Szőnyi Ferenc könnyezett a sztúpánál

 

Úgy hatvan-hetven kilométer lehetett hátra, amikor a távolban feltűnt a Shanti sztúpa, amely egy 3650 méter magas hegyen épült, közvetlenül a 3500 méter magasságban fekvő Leh városa felett. Ez lejtős rész volt, jóformán egész nap ezen kellett futnom. Rendkívül küzdelmes volt ez a szakasz, hiszen bennem volt már több mint négyszáz kilométer, ugyanakkor megfogható közelségbe került a cél, amelyről úgy gondoltam, most már tényleg nincsen messze.

 

 

Mint említettem, ekkor már túl voltunk a kínok kínján, és lejöttünk a magas hegyekből.

A völgyben, körülbelül 3500-4000 méter magasságban egyszer csak emelkedni kezdett a hőmérséklet, és magas volt az UV-sugárzás is. Elnyűtt voltam, és teljesen kiszáradtam.

A testem menedéket keresett, de az elém táruló látvány és a tény, hogy a végén ott vár minket a cél, vitt előre.

Ezt felidézve eszembe jut, mi mindenre képes az ember. Több nap viszontagságai és fáradalmai után még mindig futottam, és próbáltam teljesíteni a teljesíthetetlent. Lehbe érve végigfutottunk az óriási katonai bázisok és a reptér előtt, ekkor már körülbelül 25-28 fok meleg volt. Tűzött a nap, teljesen le voltunk égve.

A sztúpa előtti szerpentinen közelítettünk a cél felé, én pedig a könnyeimmel küszködtem, mert tudtam, ez meglesz. Elképesztő érzés volt, amikor felértem a szentélyhez, és amikor magam mögé, illetve a mélybe tekintettem, láttam, honnan érkeztünk.

Fantasztikus, hogy a célba érkezést követően az jut eszembe, hogy a megtett út teszi magasztossá ezt a versenyt. Éveken keresztül készül valaki, hogy egy ilyen versenyt teljesítsen, s közben nem is tudja, hogy reagál a teste, de tisztában van vele, hogy bármire alkalmassá tudja tenni, feltéve, ha hisz benne. A célban tudatosult bennem, hogy jó-jó, megcsináltam, de az igazi cél valójában a hosszú, hátam mögött hagyott út volt.

 

 

Milyen érdekes, hogy az ember kényeztetni is szereti a testét. A verseny után Lehben a kísérőcsapat tagjaival megajándékoztuk magunkat egy kis feltöltődéssel, megfürödtünk, ettünk-ittunk, majd bementem egy fodrászatba, ahol megborotváltak és megmasszírozták a fejemet, ami nekem egyfajta rituálé, és a visszatérést jelenti a hétköznapokba. Ahogyan múlnak az évek, egyre szebbek lesznek ezek az élmények, főként, mert a koronavírus-járvány sokat elvett az életünkből.

Címlapfotó: Tauseef Mustafa/AFP

​CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!