttal végre minden klappolt. Nem volt könnyű, már a kezdés sem, hiszen elsőre rögtön a lengyel együttes várt ránk. Én alapvetően szeretem, ha az elején összekerülünk a legerősebb ellenféllel, mert az első meccsnek üzenetértéke van – ha nyersz, pszichésen és a kohéziót tekintve is előnybe kerülsz. Úgyhogy mondtam a srácoknak, nincs mese, győzni kell. Nyertünk 2–0-ra, úgy, hogy elég feszülten játszott a társaság, s néhányan szemlátomást még nem érkeztek meg az Eb-re.

– Bezzeg a folytatásban!
– A szlovákokat és az íreket is 4–0-ra győztük le, előbbin akadt 10-12 percnyi álomszerű játék, utóbbin pedig nem is a győzelem gólkülönbségének örültem igazán, hanem hogy taktikailag is fölébe kerekedtünk a kellemetlen stílusú, a párharcokat és az ütközéseket kereső, agresszív ellenfélnek. Az elődöntőben Nagy-Britannia és egy kegyetlenül rafkós, a nagy angol futsalválogatottban is rendre helyet kapó center várt ránk. Ezt is megoldottuk, 3–1-re nyertünk. Hogy aztán újra Lengyelország következzen.

– Nem tartott attól, hogy a csoportgyőzelem túlontúl magabiztossá teszi a társaságot?
– De, éppen ezért azt sulykoltam, ez egy másik mérkőzés lesz, az elsőt tessék szépen elfelejteni. Még a megszokott stílusomon is változtattam: az öltözőben rendszerint olyan hadvezér vagyok, aki feltüzeli a seregét, hogy a játékosok aztán a vasat is átharapják, de éreztem, most nem ezt kell tennem, inkább nyugtatni a fiúkat, mert habzó szájjal nem lehet jó döntéseket hozni.

– Biztos volt a győzelemben?
– Tudtam, a miénk jobb csapat. Ennek ellenére a rendes játékidőben nem szereztünk gólt – igaz, nem is kaptunk –, noha négyszer több helyzetet dolgoztunk ki az ellenfélnél, semmi sem sikerült, hiába dobtunk be olyan variációkat, amiket élesben addig soha. És a lengyel kapus is szenzációs formában védett. A hatmétereseknél viszont nem hibáztunk, Benke András meg rögtön az első lövést kivédte, így miénk lett a trófea. Kettőt is kaptunk belőle, az egyik vándorserleg, a másik marad nálunk.

– Mennyi kockázatot rejt magában a cukorbetegek sportja? Előfordul, hogy valaki a mérkőzés hevében rosszul lesz?
– A diabéteszesek ugyanúgy sportolhatnak, mint bárki más. Ennek ellenére nagyon oda kell figyelni, különösen stresszhelyzetben. Nálunk is előfordult a csoportkörben, hogy egy-két játékos „hipózott”, vagyis hirtelen leesett a vércukra. Mivel több mint harminc éve én is cukorbeteg vagyok, egyből észrevettem, hogy valami nem stimmel, hát azonnal cseréltem, bár szerencsére van orvos is a stábban.

– Tartja még azt a jó tíz évvel ezelőtt tett nyilatkozatát, mely szerint „a zene a munkám, a sport a hivatásom”.
– Igen, a zenéből élek, a futball pedig örök szerelem.

– Dacára annak, hogy amíg jó másfél évtizeddel ezelőtt Hevesi Tamást a futballedzők közé keveredett zenészként tartották számon, manapság már sokan olyan szakemberként emlegetik, aki énekel, koncerteket ad és dalokat ír?
– Tíz év alatt másodszor nyertük meg a diabéteszes futsalválogatottal az Eb-t, ami nagyszerű dolog és jó üzenet, mint ahogy arra is büszke vagyok, hogy legutóbb a Mezőkövesd II csapatánál dolgozva a borsodi kollégák megválasztottak az év edzőjének. Ezek az én szempontomból nagy dolgok, országos szinten viszont apróságok. A magyar labdarúgásban én egy furcsa figura vagyok, énekesként ismertek meg, és nem is nagyon fogadott be a futballtársadalom, vagy legalábbis csak egy kis része. Hozzáteszem, ez egyáltalán nem zavar, igyekszem minden munkámat a legjobb tudásom szerint elvégezni, miközben folyamatosan fejlesztem magam, követem az új trendeket, olvasom a nemzetközi szakirodalmat és próbálok reagálni a labdarúgás folyamatos változásaira. Ugyanakkor a zenei pályafutásomat továbbra is ugyanolyan intenzitással és lelkesedéssel építem, mint az edzősködést megelőzően. Azt persze látom, hogy ma már a zenében is másként kell jelen lenni, mint korábban, új platformokon lehet és kell megszólítani a közönséget. Ugyan nem értem ezt a világot, múlt idő vagyok két t-vel, de a körülöttem lévő szakemberek segítenek, így hamarosan lesz saját Youtube-csatornám és podcastem – utóbbiban a zene, a sport, az utazás és a közélet témakörében készítek majd műsorokat számomra hiteles, de nem „elkoptatott” emberekkel. És persze igyekszem folyamatosan olyan szerzeményekkel kirukkolni, amiket szeret a közönség. A Mondd, hányszor? című dalomnak nagy sikere van, nemcsak itthon, a határon túli magyar rádióállomások is kérik tőlem, és játszom élőben a koncerteken is, amelyekből ezen a nyáron is sok lesz szerte az országban.

– Futballedzői karrierje azt mutatja, nem fél az újdonságoktól, sem a mások számára talán csekély kihívást tartogató feladatoktól, mint ahogy az érzelmi kötődés is felfedezhető a pályaívében. A hazai női futballt már-már kultúrmissziós feladatként igyekezett lábra állítani, a Ferencváros női csapatába anno saját pénzén igazolt játékost, míg Szentesen a város egykori középiskolásaként „szerelemből” vállalt munkát. A szíve vagy az esze döntene, ha szülővárosa, Gyula megyei első osztályú csapata felkérné?
– Nagy kihívás, ez kétségtelen, de a jelenlegi élethelyzetemben, amikor minden Budapesthez köt, alighanem kivitelezhetetlen lenne. Mindenesetre hátborzongató érzés lenne azon a pályán edzőként dolgozni, amelyiken egykor atlétaként versenyeztem, majd bal oldali középpályásként az NB II-es csapatban szerepeltem – volt, amikor az olimpiai bajnok és 33-szoros válogatott Kocsis Lajos mellett. Amúgy pedig kapacitásom sem lenne rá, mert Martonvásáron vállaltam szakmai igazgatói munkát, az utánpótlástól a felnőttcsapatig kell rendet tennem. Cél nélkül egyébként sem fogok bele semmilyen feladatba, noha azt tapasztaltam, a magyar futballban sokszor ez, és nem a pénz hiányzik igazán.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július elsejei lapszámában jelent meg.)