A 496-os kísérlet, 2. nap: kocogás a halál elől...

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 3 kilométer)

Mi a fenét lehet írni két kilométer döcögésről – kérdezhetik azok, akik úgymond ősművelői a hosszabb futásoknak.
Nos, miközben zötyögtem a keddi edzésen (itt jelzem: nagyon élveztem a rövid, intenzív és pulzusfelpörgetős futást) kiderült, hogy e kétezer méternyi merengésbe például beleférhet annyi név, ahány embernek köszönetet mondanék azért, hogy valami kis segítséget, tanácsot, avagy éppen féltést adott a hobbisportoláshoz. Persze, az is bele-belekalapált a gondolataimba, hogy bár a „kísérlet” kezdetén még fickándozom a rövid távon, de vajon később igazuk lesz-e azoknak, akik inkább lebeszéltek volna a 496 kilométeres kihívásról, mint ahogyan eszembe jutott, volt egyvalaki, aki rögvest így lelkesített: tuti, hogy megcsinálod!

A korábbi kiváló, s az igazán legendás magyar sportidőkben bajnoki címeket szerző öttusázó, a későbbi nagyszerű, olimpiai bajnokokat is felkészítő edző, nem mellékesen szegről-végről kolléga, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője, Buzgó József bátorított felesleges hümmögés és fontoskodás nélkül.

Márpedig, ha van valaki, aki mindent (is) tud erőről, mentalitásról, akaratról, akkor az ő, ráadásul a véleménye, és a mindenkori, sportolással kapcsolatos tanácsa azért fontos és perdöntő, mert engem megmentett azzal, hogy ráállított a futóútra.

Nyolc, de lehet már tíz éve is annak, hogy az egyik csendesebb, karácsony előtti napon rám nézett, és a tőle megszokott őszinteséggel azt mondta: „Bandi, ha így folytatod a hízást, öt év múlva meghalsz.”
Szó se róla, elég nyers ítélet volt, de mivel „Buzegával” anno a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején együtt futballoztunk (Budatours, BLSZ II. osztály), és ismert 65 kilósan is, úgyhogy gondolkodás nélkül elhittem neki, hogy a farmernadrág-repesztővé alakuló és a XXXL-méretű fekete pólót hordó testem (a nagyanyai intelem szerint ugyebár „a fekete slankít”) valóban az utolsókat rúgta, mert onnan már tényleg nem nagyon volt hová hízni.
Azért, persze, anno nem volt ez könnyű helyzet, hallgatni és szembesülni azzal, hogyan festek más szemében kövéren, úgyhogy az első ijedtség megtette hatását, mert a szomszédos bevásárlóközpont sportáruházában rögvest megvettem azokat a nordic walking-botokat, amelyeket szívem szerint ma már aranyba öntenék, annyit köszönhetek a velük végzett mozgásnak – speciel negyven kilogramm mínuszt olvasztott le rólam a sportos sétálás. Az akkori elszántságot (mindennap 75-90 perc tempós gyaloglás a polifómos derékövben, hogy égjen a testzsír, ahogy tud, és égett is szépen!) a mai napig szép emlékként őrzöm, és itt hívnám fel a dagiságra hajlamosak figyelmét arra, hogy a nordic walking valójában a futóistenek kegyes ajándéka, s ha valaki tényleg úgy csinálja, ahogyan azt a derék finnek kitalálták (azaz nem csak szurkál maga előtt a botokkal), akkor hat-nyolc hét alatt csodát tesz a testével és a lelkével!
No, de a lényeg: a sportgyaloglást a hónapok múltával a hirtelen ihlet kocogássá változtatta. Az egyik sétálós edzésen menet közben az alumínium cuccokat a hónom alá kaptam, és azt mondtam magamban, na most kocogok, de csak annyit, amennyi jól esik.
Kétezer méter volt az első „futás”.
Azaz éppen annyi, mint amennyit most a 496-os kísérlet második napján kellett teljesítenem.

Ez a bizonyos két kilométer tehát számomra különösen értékes és kedves, éppen ezért soha nem mondanám azt, hogy ennyiért futócipőt sem húznék, annak fényében pláne nem, ahogyan anno nekem, úgy manapság másoknak (sokaknak?) lehet mérföldkő az ilyen negyedórányi nekifeszülés, a kezdet kezdete az új úton.

A keddi futás tizenkét perce alatt próbáltam visszaidézni azt a régi szárnyaló érzést, amiről később megtudtam, hogy a bizonyos futóflow, vagyis valami elementáris kiemelkedése a léleknek.

S tény, az akkori első futás boldogságában nem győztem küldözgetni az sms-eket: „Két kilométer!”.

Onnantól kezdve pedig már nem is volt megállás.
Persze, eljött az a pillanat is, amikor a futás küzdelem is lett – ahogyan változott a régi hordó testalkat –, mert baromira fájt a combom, a derekam, a forgóm, volt, hogy majd megőrültem a talpibőnye-gyulladástól, és naná, hogy elhittem mindent, amit a pronálásról, szupinálásról írtak vagy mondtak, mentem teljesítmény-diagnosztikára, pulzust mértem és néztem, edzéstervet kértem, vettem és cserélgettem a futócipőket, pólókat, zoknikat, összevásároltam ezernyi bigyót – egyszóval, totál belebolondultam ebbe a sportba.
Egyvalami azonban sziklaszilárdan tartotta és tartja magát a futómúltam kapcsán: két kilométer soha nem lehet kis táv.

Ahhoz nekem például elég hosszú volt, hogy azóta is türelmesen kocogjak a halál előtt...

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!