A nyakig saras délutánok varázsa: jó bemelegítés volt a Vadrózsa a Spartathlonra

Magyarország legszebb tájain számos túraútvonal vezet keresztül, melyeken nemcsak kirándulhatunk, de rövidebb és hosszabb távú teljesítménytúrákon is részt vehetünk, sőt, vannak klasszikus versenyek is, melyek a túrák útvonalán zajlanak. Sokan a túrákon keresztül kerülnek be a futás világába, hiszen sok terep kifejezetten jól futható, de vannak, akik fordítva, a futás kapcsán kezdenek teljesítménytúrákra járni. Így volt ez Gáspár Péterrel, Gáspival is, aki pályacsúccsal, 23:35 perccel nyerte meg a múlt hétvégén rendezett Vadrózsa 158.4 kilométeres távját, ami 6498 méter szintet tartalmazott.

Először is gratulálok a fantasztikus teljesítményedhez. Hogy érzed magad, így egy héttel a verseny után?

Köszönöm szépen, remekül. Aggódtam kicsit néhány napig, mert az útvonal egy könnyű szakaszán kétszer is sikerült elesnem, és másodszor eléggé beütöttem a jobb térdemet, illetve hátul a medencecsontomat. Szerencsére mára kizárólag külső nyomai vannak mindkettőnek, olyannyira, hogy nemrég már a résztávos edzés is működött.

Örülök, hogy jobban vagy! Vállalni egy ilyen hosszú távot és ráadásul pályacsúcsot futni nem kis teljesítmény, többévnyi kemény munka áll mögötte. Te hogyan csöppentél bele a teljesítménytúrák világába?

Miért vonzott ez a világ? Mi a jó benne, miért ajánlanád másnak, hogy kipróbálja?

Gyerekkorom óta szeretek a szabadban lenni, régen a rokonokkal sokat csavarogtunk a Bükkben, én azt mondom, innen indult a sztori. Lerágott csont, de aki nem megy ki a zöldbe, az elképesztő élményt hagy ki. Szabadság, nyugalom, a jó levegő, a nyakig sáros délutánok… Jó móka ez, érdemes kipróbálni, szépen lassan egyre többet és többet kint lenni.

Hányadik Vadrózsád volt?

A második, de az első befejezett. Tavaly – sajnos szokásomhoz híven – sokat tévesztettem az útvonalon, de a legnagyobb hibát az Ágasvár-csúcs kihagyásával követtem el. Úgy ítéltem meg, hiába vezetek csaknem egy órával a második előtt 120 kilométernél, a büntetésként kirótt plusz két órából eredő hátrányt már nem tudnám visszahozni, így kiálltam.

Most voltak-e nem várt nehézségek, és mennyiben segített, hogy volt már tapasztalatod?

Ezeken a hosszú, 100 kilométer fölötti terepeken hatalmas előny és segítség, ha valaki már ismeri az útvonalat, a trükkös letérőket, kanyarokat. Sokan vannak, akik jót szeretnének menni, így az egész távot bejárják a verseny előtt, akár több részletben. Én 120 kilométerig voltam képben, de mint utóbb kiderült, az egész Vadrózsa160 egy 13 kilométeres szakaszra van felhúzva, ami a táv vége felé található, előbb egy futhatatlan, nyaktörő őserdővel, majd egy végtelen Muzsla-mászással.

Gyakorlatilag ez volt az egyetlen szakasz, ahol a tempóm megakadt, előtte-utána nagyon jól mentek a futások és a mászások is, köszönhetően a szintén jól sikerült, kizárólag géllel és kenyérrel végrehajtott frissítéseknek.

Szerettem volna minél jobbat menni, fizikai vagy frissítéssel kapcsolatos mélypont nélkül, de elsősorban mindig a testem biztonságát szem előtt tartva. Ez – a két elesést leszámítva – sikerült is. Meglett az új pályacsúcs, de az idővel nem vagyok maradéktalanul elégedett… Volt még mindig számos apróbb kavarás, bivalycsorda miatti nagy kerülő, be nem tervezett telefonálás.

Rendszeresen futsz és indulsz ultratávú versenyeken, például az Ultrabalatonon. Mi volt előbb, a túrázás vagy a futás?

A futás. Lassan hét éve futok, és csak mintegy három éve komolyabban, a Sashegyi Gepárdok csapatával. A túrákat valószínűleg már ez hozta, hogy de jó mozogni, meg a zöldben veretni újra, bő másfél évtizedes punnyadás után.

Melyiket szereted jobban, a futást vagy a TT-t?

Rövidebb távokon szeretek túrázni, közben beszélgetni, társas eseményként, közösen megélni az élményt. A hosszúkon, most azt mondom, jobb futva, hamarabb túl lenni, ha már az ember tud megfelelő mennyiségben és minőségben edzeni rájuk. Nem mellesleg, a két műfajban bőven vannak átfedések, sok terep- és ultrafutó jár TT-re, és megy a kiírt szintidőknél sokkal jobbat, természetesen futva.

Aztán szépen lassan eljön majd az idő, amikor ilyen-olyan okokból én is már megállok majd a Galyatető vagy Kékes mászása közben, és ezt kihasználva, igyekszem belefeledkezni a tájba és a látványba.

Nem titok, egész nyáron úgy edzettem, hogy ez a verseny az első és utolsó jelentős felmérő a szeptember végi, görögországi Spartathlonra. Ez nyilván minden szempontból egy más történet, más nehézségekkel, más körülmények között, mint a Vadrózsa, de bízom benne, sikerül ezt a formát átmenteni oda is.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!